Zsidó népmesék (1.)

Kezdetben vala a mese
Én is abból jöttem. Az első könyvem is egy (magyar) népmesei idézettel kezdődött. A címével (Látom, nekem kell lemennem) sokat szórakoztak a barátaim, pedig aki a szájhagyományból, a mondák, legendák, mítoszok, regék, tódítások, fabulák (de te fabula narratur!) és egyéb mesebeszédek világából jön, azzal ajánlatos óvatosnak lenni.
Pinhas Sadeh (Pinkász Szádek) Izraelben népszerű regényíró, költő, esszéista és kritikus. Az ő „válogatott és újramesélt” antológiáját azért is választottam, mert elődeitől eltérően ő nem csupán írott vagy irodalmi forrásokra hagyatkozott, melyek java része a Talmudból (a zsidó hagyományoknak, hitvitáknak és bibliamagyarázatoknak szentként tisztelt könyvéből) és a Midrásból (legenda- és mesemotívumokban gazdag zsidó szentírás-magyarázatból) származott, s nem is csupán a közép-európai, zömében askenázi zsidóság rabbinikus irodalmára támaszkodott.
Sadeh bátran és biztos kézzel merített az eddig javarészt ismeretlen szóbeli forrásokból is, eredjenek azok olyan országok zsidóságától, mint Törökország, Egyiptom, Irak, Irán, Afganisztán, sőt a távoli Kaukázus államai. Észak-Afrika és Levante népei között is fennmaradtak zsidó mesék.
Hogy miért kezdem mégis egy lembergi haszid – a zsidó misztika XVIII. századi formájából eredő – munka, a Kehal Hasidim Hehadash egyik múlt század eleji szövegével és más, askenázi eredetű mesékkel? Mert Sadeh ezzel fejezte be könyvét, s nem árt, ha egy héber szöveget hátulról előre olvasunk. De ez nem igaz. Csak a hangulata miatt. Meg: emlékeztet engem A kisdobos (The Little Drummer Boy) című karácsonyi dalra. Szóval:
A pásztorsíp
Egy falusinak, aki minden évben a városba ment az őszi nagy ünnepek idején, hogy Baal Shem Tov zsinagógájában imádkozzék, olyan együgyű fia volt, hogy még a héber ábécét is képtelen volt megtanulni, még kevésbé imádkozni. Épp ezért az apja sose vitte a városba az ünnepekre.
Mégis, mikor a fiú tizenhárom éves lett, és felelőssé vált a tetteiért, az apja elhatározta, hogy magával viszi az engesztelés napjára, nehogy otthon maradván, tudatlanságában egyen a böjti napon. Így hát útra keltek együtt – és a fiú, akinek volt egy kis pásztorsípja, az apja tudta nélkül a zsebébe tette.
Istentisztelet közben a fiú váratlanul megszólalt:
Apám. Én a sípomon akarok játszani!
Az elborzadt atya leszidta a fiát. Egy kicsit később megint megszólal a fiú:
Apám, kérlek, engedd meg, hogy játsszam a sípon!
Hol van, kérdezte az apja, mert látta, hogy a fiú engedetlen. A fiú a zsebére mutatott. Az apja megragadta a sípot, és keményen markolta. És egész addig tartotta, míg az ég kapui becsukódván el nem jött az utolsó ima ideje.
Még a záró ima felénél tartott a sokaság, mikor a fiú kiragadta apja kezéből a sípot, a szájához tette, és nagyot fútt belé. Az egész gyülekezet felriadt. Mihelyt Baal Shem Tov ezt meghallotta, az istentisztelet további részén végigsietett, amit sosem tett volt még azelőtt.
Azután azt mondta a híveknek:
Amikor ez a fiú a sípjába fújt, minden imátok az ég felé szállt, és nem maradt más számomra, mint befejezni a szertartást.
A tengerész számvetése
Istennel
Egyszer, az engesztelés napjának estéjén a lizhanszki rabbi, Elimelech, aki maga is cadik volt, vagyis csodatévő hírében álló bölcs és szent ember, azt mondta tanítványainak, hogy menjenek el a tengerészhez, aki a város végén lakott.
És hát a haszidok elmentek a tengerész házához, és ott megálltak az ablak előtt. Figyelték, hogy a tengerész és a fiai elmondják a délutáni imákat, tengerész módra, egyszerűen. Azután felöltötték a legjobb ruhájukat, meggyújtották az ünnepi gyertyákat, böjt előtti ételeket tettek az asztalra, és vidáman leültek lakomázni. Amikor befejezték, a tengerész odament a szekrényhez, és kivett egy jegyzetfüzetet.
Mindenség Ura, Örökkévaló, mondta, most eljött a Te és az én időm, hogy elszámoljunk múlt évi bűneinkkel.
És már kezdte is sorolni a bűnöket, melyeket ő követett el. Mindegyik le volt jegyezve a füzetében. Aztán odament a szekrényhez, és kivett egy vastagabb, nehezebb noteszt, és így szólt:
Ó, Uram, először az én bűneimet soroltam el, most pedig a Tieidet fogom.
És ezzel sorolni kezdte mindazt a szenvedést, szomorúságot, bajt, betegséget, csalódást és anyagi csapást, melyet neki és családjának kellett elszenvednie a múlt év során. Amikor befejezte, azt mondta:
Örökkévaló, őszintén szólva Te többel tartozol nekem, mint én Neked. De tudod mit? Nem tartanék én most szigorú elszámolást Veled, mivel az engesztelés napjának estéje van, és parancsolva vagyon, hogy mindnyájan megbocsássuk a bűnöket, melyeket ellenünk elkövettek. Hát miért ne bocsátanék én meg a bűneidért, ha Te is megbocsátod az én összes bűnömet, melyeket Ellened elkövettem?
A tengerész töltött egy pohár bort, megáldotta, és hangosan azt mondta:
Egészségedre, Örökkévaló! Minden meg van bocsátva, és el van feledve közöttünk!
Midőn a tanítványok visszatértek a rabbihoz, és beszámoltak a látottakról és hallottakról, az volt a véleményük, hogy a tengerész egy megátalkodott istentelen.
Engedjétek meg, hogy tudomásotokra hozzam, mondta a rabbi, maga az Isten és égbeli seregei minden jom kippurkor (nagyböjtkor, az engesztelés napján) eljönnek meghallgatni a tengerészt, ezért van nagy örvendezés a felsőbb világokban.
(Bár a mesét Yisra’el Beckmeister jeruzsálemi rabbi publikálta először gyűjteményében, de engem a Grimm testvérek egy meséjére emlékeztet, midőn egy fiatal szűz imádkozott Szent Anna szobra előtt a templomban, méghozzá a jövendőbeli mátkájáért. De olyan alaposan ám, hogy a címét is megadta. Az oltár mögött egy ministráns állt, aki azt kiáltotta: Nem, az a fiatalember sosem lesz a tiéd! A lány azt hitte, hogy a hang a Boldogságos Szűz Mária [Szent Anna lánya] szobrából érkezett, dühösen visszaszólt: Hagyd édesanyádat beszélni! Azt hiszem, ez a profán, ám őszinte kiszólás nagyobb megelégedést okozott a mennyekben, mint sok-sok teológiai munka.)
Kincs a híd alatt
(Bár eszembe jutott volna ez a mese Híd című regényem írásakor! Pedig a történet sokkal hosszabban benne van a Talmudban [melyet már 1989-ben ismertem], a Midrásban, de még az Ezeregy éjszakában is. Engem még egy kínai népmesére is emlékeztet. Ennyit erről.)
Egyszer egy zsidó azt álmodta, hogy kincs van elrejtve a bécsi híd alatt. Oda is utazott, elment a hídhoz, de nem mert hozzáfogni a kutatáshoz a sok arra járó ember miatt. Épp egy katona sétált arra, és megkérdezte:
Minek állsz itt, jóember?
A zsidó azt gondolta, a legjobb, ha elmondja az igazat, legföljebb megosztoznak a munkán és a kincsen, és elmesélte az álmát.
Te bolond, álmodó zsidó!, mondta a katona. Hiszen én is megálmodtam, hogy egy bizonyos város bizonyos házában kincs van elrejtve! De azt hiszed, voltam olyan bolond, és odautaztam?!
A város, amit a katona említett, az a város volt, melyben a zsidó élt, a ház, amelyről beszélt, az ő háza volt. Így hát egyenesen hazament, ásott, és megtalálta a kincset.
Az embernek lehet, hogy otthon van a kincse, de ha nem keresi Bécsben, lehet, sose tudja meg, hogy ott van!
A paradicsom helye
Moshe Teitelboim rabbi, aki cadik volt, egyszer azt álmodta, hogy útban van a paradicsom felé. Odaért egy hegyhez, és épp nekikészülődött, hogy megmássza, amikor angyalok állították meg, és megparancsolták, hogy merítkezzék meg Mirjam prófétanő kútjában. A cadik leereszkedett a kútba, és csodálkozott, milyen mély, amikor az angyalok megragadták, megmártották a kút vizében, és egyenest a paradicsomba vitték. A cadik ott néhány szentet látott, akik a Tórát tanulmányozták.
Ez mind, amit ott látok, maga a paradicsom?, kérdezte az őt kísérő angyalokat.
Fiatalember, felelte az egyik angyal, úgy látszik, te azon a véleményen vagy, hogy a szentek vannak a paradicsomban. Egyáltalán nem! A paradicsom van a szentekben!
A rabbi halott látogatója
(Ez a mese Buber Haszid mesterek című munkájából való.)
Egyszer, már halála után, a hitközség egy kiemelkedő személyisége elment tanácsot kérni a velburzi Yissochor rabbihoz. Elmondta, hogy a felesége meghalt volt, és szüksége lenne némi pénzre, hogy újraházasodjék.
De hiszen magad is halott vagy, mondta a cadik. Mit keresel az élők között?
A halott nem hitt neki. A rabbi felemeltette vele a kabátját: egy halotti lepel volt alatta. Miután a halott eltávozott, a rabbi fia megkérdezte:
Apám, hogyan lehetek biztos abban, hogy magam is nem vagyok-e halott, aki az élők világában kísért?
Ha tudod, hogy létezik olyan dolog, hogy halál, nem vagy halott, mondta a rabbi. A holtak maguk semmit sem tudnak a halálról.
A rabbi meg a paraszt
Egy falusi ember és a felesége eljött a koznitzi cadikhoz, Yisra’el rabbihoz, és megkérték, áldja meg őket, mert gyermeket szeretnének, de hosszú ideje nincs nekik.
Először fizessetek nekem ötvenkét aranykoronát, mondta a rabbi.
Rabbi, mondta a paraszt, adok neked tízet, de többet nem.
A rabbi erősen tartotta magát az árhoz, még akkor is, amikor a paraszt húsz koronát ajánlott. Végül a falusi ember türelmét vesztve így szólt a feleségéhez:
Gyere, asszony, menjünk. Isten megsegít bennünket a gyermekáldásban a rabbi nélkül is!
Épp ez az, amit hallani akartam, mondta a rabbi Yisra’el.
Egy év múlva fiút szült az asszony.
Mit tanulhatunk egy tolvajtól
(Szintén Martin Buber gyűjtéséből. Slomónak szeretettel és megbocsátással.)
Zuszja, a jámbor rabbi, aki híressé vált egyetlen mondásától, miszerint ha ő az Örökkévaló előtt áll, az Örökkévaló nem azt fogja megkérdezni tőle, hogy miért nem volt ő Mózes, hanem hogy miért nem volt ő Zuszja rabbi, fiatalabb korában a Metzrishből való Dov Baer rabbinak volt a tanítványa, aki szintén cadik volt, természetesen. Egyszer arra kérte tanítómesterét, mutassa meg neki az Örökkévaló imádásának titkát.
Nem kell téged tanítanom, felelte Dov Baer rabbi, mert megtanulhatod akármelyik gyerektől vagy tolvajtól.
No hiszen, mit tanulhatnék én egy gyerektől?
Három dolgot is, mondta a mestere. Először is a gyereknek semmi szüksége arra, hogy boldog legyen. Másodszor: egy gyerek mindig elfoglalt. És a harmadik, hogy ha a gyerek valamire vágyik, addig visít, míg megkapja.
És mit tanulhatok egy tolvajtól én?
Egy tolvajtól, felelte Dov Baer rabbi, hét dolgot is tanulhatsz. Az első, hogy éjszaka használd magad, ne nappal. A második, hogy próbáld meg újra, ha elsőre nem sikerül. A harmadik, hogy szeresd a társaidat. A negyedik: készen állj arra, hogy az életed kockára tedd a legcsekélyebb dologért. Az ötödik: oly kevésre tartsd, amid van, hogy bármily nyomorúságos alamizsnáért is meg tudj válni tőle. A hatodik, hogy ne térj ki a nehézségek és csapások elől. És a hetedik: örülj annak, ami vagy, ahelyett hogy más akarnál lenni.