Bush elnök legszilárdabb szövetségese a dél-ázsiai térségben egyre erősödő al-Kaida ellenében a Fülöp-szigetek, amelynek déli területein ugyancsak gondot okoznak a mozlim szeparatisták terrorakciói. Tavaly október 18-án Bush a Fülöp-szigeteki parlament előtt bejelentette, hogy nagyobb katonai és pénzügyi támogatásban részesíti a helyi kormányzatot a mozlim radikálisok fenyegetéseivel szemben. Az elnök elsősorban az Abu Szajjaf csoportra gondolt, amely csak 2001. szeptember 11-e után került a nemzetközi terrorszervezetek listájára, amikor elhatározták amerikai támaszpont létesítését a Mindanao-szigeteken. 2002 januárjától a szigetcsoporthoz tartozó Basilan- és Jolo-szigeten hatszázötven amerikai katona csatlakozott a hadsereg helyi egységeihez a mozlim szakadárok elleni harcban. Az amerikai kormány évente százmillió dolláros segélyt áldoz erre a célra.
Úgy tűnik azonban, hogy mint oly sok helyen a világon, a terror elleni küzdelem ürügyet szolgáltat a más fegyveres csoportok ellen folytatott küzdelem fokozására. Az Abu Szajjaf elleni fellépés is inkább ürügy arra, hogy amerikai bázis létesüljön a térségben, amely aztán felhasználható Mindanaón későbbi hadműveletekhez a nagyobb veszélyt jelentő Moro Iszlám Felszabadítási Front (MILF) és a kommunista Új Népi Hadsereg ellen. Az is tény, hogy Gloria Arroyo elnök asszony – aki három évvel ezelőtt a hadsereg által támogatott népfelkelés során szerezte meg az elnöki széket, és reméli, hogy a május 10-én esedékes elnökválasztáson újabb hat évre sikerül meghosszabbítania mandátumát – a kampány során a terrorizmus elleni harcot is fel akarja használni vetélytársa, Joseph Estrada ellenében. A Fülöp-szigeteki választási előkészületekre egyébként is rányomja bélyegét az országban fokozódó erőszak: a muzulmánok által lakott területekre az Abu Szajjaf újabb és újabb fegyveres akciói irányítják rá a figyelmet, néhány hete pedig az elnök asszony arra utasította a rendőrséget, hogy nyújtson fokozott védelmet a kampányban részt vevők számára, miután december óta több mint száz olyan gyilkosság történt a szigetországban, amelyet a választásokkal hoznak összefüggésbe. Ezek több mint felét az Új Népi Hadsereg számlájára írják.
Hogy megértsük, miként tudott ilyen jelentős tényezővé válni a Fülöp-szigeteken két szakadár, radikális fegyveres csoport, ahhoz érdemes röviden áttekinteni az idevágó történelmi tényeket.
A dél-ázsiai szigetvilágban nem a terroristák teremtették a konfliktust: a fegyveres csoportok megjelenésével itt is évszázadok óta megoldatlan társadalmi, gazdasági, politikai bajok kerültek felszínre. Az ellentétek sajátos helyi gyökerekkel rendelkeznek, amelyek régóta meghatározzák a térség történelmét. Éppen ezért a muzulmánok által lakott déli Mindanao-szigetek évszázados küzdelmének sem katonákkal, sem pénzzel nem lehet véget vetni egyik napról a másikra.
Amikor a spanyolok 1566-ban partra szálltak Mindanao szigetén, ott találták régi ellenségeiket, az arabokat, akik akkorra már elterjesztették az iszlám vallást. Mindanao szigetének délnyugati részén és a Sulu-szigeteken élő mozlim lakosság – akiket a spanyolok, akárcsak az arabokat és átvitt értelemben az egész muzulmán világot, ugyancsak móroknak neveztek el – ellenállása különösen erős volt. A spanyolok hatalma a „morók” felett sohasem volt teljes. A XX. század elején végül az amerikaiak igázták le a mozlim törzsfőket, ám Mindanaót a Fülöp-szigetek többi részétől elkülönítetten, külön entitásként kormányozták. A megosztott népesség csak 1946-ban, az ország függetlenségének kikiáltásakor egyesült.
Az etnikai és vallási feszültségek kezdettől fogva mérgezték az új állam, a Fülöp-szigetek hétköznapjait. A szeparatista mozgalom 1970 körül bontakozott ki, miután a kormány támogatta a keresztények intenzív betelepülését a mozlim területekre. 1972 közepén fellángoltak a harcok. Szeptemberben a központi kormányzat statáriumot hirdetett ki, ám a fegyverbeszolgáltatási törvény ellen a kezdeti spontán felkelések sorozata széles körű lázadásba torkollt, mivel a bandita- és kalózhagyományok miatt a mozlim lakosság hagyományosan fel van fegyverkezve. Líbia támogatni kezdte a mozlim felkelőket, s bábáskodott a Moro Nemzeti Felszabadítási Front születésénél. A Moro Nemzeti Felszabadítási Front Nur Misauri vezetésével igyekezett minél több partizáncsoportot magába olvasztani. A líbiai kapcsolat miatt Misauri lett az elnök, noha nem ő volt a mozgalom alapítója. A másik radikális mozlim szárny a malajziai iszlám szervezetek, különösen a Dzsemáa Iszlámija támogatását élvezte.
Amikor 1973–75-ben a csúcspontjára jutott a konfliktus, a Moro Nemzeti Felszabadítási Front fegyveres szárnya, a Bangsa Moro hadsereg képes volt harmincezer fegyveres kiállítására. A hadsereg harcoló alakulatainak mintegy 70-80 százalékát vonultatta fel válaszul a morók ellen. Az olajban gazdag muzulmán országok, amelyektől jelentős mértékben függött az ország gazdasága, ekkor rávették Marcos elnököt, hogy tárgyaljon a lázadókkal. Az Iszlám Konferencia szervezetének égisze alatt 1976-ban Tripoliban aláírták a békeszerződést, amely autonómiát helyezett kilátásba a moróknak. Ezt követően a központi hatalom gyakorlatilag magára hagyta a térséget, nem szólt bele a helyi törzsfők belügyeibe, a hadsereg pedig szinte teljes mértékben kivonult a területről. Az egykori felkelők banditákká váltak, gyakran hatósági védelmet élvezve zsákmányuk jutaléka ellenében folytathatták akcióikat. A törzsfőnökök és a feudális nagybirtokosok pedig úgy kormányoztak, ahogyan évszázadok óta megszokták.
A harcokban bekövetkezett átmeneti nyugalmat követően 1977-ben megsértették a fegyverszünetet, a mozlimok pedig azzal vádolták a kormányt, hogy autonómiaterve csupán korlátozott önkormányzatot jelent. 1977-ben a szeparatista mozgalom kettészakadt. Rá egy évre egy Kairóban tanult hittudós, radikális vallási fundamentalista, Hasim Szalamat megalakította a Moro Iszlám Felszabadítási Frontot, amely ellenezte a Moro Nemzeti Felszabadítási Front által képviselt mérsékeltebb hangnemet, és a sziget déli részén független iszlám állam létrehozását tűzte ki célul. Radikalizmusa nagyobb tömegeket vonzott, mint a nemzeti felszabadítási front líbiai orientációjú szocializmusa. 1983-ra a mozlim harcosok létszáma tizenötezerre csökkent, s Marcos elnök utolsó hivatali éveiben már csak alkalmanként csaptak össze a hadsereg alakulataival. Mindezek ellenére a kormányerők sohasem tudták ellenőrzésük alá vonni a felkelők területeit.
Az új elnök, Corazón Aquino 1986-ban tárgyalásokat kezdeményezett a szakadár szervezetekkel. A megbeszélések szeptemberben tűzszünethez vezettek, amelyet újabb tárgyalások követtek az Iszlám Konferencia égisze alatt. 1987-ben a Moro Nemzeti Felszabadítási Front szerződést írt alá, amelyben lemondott a mozlim területek függetlenséghez való jogáról, és elfogadta a kormány autonómiaajánlatát. A Moro Iszlám Felszabadítási Front, a második legnagyobb frakció azonban elutasította a megállapodást, és nem sokkal ezután offenzívát indított. A kormány ugyanakkor diplomáciai sikert aratott azzal, hogy megakadályozta a MILF azon kísérletét, hogy felvételt nyerjen az Iszlám Konferencia szervezetébe.
A nyolcvanas évek végén, valamint a kilencvenes években a központi kormányzat és Mindanao konfliktusát alacsony intenzitás, de állandóság jellemezte. 1990-től a hadsereg katonákat és haditengerészeti egységeket állomásoztatott a szakadár területeken, de ezek létszáma meg sem közelítette a hetvenes években itt állomásozó csapatokéit. Jelenleg egyik mozlim ellenállási szervezet sem ismeri el az autonómiát.
Az 1990-es évekre a MILF jól szervezett működési struktúrát hozott létre, sikeresen integrálódott Mindanao életébe, és élvezi a legnagyobb muzulmán vallású etnikai csoport, a maranaók támogatását is. Legfelső szerve a Dzsihád Végrehajtó Tanács, ezt követi a Központi Bizottság. Ide tartozik még a Moro Iszlám Felszabadítási Front fegyveres szárnya, a Bangsa Moro Iszlám Fegyveres Erő. Területükön bevezették a seriát, a hagyományos iszlám egyházi és polgári jog szerinti kormányzást. Közigazgatási és katonai központjuk az Abu Bakr tábor, amely tulajdonképpen egy fegyveres kommuna, ahol nyolcezer harcos él. Létezik még egy nyolcvanfős konzultatív tanács, amelynek tagjait a tizenhárom regionális parancsnokság és a Központi Bizottság nevezi ki. A katonai struktúra érvényesül a civil szférában is. Támogatói között szerepelnek pakisztáni, közel-keleti és malajziai mozlim szervezetek, mindenekelőtt a Dzsemáa Iszlámija nemzetközi hálózata, amely nagy befolyással bír Délkelet-Ázsiában és a szigetvilágban.
Az Abu Szajjaf csoport 1991-ben vált ki a Moro Nemzeti Felszabadítási Frontból, miután szövetséget kötött egy fiatal militáns, Abduradzsak Dzsandzsaláni és egy Mohamed Dzsamál Kalifa nevű szaúdi üzletember, Oszama bin Laden sógora. Az Abu Szajjaf lett a legradikálisabb szeparatista szervezet, amely iszlám köztársaságot szeretne létrehozni Mindanaón. Tagjai közül sokan folytattak tanulmányokat a Közel-Keleten, vagy ott dolgoztak egy ideig, s kapcsolatba kerültek a radikális tanokkal. A csoport hamarosan befolyása alá vonta a Mindanaótól nyugatra fekvő Basilan- és Jolo-szigeteket is, és elutasítja a tárgyalásokat a kormánnyal.
A csoport külföldieket, főleg amerikaiakat rabol el, akciókat szervez idegenforgalmi létesítmények és katolikus intézmények ellen.
A MILF-et és az Abu Szajjafot is kapcsolatba hozzák a nemzetközi terrorhálózattal, arra hivatkozva, hogy harcosai Pakisztánban nyertek kiképzést a tálibokkal, és kapcsolatban állnak az al-Kaidával, valamint a Dzsemáa Iszlámijával. Ennek ellenére nincs közvetlen bizonyíték rá, hogy a MILF szorosan kötődne idegen hatalmakhoz, amit a korlátozott arzenál és a szegényes források is valószínűsítenek.
Nem úgy a másik szervezet, amely főleg rablásból, kalózkodásból és váltságdíjas emberrablásból finanszírozza működését. Kezdetben az al-Kaidához kötődő külföldi, főleg szaúdi jótékonysági alapítványok támogatták, később a váltságdíjakból befolyó összegek lehetővé tették a csoport számára, hogy még több fegyvert vásároljon. 2000 áprilisában nyugati turistákat raboltak el a szomszédos Malajziában egy üdülőhelyen. Ez volt az Abu Szajjaf csoport első Fülöp-szigeteken kívül végrehajtott akciója, amelynek nyomán Líbia közvetítésével az európai kormányok többmilliós váltságdíjat fizettek. Jelenleg a csoport bázisai főleg Basilan-, Sulu-, Jolo- és a Tawitawi-szigeteken vannak. A legtöbb elemző szerint a szervezet az al-Kaida dél-ázsiai frontjához tartozik, amely igen jól szervezett a Dzsemáa Iszlámija helyi szervezetei révén, sőt valószínűsíthetően az Abu Szajjaf csoport koordinálja az al-Kaida dél-ázsiai tevékenységét.
Az amerikai vezetés 2001. szeptember 11-ét követően tüstént átértékelte Manilát a nemzetközi terrorizmus elleni harc nélkülözhetetlen szövetségesévé, és a világ ismét felfedezte Mindanao-szigetek és a „nemzetközi dzsihád” kapcsolatait. 2002 januárjában az Abu Szajjaf csoport is a terrorszervezetek listájára került. (Az amerikai külügyminisztérium a Moro Iszlám Felszabadítási Frontot már korábban terrorszervezetté nyilvánította.) Az Abu Szajjaf csoportnál viszont felmerült a kérdés, hogy valóban terrorszervezet-e vagy inkább bűnözői szindikátus. Kétségtelen, hogy Mindanaón nem valamely központi terrorhálózat sejtje működik, és nincsen olyan ördögien zseniális terroragytröszt vagy nagymester, mint Afganisztánban Bin Laden vagy Irakban Szaddám Huszein, amely ürügyet szolgáltatna az amerikai akciókra. Az is igaz, hogy az Abu Szajjaf ellen felvonultatott erők és látványos hadgyakorlatok nem állnak arányban a csoport jelentőségével. Ráadásul a terroristák elleni offenzívák csak fél sikert hoztak, az al-Kaidával kapcsolatot tartó öt ismert parancsnok közül csak egyet, Abu Szabaját sikerült likvidálni. Ahhoz ugyanis, hogy az efféle, katonailag nem túl erősen, de társadalmilag „mélyen beágyazott” csoportok befolyását csökkentsék, sok évszázados gondokat kellene orvosolni: a déltengeri szigetvilágban mindaddig, amíg megmarad a társadalmi-gazdasági elmaradottság, a korrupció, a törzsi társadalom, a feudális latifundiumok uralma, s nem számolják fel a terrorizmust kiváltó okokat, gyökereket, addig újra és újra új Szandokánok teremnek: virágozni fognak a radikális eszmék, a vallási ellentétek köntösében pedig folytatódik a középkort idéző kalózkodás és a banditizmus.
kereszténység
Brutális üdöztetés: a kereszténység a kihalás veszélyének van kitéve
