A lakoma

Botrány tört ki a napokban az egyik legismertebb thaiföldi buddhista templomban, miután a hívek a bangkoki szentélyben egy multinacionális cég hirdetéseit pillantották meg. Az oda látogatók döbbenten fedezték fel, hogy a legkülönfélébb szakrális tárgyakon és az arany Buddha-szobrok sorai fölött az MK gyorsétteremlánc cégemblémája díszeleg, másutt pedig a helyi tömegközlekedési vállalat jelvénye tűnik fel. Különösen nagy felháborodást okozott, hogy reklámok kerültek a temetési szertartásokon használt rituális legyezőkre is, amelyeken normális esetben a halálon és az elmúláson lamentáló passzusok olvashatók. Egy dühös asszony, aki a templomban tartott temetési szertartáson vett részt, azt panaszolta az esetről tudósító Thai Post napilapnak: ahányszor felnézett, hogy vigaszt merítsen a legyezőkön álló szövegekből, minduntalan az MK-ban való étkezésre buzdító hirdetések köszöntek vissza rá.
Amikor kérdőre vonták a templom papját, azzal védekezett, hogy nem reklámról van szó: a cégjelvényeket csupán az adakozók iránti tiszteletből helyezték el az épületben, mivel mindkét vállalat jelentős összegekkel járult hozzá a szent hely újabb pavilonjának megépítéséhez. Miután az eset a média jóvoltából országos botránnyá dagadt, a klérus ígéretet tett arra, hogy eltávolítják az épületből a botránykővé vált „szimbólumokat”.
Nem kell persze messzire mennünk, hogy hasonló példára bukkanjunk: legutóbb a milánói dóm felújítása idején csodáltam meg az állványzaton elhelyezett hatalmas óriásposztereket, amelyeken ledéren öltözött modellek farmernadrágot hirdettek. Gyanítható, hogy a reklámbevételek e csodálatos építmény restaurációját szolgálták, így végső soron nem lehet kivetnivalót találni az eljárásban. A thaiföldi hírnek azonban – szó szerint – sajátos ízt kölcsönöz, hogy a halotti kegytárgyakon épp egy gyorsétteremlánc reklámja díszeleg. Hiszen egy-egy szakrális együttléthez majd minden vallásban hozzátartozik a rituális étkezés.
A lakoma.
Northrop Frye, a neves kanadai irodalomkritikus a Bábel tornyának bibliai történetét démoni paródiának nevezi. Bábel tornya az ember erőszakosan felfelé törekvő, toronyépítő vállalkozása, amely torz utánzata Jákob lajtorjájának: ez utóbbi felülről ereszkedik alá, és a felső világot összeköti a földivel úgy, hogy angyalok járnak rajta fel s le. Frye Hatalommal bíró szavak (Words with Power, 1990) című munkájában a lajtorja démoni változatáról így ír: „A démoni torony a történelem imperializmusnak nevezett aspektusát jeleníti meg, az embernek azt a törekvését, hogy energiáit olyan erővel egyesítsék, amely egyre nagyobb és nagyobb társadalmi egységeket szervez, mígnem végül ez az erő valamiféle királyt a világ urának szerepébe nem helyez, amely aztán Isten paródiája lesz.” Frye még megjegyzi, hogy míg Jákob lajtorjájának metaforája a szavak elsőségén alapszik, addig a toronyé a tettekén, a cselekvésén.
Szokás megkülönböztetni „lenni” és „tenni” típusú kultúrákat. Ha szeretjük a közhelyeket – és miért ne szeretnénk, hiszen oly nagyszerűen meg lehet velük magyarázni mindent! –, elmondhatjuk: a Nyugat „tenni” kultúra, míg a Kelet „lenni” kultúra. De ha Amerikát vetjük össze Európával vagy Európán belül az északi részt a délivel, ugyanilyen megállapítást tehetünk, jelezve, hogy a tenni és lenni végpontjai között elhelyezni egy-egy országot, egy-egy kultúrát meglehetősen önkényes dolog. (Mi, magyarok, Kompország katonái szeretjük magunkat e skála közepére álmodni – hová máshová?)
A „lenni” kultúrák egyik jellemzője az időbe vetettség elutasítása, ami a „tenni” kultúrák szemszögéből nézve az időérzék teljes hiányát, mi több, a tunyaságot jelenti. A másik oldalról nézve viszont a toronyépítő civilizációk diabolikus jellegét hangsúlyozhatják, ahol a létezés teljességét alávetették a cselekvés sosem szűnő buzgalmának. Nyilvánvaló persze, hogy a toronyépítés, a nagyobb közösségek megteremtésének lehetősége a mezőgazdaság, a növénytermesztés felfedezésével kezdődött, hiszen a gyűjtögető-vadászó életmódot folytató emberiség soha nem lett volna képes eltartani a társadalom alapjait jelentő várost. Ilyeténképp egész kulturális önmeghatározásunk gasztronómiai jellegű: Bertrand Russell egyenesen úgy fogalmazott, hogy a földművelésre való áttéréssel az emberiség a „hitványság, nyomorúság és őrültség” hosszú korszakába lépett, amelyből szabadulást csak most, a gépek révén remélhet. De ha a mezőgazdaság utóbbi évszázadban végbement gépesítését, a kisbirtokok megsemmisülését, az élelemtermelés iparosítását tekintjük, akkor talán inkább azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy az egész folyamat, az első mag elvetésétől sok ezer évvel ezelőtt a génmódosított élelmiszerek megjelenéséig, egyetlen nagy civilizációs pálya, amelynek csúcsán – szimbolikus értelemben – a tömegtermeléssel előállított élelmiszert felhasználó gyorsétterem áll. Az agapé démoni paródiája.
Mondhatjuk-e, hogy a gyorsétterem önmagában rossz dolog? Ha már a démoni jelzővel illetjük a földet kiszipolyozó modern mezőgazdaságot, azt is tegyük hozzá, hogy tömegek számára biztosít olcsó élelmiszert, és évtizedek óta távol tartja a korábbi korok időről időre bekövetkező éhínségeit a világ „civilizált” népeitől. Csakúgy, ahogy a multinacionális vállalat, amely társadalmi szervezettségét tekintve talán a torony legfelsőbb szobája: óriási gépezet, amely tömegeket irányít munkára, sarkall teljesítményre, és immár király se kell fölé, hisz egyre inkább úgy viselkedik, mint egy élő szervezet, király és királycsináló egy személyben. Talán épp pusztán hasznos mivolta avatja infernálissá: a démoni torony szervezőerejévé, amelyet a templomokba beengedni nem szabad.
E szervezőerő világi működése azonban – a szükséges rossz kategóriáját szem előtt tartva – aligha számolható fel civilizációnk felszámolása nélkül, ahogy a démoni paródia, a tükörkép sem tüntethető el, csak „eredetijének” megsemmisítésével.