Zsidó népmesék (3.)

Magam mentsége
Pinhas Sadeh (Pinkász Szádek) ezernyolcszáz különböző könyvből, szövegből gyűjtötte össze zsidó népmesei antológiájának darabjait, én meg csak az ő könyvéből szemezgettem. Befejezésül azokból a mesékből fordítottam egy csokorravalót, amelyek a legközelebb vannak a szóbeliséghez, az anekdotákhoz. Van, ahol más megoldást választottam, csak azért, hogy egy ritka, szóban fennmaradt mesei változatot felmutassak. Ilyen az első is. Munkámban nem vezettek néprajzi, szociológiai szándékok, annál inkább a képzelet megbecsülése, az irodalmi érték keresése.
A bukott angyalok
Egyszer, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt, két angyal szolgálta az Istent. Nagyon fontos angyalok voltak ám, mert egyikük a Vizek Ura, a másikuk meg a Szél Ura volt.
Egyszer azt mondták az Istennek:
Uram, mi hűségesen szolgálunk téged éjjel és nappal, a legtöbbet várod el mindig tőlünk, míg az emberi teremtményeknek, akik bűnösök és gonoszok, megbocsátasz, és engedményeket teszel. Ha minket kérdezel, el kéne pusztítanod az embereket, és új embert kéne teremteni.
Könnyen beszéltek, felelte a Teremtő, mert benneteket tűzből alkottalak, amely a legfinomabb anyag. Az emberek azért gyöngék és állhatatlanok, mert hitványabb anyagból, földből készítettem őket. Ha abból teremtettelek volna, ti is épp olyanok lennétek, mint ők.
Mi soha nem viselkednénk úgy, mint az emberek, mondta a két angyal.
Rendben van, mondá Isten. Tegyük fel, hogy próbának vetlek alá benneteket száz évig. Ha ellenálltok a kísértésnek közöttük, úgy teszek, ahogy kértétek: megsemmisítem őket. De ha olyanokká váltok, mint ők, fölakasztalak benneteket a Sötétség Hegyére, ég és föld között.
A Teremtő, áldott legyen Ő, úgy tett, miként mondá: elküldte a két angyalt a földre. Egy idő múlva mindent elfelejtettek, amit tudtak, és megadták magukat a földi gyönyöröknek. Megkívánták a gazdagságot, a bort és a szép asszonyokat, és mivel erősebbek voltak az embereknél, fölül is múlták őket a bűnben. Végül gyermekeket nemzettek és egy hatalmas nemzedéket neveltek fel, amely gonoszabb vala, mint az emberek nemzedékei.
Az Isten látta, amit látott. Elhatározta, hogy megöli az angyalokat, fölakasztván testüket a Sötétség Hegyére, ég és föld között. Azóta van, hogy a boszorkányok és varázslók összegyűlnek azon a hegyen, hogy rontást tanuljanak. Ami a két angyal leszármazottait illeti, azokat szintén elpusztítá a Teremtő, nehogy beszennyezzék a földet, ezzel teljes pusztulását okozva. Ez volt az oka a Vízözönnek.
A Teremtőnek szüksége volt új angyalokra a két elveszett helyett, ezért hívatta Éliás (Illés) és Náhum prófétát, akiket megbízott a bukott angyalok feladataival.
(Nem csupán szegényes fordításom az oka, hogy ez a Kurdisztánban fönnmaradt mese fakóbb és rövidebb, mint a Mózes első könyvebeli vagy ami Hénoch könyvében [apokrif], a Midrásban, a Koránban, a Zohárban [A ragyogás könyve, a kabbala alapműve], netán föníciai, ugariti szövegekben ránk maradt. Irodalmi megvalósításban Milton Elveszett paradicsoma talán a legteljesebb. És valahogy nem rémlik föl Prométheusz mítosza is? Azaz: van olyan, hogy a szájról szájra vándorolt mese kevésbé színes, mint egy lejegyzett. Bizony.)
Ádám gyémántja
Midőn Ádám a paradicsomban volt, minden a rendelkezésére állt, amit csak megkívánt vala, de hogy bűnt követett el Isten szava ellen, és távoznia kellett, az Úr nem akarta puszta kézzel útjára ereszteni.
Egy nap az Úr összefutott Ádámmal, és megkérdezte, hogy van. Hát hogy lehetett, szegény? Az Úr meghívta őt egy helyre, ahol a legjobb ételek és italok voltak előtte. Amikor Ádám már kapatos volt, az Isten azt mondta:
No hát, Ádám, nem szeretnél utazni egy kicsit, körülnézni a világban?
Ádám mondta, hogy ő nem szeretne, de az Úr nem tágított.
Vihetsz magaddal bármit, amit a szíved kíván, de menj!
Aztán Isten fogta Ádámot, és körbevitte a paradicsom legszebb kincsei között. Ádám körülnézett, és látta, amit látnia kellett – kerteket, szőlőket, állatokat, marhákat, szép ruhákat, aranyat, ezüstöt, bronzot és gyöngyöket, de nem nyúlt egyikhez sem. Végül egy gyémánt kincsesházhoz értek, amelyben akkora gyémántok voltak, mint egy görögdinnye.
Egy ilyen gyémánt, gondolta Ádám, eltart életem végéig.
És hát beleegyezett, hogy beutazza széles e világot. Felvett egy gyémántot és elindult a paradicsom kapuja felé. Nyomában egy angyal. Amikor áthaladt a kapukon, visszanézett, és látta a kerubok lángoló kardjait, és szomorú lett. Azt kívánta, bárcsak megváltoztathatná a dolgot, de már késő volt. Tovább mendegélt, míg egy patakhoz nem ért. Megállt, hogy megnézze, hogyan kelhetne át rajta.
Mit ődöngsz itt?, mondta az angyal, és hátba taszította. Ádámnak kiesett a kezéből a gyémánt, bele a vízbe.
Mit tettél?, kiáltotta Ádám.
Mi bajod?, kérdezte az angyal. Eredj, és vedd föl a gyémántodat a vízből!
Ádám belenézett a forrásba, és ezer meg ezer gyémántot látott.
Nem tudom megmondani, melyik az enyém, mondta.
Azt hiszed, te vagy az első, akit kiűztek a paradicsomból egy nagy gyémánttal a kezében?, kérdezte az angyal. No hiszen, ezrek és ezrek jöttek előtted ezen az úton!
(Ez a mese, miként a következő, Afganisztánból való.)
Mózes és a hangyák
Mialatt Mózesnek a tízparancsolatot adták a Sínai-hegyen, Izráel gyermekei az Aranyborjúval bűnöztek. Dögvész sújtott le rájuk, vagy harmincezren meghaltak. Akkor Mózes, minden próféták közül a legnagyobb, Istenhez imádkozott, és azt mondta:
Uram, hogyan tudtad lemészárolni a saját gyermekeidet?
Az Örökkévaló, áldott legyen, így válaszolt:
Azért tettem, mert bűnt követtek el.
De hány volt a bűnös köztük?, kérdezte Mózes. Gondolj csak az ártatlanokra is, akiket szintén megöltél!
Nemsokára Mózes elaludt. Amint ott szendergett, néhány hangya a lábára mászott, és megcsípte. Mózes odacsapott, és megölte őket.
Mózes, kérdezte az úr, miért ölted meg azokat a hangyákat?
Mert belém csíptek, mondta Mózes.
Hány csípett meg?, kérdezte az Úr. Kettő? Három? Mégis vagy több tucatot megöltél! Épp miként te nem tudtad megkülönböztetni a beléd csípő hangyákat azoktól, amelyek nem csíptek beléd, akképpen nem tudtam én se különválasztani a bűnösöket az ártatlanoktól.
És hát a mondás is azt tartja: Ha tűz üt ki az erdőben, elégeti az a jó meg a rossz fákat is.
A férj, a felesége meg
az útonálló
Salamon király idejében egy Tiberiaszból való fiatalember Betarba utazott, hogy a Tórát tanulmányozza. Jóvágású legény volt. Útközben kifigyelte egy fiatal nő, aki így szólt az apjához:
Könyörgöm, adj hozzá ehhez a legényhez!
Az apa az ifjú után futott, és megkérdezte:
Feleségül vennéd a lányomat?
Igen, felelte a fiatalember.
Ott helyben meg is tartották az esküvőt. Azután mindketten elmentek Betarba, és egy évig boldogan éltek. Amikor letelt az év, a feleség azt mondta a férjének:
Könyörögve kérlek, gyere velem, és látogassuk meg a szüleimet.
Így hát a fiatalember felnyergelt két lovat, élelmet, italt vett magához, és elindultak a lány szüleihez.
Útközben megtámadta őket egy haramia. A nő az első pillantásra belészeretett, és ezt az útonálló tudtára is adta. Ketten lefogták a férjet, odakötözték egy fához, azzal a szándékkal, hogy majd később megölik. Először is szerelmeskedtek egymással. Az útonálló elbűvölte a feleséget. Azután leültek enni, miközben a fához kötözött férj nézte őket. Azután másodszor is egymáséi lettek. Akkor az útonálló a feje alá tette a boroskorsót, és elaludt. Miközben álomba szenderült, egy kígyó ivott a korsóból, és mérget köpött belé. Az útonálló felébredt, szomját oltotta a borral, és azonnal meghalt.
Kérlek, oldozz el, mondta a férj, aki mindezt látta, a feleségének.
Félek, hogy megölsz, mondta a feleség.
Esküszöm, hogy nem foglak, mondta a férj.
Így az asszony eloldozta a férjét, és folytatták útjukat az apja háza felé. A feleség szülei örömmel látták őket, és már meg is terítették az asztalt, amikor a vejük így szólt:
Mielőtt enni kezdenénk, el kell mesélnem, mi történt velem.
Amint befejezte a történetet, a lány apja felugrott, és megölte a lányát.
(Nem hasonlít ez egy kicsit egy iraki népmesére, melyet már meséltem volt nektek, honjaim? De még inkább hasonlít egy japán mesére, melyből film is született. Ígérem, hogy egyszer japán népmesékkel is előállok.)
Ábrahám barlangja
Miután Ábrahám összetörte atyja bálványait egy bottal, a gonosz Nimród király megragadta, és azt mondta neki:
Ha nem hajolsz meg előttem, tűzbe vetlek.
De Ábrahám nem hajolt meg. Így hát Nimród elvitte őt egy barlanghoz, ahol egy kemence állott, és belevetette. De az Isten leküldött egy angyalt Ábrahám megmentésére, és Ábrahám megmeneküle. Amint kilépett a barlangból, három csillagot látott az égen szokatlanul fényesen ragyogni.
Ó, uram, kérdezte az őt kísérő angyalt, miféle csillagok azok?
És az angyal felelé:
Azok a csillagok te vagy, a fiad, Izsák és az unokád, Jákob.
Az égő szén nem tett kárt Ábrahámban, mert az angyal hallá változtatta mindet. Úgy ám! És mivel a halnak vízben a helye, forrás fakadt a barlangból. A patak végül elsodorta a kemencét. Mind a mai napig zöldségek teremnek abban a barlangban, bőven öntözve. És a barlang mennyezetén egy kő függ. Ha az ember szerencsés, a szivárvány összes színében ragyog, amikor belép. Ha azonban nem szerencsés, egyáltalán nem ragyog, észre se venni.
Ezt a barlangot a forrással és a színes halakkal „Ábrahám barlangjának” hívják. Urfához közel fekszik, nem messze Aleppo híres városától, amely a szír és a török határon van.
Így hallottam.
A helyes út
Egy ember eltévedt az erdőben, és több napig kóborolt a helyes ösvényt keresve. Hirtelen egy másik ember közeledett feléje. Túláradó örömében megkérdezte a közeledőt:
Mondd meg, testvér, melyik a helyes ösvény? Napok óta nem találom.
Testvér, felelte az ember, azt én sem tudom. Én is eltévedtem az erdőben, ahogy te. De egyvalamit mondhatok: ne menj azon az ösvényen, amelyen én jöttem, mert én is azon jőve tévedtem el.
Ezt a történetet a zanzi cadik, Hayyim rabbi mesélte rosh hashanahkor, azaz a zsidó újévkor.
(Itt, ennél a krakkói haszid mesénél befejezem, mert annyi minden más van még a világon, amit meg kell írnia egy soronként fizetett hírlapírónak. Mindazonáltal remélem, valaki lefordítja a teljes könyvet. Megéri. Talán én is.)