’89 gyávasága és a szocialisták

Kovács Lászlót a napokban rendreutasította a Fővárosi Ítélőtábla. Mert ha szocialista elnökünk szája elé mikrofon kerül, akkor bűnpártolással szokta vádolni az ügyészséget, valamint arról beszél: a Fidesz kamionszámra hozat külföldről MSZP-ellenes szórólapokat. De azt is megmondta, hogy kinek köszönhető a rendszerváltozás. Neki. Hát persze.
De mit is kellene megköszönnünk Kovács Lászlónak és a magyar szocialistáknak? Elsősorban azt, hogy 1989-ben gyávának bizonyultak. Igen, gyávának, legalábbis kommunista nézőpontból. Fekete-fehér fotót tartok a kezemben, Huszár Tibor kiváló Kádár-életrajzának egy képét. Rajta a nagy machinátor és a huszadik század bennünk élő magyar reálpolitikusa egy farönkön ül, vadászruhában, kezében cigaretta. Pihen. Körötte tanítványok, a PB és a KB vadászatra mellé rendelt/hívott tagjai. Köztük van Maróthy elvtárs is, a Kovács-féle fiatal generáció tagja, fején félrecsúszott szőrmekucsma, tétován és ügyetlenül előrehajlik, a vadászkabát lóg rajta, csizmája szinte önálló életet él. Kádár vadászaton. Kádár szeretett vadászni, persze nemcsak erdőn-mezőn volt nagy vadász, a vadászat, a politikai harc e nemes formája életének, működésének lényege volt. Kádár e képen férfias, imponáló lény, a köré gyűlt káderek meg esetlen, botcsinálta újoncok, kiknek lényegéből hiányzik a vadász harci szenvedélye. Mert hiába a rangok, a címek, a kitüntetések, a posztok és a fekete autók, lelkük mélyén gyávák. Küzdeni, áldozatot hozni, legalábbis önmaguk bőrére menőt, képtelenek.
S igen, 1989 sorsdöntő hónapjaiban az akkori állampárt fölfelé törekvő tagjai gyávának bizonyultak. A vadászat fotója elárulja nekünk, miért, s nem azért, mert pár hét leforgása alatt demokratává váltak volna, hanem mert képtelenek voltak áldozatot hozni a hatalom megtartása érdekében. Mert az nem áldozat – megint kommunista nézőpontból –, hogy kialkudták maguknak a szabad elvonulás lehetőségét, hogy esélyt teremtettek maguknak a politikai kapcsolatok gazdasági előnnyé konvertálására, hogy kierőltették saját büntetlenségüket. Lövethettek volna, mint a kínaiak a Tienanmen téren, mert ez is lehetőség volt, de nem tették, s megint nem önszántukból és demokrata lelkületből, hanem: gyávaságból. Kádár, a vadász, lövetett volna. Hát ezt a gyávaságot akarja most Kovács László nekünk bátorságként és történelmi érdemként eladni. Egy reálpolitikai kompromisszumot távlatos történelmi tettek sorozataként. Mert akkor valóban mertek kicsik lenni. De ha már Kovács László előszedte nekünk a kádári múlt megítélésének problémáit, meg erre rákontrázva az eszdéeszesek is belerúgtak egy nagyot Schmitt Pálba, miszerint ő tehet arról, hogy az 1984-es olimpiára nem utazhatott ki a magyar csapat, nos, ha már megint előbányászták nekünk a közelmúlt e közmegítélésben még kétes eseményeit, idézzünk el egy kis időre a politika és a történelem kapcsolatánál.
A nyolcvanas évek megítélésének három változata él ma a magyar közgondolkodásban. A szocialistáké, az eszdéeszeseké és a jobboldalé. A kádári korszak szocialista múltértékelése glorifikáló, s három fő tétele van: 1. Az 1956-os forradalom a nemzeti kommunisták, a mai magyar szocialisták szellemi elődeinek teljesítménye. 2. A kádári modernizáció komoly eredményeket tud fölmutatni, ami szintén a mai szocialisták elődeinek teljesítménye (vö. a Félszázadunk című MTV-műsort a mindenre kapható Juszt László celebrálásában). 3. A rendszerváltozás keresztülvitele a mai szocialista politikusok teljesítménye, akik a szovjet birodalom meggyengülését kihasználva önerejükből és önszántukból bontották le az egypárti diktatúrát.
Az eszdéesz történelemfölfogása az 1945–48 utáni magyar múltról a szocialista értékeléssel szinte teljesen szemben álló, ám annyiban hasonló ahhoz, hogy önglorifikáló jellegű. 1. Az 1956-os forradalmat a későbbi demokratikus ellenzék idősebb tagjainak (Göncz Árpád, Mécs Imre, Donáth Ferenc) politikai születési idejeként tartják számon, akik 1956-ban a Nagy Imre-féle reformkommunista csoportban működtek. 2. A kádári hetvenes-nyolcvanas években jön létre és nyeri el mai formáját az a nyugatos értelmiségi hálózat, amelyik később létrehozza a magyar nyugatosítás legelkötelezettebb politikai erejét, az SZDSZ-t. 3. A rendszerváltozás ellentmondásos folyamat volt, amiben az SZDSZ nyugatosító törekvései csak részben tudtak hatni. Ez jelenti az eszdéeszes ön- és történelemértelmezés szerint az 1989 utáni időszak problémáját, a nyugatosítás lassú előrehaladását.
A jobboldal 1945–48 utáni múltértékelése kiformáltságában, tudományos hátterében, alátámasztottságában nem közelíti meg sem a szocialisták, sem az eszdéeszesek történeti narratíváját. A mai jobboldal számára mintha kevésbé lenne fontos a kádári és késő kádári magyar múlt politikailag is hasznosítható értelmezése és értékelése. A jobboldali történelemfelfogás e kérdésben az 1956-os forradalmat népfölkelésként tartja számon, a rendszerváltozást pedig a kommunista nómenklatúra ellen végrehajtott széles társadalmi bázisú és szerteágazó politikai mozgalom teljesítményének tekinti. A jobboldal mindkét forradalmi jellegű eseményre azt mondja, hogy, de hát mi is ott voltunk, a mi érdemünk is.
Lehet, de ez kevés. Különösen a politikai küzdelemben. Mert a jobboldalnak – a jobboldali politikusoknak – nemcsak a szocialista és eszdéeszes történeti narratívák hiányosságaira és ellentmondásosságára kell a figyelmet fölhívnia, hanem, legalábbis a sikeres politikai szerepvállaláshoz, nyilatkoznia kell a kádári múlt értékelésében és abban a kérdésben, hogy reprezentatív alakjai mit tettek 1989 előtt, s e tevékenység mely része vállalható. Másrészt a magyar jobboldalnak azzal is számolnia kell, hogy a kádári múlt egyértelmű elutasítása korlátozza szavazatszerző igyekezetét, hisz a késő kádári középosztályok, a hetvenes és nyolcvanas évek gulyáskommunizmusának társadalmi nyertesei jelentős szavazói tömböt alkotnak még ma is. A harcos antikommunista retorika a föntiekből kifolyólag könnyen hitelteleníthető, ráadásul szavazatszerző megfontolásokból is csak korlátozottan hasznosítható. A késő kádári középosztályok és a csak populista ígéretekkel megszólítható kádári proletariátus egy részének támogatása nélkül a hazai jobboldal nem tud kormányra jutni. Ezt 2002 világosan bebizonyította.
Mindezekből a megfontolásokból a magyar jobboldal számára előnyökkel kecsegtethet a kádári múlt megítélésének átértékelése. Talán célszerű lenne az antikommunizmust a politika szférájára és az 1989 előtti időszak rendszerszintű értékelésére korlátozni, s ezzel lehetővé tenni, hogy a kádári kisember társadalmi teljesítménye, a modernizáció gyakran az állampárti uralkodó osztály ellenében megharcolt vívmányai miatt ne kelljen senkinek sem szégyenkeznie. Mert ezek miatt nem szabad szégyenkezésre szorítani az embereket. Élni és alkotni mindig a létező politikai és gazdasági keretek között lehet, széles néptömegek számára sohasem járható a kivonulás, a nyílt szembenállás útja. S az 1989 előtti egyéni és családi teljesítmények jó része, döntő része minden korban és minden körülmények között számot tarthat az elismerésre. Ilyen az olimpiai bajnoki cím, ilyen a szakigazgatási alkotómunka, s ilyen a mindennapi élet jobbítása.
Az élet kereteinek kijelöléséért persze mindig a hatalommal rendelkezőké a felelősség, forradalmat nehéz szervezni, ellenállni súlyos lelki teher. Talán e felelősség miatt is fekszik nyugtalanul Kádár Fiumei úti sírjában, s talán ezért is nehéz Kovácsnak egy szomorú reggelen a tükörbe pislantania. Mikor még nincs mikrofon, s mikor még csak ketten vannak. Ő és a lelkiismerete.

A szerző társadalomkutató