Előadásában ön összekapcsolta a Putyin-érában újjáéledő orosz titkosszolgálati tevékenységet néhány kelet-európai gazdasági folyamattal. Oroszország természetes nemzeti érdekérvényesítéséről vagy annál többről, agresszív fellépésről van szó?
– Tisztában kell lennünk azzal, hogy pontosan mi is Putyin elnök célja. Hatalomra jutását követően nem sokkal már leszögezte, hogy szeretne véget vetni annak a folyamatnak, amely szerint Oroszország külföldi befolyása csökken. Ezeket a törekvéseket két kategóriába kell sorolnunk: a volt Szovjetunió tagállamaira, ahol a fellépés jóval agresszívebb, ugyanakkor jóval nyíltabb. A közelmúltbeli belorussziai események rávilágítanak erre a módszerre, ahol a vám- és monetáris unióval kapcsolatos viták miatt a Gazprom egy napra leállította a gázszállítást – mintegy figyelmeztetésképpen Lukasenko elnöknek. Ezt egyértelműen agresszív politikának nevezhetjük. A Független Államok Közösségén kívül ehhez képest egy jóval körmönfontabb módszert alkalmaznak. Nem láthatunk közvetlen szovjet stílusú taktikát, amely során katonai fölényével fenyegeti szomszédait, mint tette azt a hatvanas években vagy a nyolcvanas években Afganisztán megszállása kapcsán. A harcot ehhez képest több fronton vívják. Az első ezek közül a diplomácia, amely arra irányul, hogy szövetségeket építsenek ki bizonyos pártokkal, különös tekintettel azokra, amelyek az úgynevezett reformkommunistákat tömörítik. Nem lehet ugyanakkor kizárni, hogy más pártokban is befolyásra tör Oroszország. A második a gazdasági front, amelynek célja, hogy bizonyos befolyást szerezzenek stratégiai iparágakban és szektorokban. Az oroszok elsősorban az energiaágazatra és a petrolkémiai iparra összpontosítottak. Néhány esetben ez nyílt politika volt, például amikor a Gazprom érdekeltségeket szerzett a térségben, más esetekben közvetítő (off-shore) céget vettek igénybe, amelynek a gyökereit vissza lehetett vezetni Oroszországba. A harmadik front egy sokkal hagyományosabb, a hírszerzésre alapozó művelet. Ennek elsődleges célja egy olyan hírszerző hálózat létrehozása, amely a szükséges információkkal látja el a Kremlt. Másodlagosan olyan személyek felhasználása, akik korábban a régi szovjet hírszerzésnek dolgoztak, illetve új személyek toborzása. Tehát nemcsak a régi hálózat felélesztéséről, hanem újak létesítéséről is szó van. Egyfelől tehát agresszív politikát láthatunk Belorussziában, Ukrajnában és Grúziában, másrészt egy óvatos megközelítést, ám mindkettőt egyformán veszélyesnek ítélhetjük.
– A másik oldalt vizsgálva nem gondolja, hogy a nyugati titkosszolgálatok is hasonló módszereket alkalmaznak országaik gazdasági érdekérvényesítésének elősegítésére?
– Azt hiszem, jól tapintható különbség van a kétféle fellépés között. Putyin kijelentette, hogy Oroszország külpolitikájának támogatására fel fogja használni a Gazpromot. Nincs ehhez hasonlítható példa Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok esetében. Nincs különösebb haszna, hogy a Gazprom Belorussziában vagy Ukrajnában értékesíti termékeit. Egyetlen értelme a hatalmi befolyás megszerzése. Ezzel összehasonlítva elképzelhetetlen, hogy egy nyugati hírszerző szervezet ilyen gazdasági machinációkat végezzen, mivel ehhez rengeteg pénzre van szükség. A gazdasági fronton ez jellegzetesen orosz módszernek nevezhető, és ebből maga Putyin sem csinál titkot. A hírszerző műveletek célja is jelentősen eltér: a brit titkosszolgálatoknak nem célja, hogy új kormányokat juttassanak hatalomra Európában, amelyek barátságosabbak Nagy-Britanniával szemben. A NATO-tagországok hírszerző műveleteinek célja az információszerzés, amelyhez lehet, hogy beszerveznek helyieket. Például egy brit ügynök nem azért dolgozik Magyarországon, hogy megbuktasson egy kormányt, vagy befolyásra tegyen szert egy politikai pártban.
– Grúziára visszatérve: mit gondol az amerikai részvételről?
– Washington látta, hogy olyan folyamatok zajlanak, amelyek veszélyesek és ellentétesek az érdekeivel. Sokat fektettek a Sevardnadze-kormány fegyveres erőinek kiképzésébe és felszerelésébe, valamint a hírszerző szervek megerősítésébe. Tudták, hogy az alternatíva egy Moszkva-barát rezsim hatalomra jutása, amelynek következményeképpen törekvéseik kudarccal zárultak volna. Az Egyesült Államok ráébredt, hogy nyílt versenyben áll Oroszországgal, amely Grúzia destabilizálására készül, és hatalomra akar juttatni egy készenlétben álló emigráns kormányt. Szükség volt tehát a beavatkozásra és az új kormány támogatására – megelőzendő az oroszokat. Grúzia kapcsán ébredt rá az Európai Unió és az Egyesült Államok, hogy némely esetekben érdekeik élesen szemben állnak Oroszországgal. Ilyen körülmények között márpedig kijelenthető, hogy a Nyugat és Putyin „mézesheteinek” vége. Innentől kezdve úgy tekintenek rá, mint olyan emberre, akivel bizonyos kérdésekben együtt lehet működni, de az a fajta szoros kapcsolat, amelynek kiépítésében 2001. szeptember 11. után reménykedtek, nem jöhet létre.
– A hírszerző műveletekről beszélve manapság mindenképpen meg kell említeni Irakot. Mi történt az amerikai és brit szervekkel, amelyek információval látták el a politikai döntéshozatalt az azóta sem talált tömegpusztító fegyverekről?
– Súlyos hírszerzési kudarcról van szó. Nemcsak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vonatkozásában, hanem globálisan is. Mindez arra utal, hogy elhibázták a hírszerzési politikát a Szovjetunió felbomlását követően, amikor azt hitték, hogy nem találkoznak már maszszív ellenséggel. A humán hírszerzést, amely a legnagyobb erőfeszítést követelte, leépítették, némely országban meg is szűnt. Azt hitték, hogy a munkát elektronikus eszközökkel, műholdakkal, lehallgatással is el lehet végezni. Békés körülmények között ez működhet. Ha azonban egy nagyszabású külső fenyegetéssel állnak szemben, mint például az al-Kaida vagy más terrorszervezet részéről, akkor az elektronikus eszközök, műholdak elégtelennek bizonyulnak. Ha megfelelők lennének, már fülön csípték volna Oszama bin Ladent. Ehelyett leépítették hálózataikat, különös tekintettel Afganisztánra. Az amerikaiak egyszerűen lezárták afganisztáni műveleteiket, míg az oroszok nem, csak szakembereiket a Nadzsibullah-rezsim bukása után Moszkvába telepítették. Mikor eljött 2001. szeptember 11., egyetlen aktív szakember sem tudott az amerikai hírszerző közösségen belül például pastu nyelven. Kétségbeesésükben vissza kellett hívniuk nyugdíjasaikat, illetve meg kellett kezdeniük új szakemberek kiképzését. Egyetlen bökkenő van: egy humán hírszerző hálózatot nem lehet egyik napról a másikra felállítani. Irak esetében az volt a probléma, hogy nem voltak embereink az országban. Nagyra értékelik a műholdas felderítést, ám ez csak abban az esetben igazán hatásos, ha a helyszínen tartózkodó forrás is meg tudja erősíteni a látottakat. Egyes személyek követésére teljesen alkalmatlan. Hiába rendelkezik a műholdas megfigyelés olyan részletes felbontóképességgel, amely akár leolvassa egy autó rendszámtábláját, ennek semmi haszna a sivatagban, szamáron közlekedő ember követése során. A lehallgatásoknak is súlyos korlátai vannak, elég, ha arra gondolunk, hogy Oszama bin Laden nem használ semmilyen rádióeszközt. Az amerikaiak ezenkívül Irakban túlságosan is támaszkodtak az emigránsok információira. Sajnos ezek nagy része dezinformációnak bizonyult, hiszen az amerikai kormányzattól finanszírozva hajlamosak voltak olyan válaszokat adni, amelyeket az amerikaiak hallani akartak. Nem lepett meg, amikor kiderült, hogy ezek a források megbízhatatlannak bizonyultak. Nagyobb baj, hogy a brit és az amerikai kormány e forrásokra tette fel a szavahihetőségét.
– Nem gondolja, hogy hasonló folyamat zajlott le az amerikai hírszerző közösség és a kormányzat között is? Nem lehet, hogy a szakemberek azt mondták, amit a politikusok hallani akartak?
– Belső hatalmi harc zajlott a Bush-adminisztrációban. Általánosságban a külügyminisztérium nem támogatta az invázió ötletét a felhozott indokok alapján. Úgy gondolom, hogy ha Colin Powell szabadon dönthetett volna, nem tart előadást erről a kérdésről az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt. Ekkor azonban a külügyek irányítását már nem ő, hanem az elnök és a Pentagon vezetése körül csoportosulók végezték. Donald Rumsfeld befolyása fontos tényezőnek bizonyult. Először döntöttek a követendő politikáról, és csak utólag vizsgálták meg, hogy ezt miként valósítsák meg. Az indokot sok tekintetben pontatlan információkra alapozták. Az elszántságuk miatt pedig amikor egymásnak ellentmondó értesülésekhez jutottak, mindig azt választották, ami negatív volt az iraki rezsimre nézve. Annak ellenére, hogy ma már tudjuk: a hírszerző közösségen belül is nagy bizonytalanság uralkodott a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban.
– Irak esetében milyen álláspontra helyezkedett az ön által vezetett folyóirat?
– Előre figyelmeztettünk, hogy nem fognak tömegpusztító fegyvereket találni, mivel a nagyobb hatótávolságú rakéták fejlesztésére vonatkozó információkon kívül nem találtunk olyan bizonyítékot, amely ezt alátámasztotta volna. Másodsorban úgy véltük, hogy az amerikaiak alábecsülik az irakiak nemzeti érzéseit, és nem hajlandók tudomást venni a síita–szunnita ellentétekről. Míg a kurdokat ismerték, nem mérték fel az iráni határon átívelő síita befolyást. Jóval az invázió előtt figyelmeztettünk, hogy Irak hasonlatos egy konzervnyi kukachoz, amit ha felnyitnak, nem lehet többé visszazárni. Azt jósoltuk, hogy a szunnita kisebbség marginalizálódik, és a síiták radikalizálódni fognak, illetve az amerikai megszállás nem éri el a célját, nevezetesen hogy baráti, demokratikus vezetést állítson Irak élére. Embereik, például Ahmed Csalabi nem bírnak helyi támogatással, a helyiek nem tekintik őket egyébnek, mint nyugati báboknak. Emlékezniük kellene, hogy Irak volt az első arab ország, ahol nemzeti forradalomra került sor, amely eltávolította a britbarát királyi családot. Sosem gondoltuk ugyanakkor, hogy a vietnamihoz hasonló helyzet alakul ki, inkább hajlottunk arra, hogy a megszállók nehézségeit a Szomáliában tapasztaltakkal állítsuk párhuzamba. Ott is számos fél harcolt egymás ellen, s ennek kölcsönhatásait az amerikaiak sosem értették meg. Mi több, egyikőjük támogatásával sem bírtak, s végül kereszttűzbe kerültek. Szomáliában túlzottan is Farah Aidid tábornokra koncentráltak, s most ezt a hibát Irakban is megismétlik Muktada asz-Szadrral. A helyiekkel harcoló megszálló erők mindig hátrányban lesznek, katonai szempontból az egyetlen megoldás az elsöprő túlerő alkalmazása. Ez utóbbi módszernek azonban manapság megfizethetetlen az ára. Ugyancsak megjósoltuk, hogy Irak megszállása rendkívüli mértékben átformálja a térség stabilitását, valamint annak módját, ahogy az amerikaiak a Közel-Keletet szemlélik, ahol Izrael-barátságuk miatt eddig is gyanúval tekintettek rájuk. Attól tartunk, hogy Irak mágnesként vonzza majd az iszlám szélsőségeseket, egyfajta toborzóhelyévé válik a nemzetközi terrorizmusnak.
– Sokan kíváncsiak, hogy milyen szinten válik valaki egy hírszerző hálózat tagjává. Meghatározható egyfajta küszöbértéke az együttműködésnek?
– A kérdésre a hírszerző közösség által használt kifejezések adnak választ. Vannak a szervezeteknek fizetett tisztségviselői, akik hivatalosan is tagjai a rendszernek. Vannak ügynökök, akik már nem feltétlenül az adott ország állampolgárai, s végképp nem állnak hivatalos alkalmazásban a szervezeteknél, viszont a legtöbb munkát ők végzik. Van még egy kategória, az úgynevezett eszközöké, akik tudatosan vagy öntudatlanul segítik a hírszerzés munkáját, akiktől információt lehet szerezni, vagy akiket befolyásolni lehet bizonyos célok érdekében. Elméletben már azzal „eszközzé” válhat valaki, hogy megosztja véleményét egy ügynökkel, például egy teljesen nyilvános eseményen, mondjuk egy konferencián. Nem szabad elfelejteni, hogy a hírszerzési információk jelentős része nyílt forrásból származik, nem feltétlenül bizalmas anyag. Sajtófigyelés, újságírókkal folytatott beszélgetések is ebbe a kategóriába tartoznak.
– Mit javasolna a médiának, hogy ne váljon a hírszerzés eszközévé?
– Ez rendkívül nehéz, hiszen az újságírás lényege az információgyűjtés. Mindig fennáll a kockázata, hogy egy interjúkészítés során potenciális eszköznek tekintik az újságírót. Egyfajta reaktív viszony alakulhat ki. Például ha a Jane’s olyasvalamit ír, ami nem tetszik egy hírszerzéssel foglalkozó személynek, lehet, hogy telefonon megkeresnek, vagy odajönnek egy nagykövetségi fogadáson, és megpróbálnak befolyásolni. Ez az a pont, ahol potenciális eszköznek nézik az embert.
Alex Standish a Durham Egyetemen végzett. A Jane’s Intelligence Digest főszerkesztőjét a geopolitikai, biztonságpolitikai kérdések és a terrorizmus tekintélyes szakértőjeként tartják számon. Korábban a BBC balkáni tudósítója volt, és a délszláv polgárháborúk, illetve Jugoszlávia felbomlása kapcsán számtalanszor megfordult Albániában, Koszovóban, Macedóniában és Szerbiában. 1997–98-ban az albán miniszterelnök tanácsadójaként is tevékenykedett. Dolgozott Oroszországban és a volt kommunista szféra országaiban, de a Közel-Keleten is.
