Hogyan látja Szabó Miklós emigrációs szerepét? Nagy kárt okozott?
– Bizony, nagy kárt okozott. Amikor a Magyar Forradalmi Tanács, az MFT létrehozását tervezték azok, akik a forradalomban részt vettek és külföldre kényszerültek, akkor Szabó Miklós Bécsben volt, de ott voltak a forradalom leverése után olyan emigrálni kényszerült politikusok is, mint például Kiss Sándor, Horváth János, Kővágó József. Egyre erősödött az igény, hogy a valódi forradalmárok összefogjanak, s ezzel egyidejűleg mindent elkövettek az ENSZ-ben annak érdekében, hogy felállítsanak egy bizottságot, amelynek vizsgálata nyomán a világ megtudhatja, mi történt Magyarországon. Ekkor még nem értesültem arról, hogy Szabó Miklós volt kisgazda politikust ügynöknek küldték ki a magyarországi bolsevisták. Attól kezdve, hogy Bécsbe érkeztem, Szabó Miklós mindig felbukkant ott, ahol történt valami a magyar ügyben, akkor is például, amikor Strasbourgban Kéthly Anna tudomásával összehívtuk azt a kongresszust, amely a Magyar Forradalmi Tanácsot volt hivatva megalakítani. A szervezésnek minden fontos lépését figyelemmel kísérte. Még ma is talány számomra, miként sikerült megszereznie Nagy Ferenc, Horváth János, Varga Béla, Kéthly Anna és Kiss Sándor teljes bizalmát, hiszen a belső vezetés felelős tagjává tették.
– Ön sem gyanakodott?
– Vezérkari tiszt voltam, s az emberekkel való több évtizedes kapcsolatom kifejlesztett bennem egy bizonyos ösztönt. Megéreztem, ha baj van valakivel.
– Pedig tudta, hogy Szabó Miklós kisgazdapárti politikus volt, aztán ült Rákosi börtönében, s a szociáldemokrata Kéthly Anna és Nagy Ferenc volt miniszterelnök is a bizalmába fogadta.
– Mindent tudtam. Tudtam azt is, hogy az emigráció vezető politikusai bíznak benne. Mégis furcsálltam, hogy ahol csak lehetett, Szabó mindig valami akadályt próbált gördíteni a megoldandó feladatok elé. Olyan kérdéseket vetett fel, amelyek logikusnak tűntek, mégis ártott velük. Strasbourgban 1957. január 5-én összeült a kongresszus a vezető magyar forradalmárok és emigránsok részvételével. Kéthly Annának, a Nagy Imre-kormány volt államminiszterének javaslatára napirendre vettük egy olyan bizottság létrehozását, amely illetékes arra, hogy a forradalom által létrehozott demokratikus, koalíciós Nagy Imre-kormány nevében beszéljen. Meg is alakítottuk a Magyar Forradalmi Kormánybizottságot, az MFKB-t, amelynek elnökségében Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József kapott helyet. Az előkészítő bizottság tagja lett B. Rácz István a kisgazdapártból, Benjamin Olivér a Szociáldemokrata Pártból, Jónás Pál a Petőfi Körből, Kiss Sándor a Parasztszövetségből, Szabó György a munkástanácsokból és Szabó Miklós a kisgazdapártból. A kongresszus szorgalmazta a megszálló orosz csapatok visszavonását, a Kádár-kormány által terjesztett rágalmak leleplezését, minden tekintetben megpróbálta az igazságot képviselni, s emellett felkarolta a külföldre kényszerített több százezer magyar menekült szociális és kulturális ügyeit is. Az MFKB súlya ellen érdekes módon Szabó Miklós szólalt fel a kongresszuson a legélesebben, pedig tudta, hogy ennek amerikai támogatottsága elősegíthetné a magyar emigráció terveinek megvalósítását.
– Létezett a Magyar Nemzeti Bizottmány, az MNB is, a régi emigráció elismert politikai szervezete. Ezt Varga Béla, az 1945-ös országgyűlés elnöke vezette, s tagja volt többek között Nagy Ferenc, Kállay Miklós, Varga László és Pfeiffer Zoltán is.
– A kongresszuson a legélesebb viták az MNB-hez, a Szabad Európa Rádióhoz és az MFKB-hez való viszonyulás körül zajlottak. A kongresszus résztvevőinek egy része úgy vélte, a nyugati magyarság nem tett eleget azért, hogy enyhítsen az otthoniak nyomorán. Politikailag az MNB-t marasztalták el, mert tagjai súlyos hibát követtek el például azzal, hogy állításuk szerint ők irányították a forradalmat, s ezt az állítást a nyugati sajtó készpénznek vette. Nagy Imrét gyalázták ahelyett, hogy mellé álltak volna. Szabó Miklós odáig ment, hogy az MNB bűneit hozta szóba.
– Gondolom, ez egy kicsit sok volt…
– Történt valami 1957 augusztusában. Akkor már megalakult a Magyar Forradalmi Tanács, de működött a Magyar Nemzeti Bizottmány is Varga Béla elnökletével. Az amerikaiak azt mondták, hogy egyetértenek mind a kettő célkitűzéseivel, de nincs módjuk két magyar csúcsszervezet támogatására. Azt kérték, hogy alakítsunk egyetlen szervezetet. Az emigránsügyeket intéző amerikai James McCarger, a Szabad Európa Bizottság, vagyis SZEB vezető személyisége meghívott bennünket Bécsbe, a Bristol szállodába. Egy hétre foglaltak nekünk szobát, külön tanácsterem állt rendelkezésünkre. A meghívottak között volt Kéthly Anna, Benjamin Olivér, Szélig Imre, a kisgazdáktól ott volt Varga Béla, Kővágó József, Budapest volt főpolgármestere, jómagam, a nemzetőrség főparancsnoka, valamint a Magyar Függetlenségi Párttól Pfeiffer Zoltán. Végül is megalakult a Magyar Bizottság – a nevet telefonon New Yorkból Kovács Imre javasolta –, sajnos a szociáldemokraták nélkül. Varga Bélát választottuk elnöknek, az alelnök pedig Kővágó József lett. Egy napon megkérdeztem Varga Bélától, hogy mit csinál délután. Azt felelte, elmegy Szabó Miklóssal a magyar határhoz, mert ő megmutatja neki a vasfüggönyt. Arra kértem, az isten szerelmére, ne menjen! Miért? – nézett rám Varga Béla csodálkozó szemekkel. Azért – válaszoltam –, mert bár semmi bizonyítékom nincs, de 1957 januárja óta figyelem azt az embert, és ösztönösen érzem, hogy Szabó Miklós nem közénk való. El fog rabolni, haza fog vinni! Varga Béla végül lemondta a kirándulást, de olyan ügyetlenül, hogy Szabó Miklós valószínűleg gyanút fogott. Ezután rendelhették vissza a megbízói, mert egy hét múlva Szabó eltűnt, visszatért a vasfüggöny mögé. Az ügynök aztán Magyarországon leleplezte magát. Ezt követően bármikor találkoztam Varga Bélával, soha nem mulasztotta el megköszönni, hogy megmentettem az életét.
– Erről Szabó Miklós nem tett említést nekem, de arról igen, hogy az állambiztonsági szervektől utasítást kapott Kéthly Anna hazahozatalára. Mint mondta, ő ezt megtagadta azzal, hogy emberrablásban nem vesz részt.
– Joga van ezt mondani. Ennek ellenére addigra valakit már hazahozott.
– Beszélt arról, hogy a Márciusban Újra Kezdjük!, tehát a MÚK szervezése miatt hazautazó Renner Péter érkezését jelentette a belügyi szerveknek. Rennert elfogták és kivégezték. De visszatérve az 1957. augusztusi bécsi találkozóra: Szabó Miklósnak volt szerepe abban, hogy nem alakult meg az egységes emigrációs csúcsszervezet?
– Személyesen nem volt jelen, de megpróbált ellentéteket szítani az emigrációban élő magyar politikusok között. Ő akkor Varga Béla elrablásával volt elfoglalva. Ahhoz már semmi köze nem volt, hogy nem alakult meg az egységes csúcsszervezet, mert Kéthly Annát Szélig beszélte le arról, hogy a szociáldemokraták belépjenek a magyar bizottságba. Kéthly azt mondta, elég nekünk a Magyar Forradalmi Tanács. Kiss Sándor kisgazdapárti képviselő nagyon bízott Szabó Miklósban, de sikerült megakadályoznom, hogy a forradalmi tanács intézőbizottságának tagjává válasszák. Sajnos Kiss Sándor, túllépve főtitkári hatáskörét, a strasbourgi kongresszust követően kinevezte az MFT bécsi megbízottjának.
– Szabó Miklós azt állította, hogy ön CIA-ügynök volt.
– Én? Azt sem tudtam, hogy hol van a CIA. Az amerikai kapcsolatomról a következőket tudom mondani: miután külföldre menekítettek a barátaim, mert különben Kádárék felakasztottak volna, miként ez a Jelcin-dossziéban is benne van, Bécsben a Batthyány családnál felkeresett két úr. Nem volt nálam igazolvány, nem tudtam magamat igazolni. A magasabbik, amikor meglátott, ezzel a felkiáltással üdvözölt: „Hát persze hogy ez Király Béla!” Nem más volt, mint Lengyel Béla altábornagy, akinek a vezérkari tisztje voltam annak idején, és aki igazolt engem, hiszen ő valóban az amerikaiaknak dolgozott. Erre a másik látogató, az amerikai csak ennyit mondott: „Ön a mai naptól az amerikai nagykövetség vendége.”
– Tehát nem esett szó arról, hogy beszervezik. Szabó egyébként azt is állította, hogy a magyar emigráció jelentős része a hazája ellen dolgozott, mert azt akarta, hogy Magyarországon ismét forradalom robbanjon ki, ami szerinte felesleges vérontást okozott volna. Ezt a célt szolgálta volna a MÚK.
– Bécsben felkeresett a magyar egyetemi bizottság három tagja, és arra kértek, hogy adjam áldásomat a MÚK-ra. Arra kértem őket, ne kezdjék újra, mert nincs értelme a további vérontásnak. A MÚK ellen voltam, annak ellenére, hogy tiszteletben tartottam a szándékaikat.
– Miért akarta önt lejáratni Szabó Miklós?
– Ennek több oka volt. Jól tudtam angolul, tolmács nélkül tárgyaltam az amerikaiakkal. Amikor megalakítottuk a forradalmi tanácsot, az amerikai és a francia kormány teljes támogatásáról biztosított bennünket. Ugyanakkor a magyar emigráció előtt is tekintélyem volt. Nagy Ferenc és Auer Pál volt párizsi nagykövet éppen a strasbourgi kongresszuson fejezte ki elismerését azért, ahogyan a kongresszusi vitát mint elnök levezettem.
– New Yorkban az ENSZ ötvenhatos ügyeket kivizsgáló bizottsága előtt hallgatták meg a forradalom tanúit. Amikor Szabó Miklós visszamenekült Magyarországra, okmányokat vett magához. Ezek között voltak tanúvallomások is?
– Hozzá sem férhetett azokhoz az iratokhoz. Az úgynevezett ötös bizottság első három tanúja Kéthly, Király és Kővágó volt. Mi leszögeztük, hogy Rákosi és Gerő kommunista klikkje embertelen és brutális diktatúrát valósított meg. A magyar nép jogfosztott állapotából demokratikus, humánus körülmények közé akart kerülni békés eszközökkel. Ezt akadályozta meg a második szovjet intervenció, amely nyílt háborút jelentett Magyarország ellen. Ezekhez a jegyzőkönyvekhez senki sem nyúlhatott, ezek az ENSZ okmányai voltak. Száztizenkét tanút hallgatott ki az ötös bizottság. Csak olyan tanú jelenhetett meg előtte, aki részt vett a forradalomban. A vallomások hatására 1957 szeptemberében az ENSZ határozatban ítélte el a Szovjetuniót. Ekkor a magyar és a szovjet követség egyaránt követelte az okmányokba való betekintés lehetőségét. A szovjetek azért akarták rátenni a kezüket a vallomásokra, hogy eljárást indíthassanak a tanúk otthon élő rokonai ellen. Bosszút akartak állni. Az ENSZ nem adta ki a jegyzőkönyveket, sőt Bang-Jensen, az ötös bizottság másodtitkára felvitte az iratokat az ENSZ épületének tetejére, és elégette őket.
– Talán ezért halt meg Bang-Jensen furcsa körülmények között. Olyan feltételezések is vannak, hogy szovjet titkos ügynökök ölték meg. Az is köztudott, hogy nagyon sok forradalmár áldozatául esett Magyarországon a hírszerzői tevékenységnek. Hozzátartozóikat évekig megfigyelték, akadályozták a társadalmi ranglétrán való előrejutásukat.
– Erről is volt tudomásunk. De mi akkor minden erőnkkel azon voltunk, hogy az ENSZ folyamatosan tartsa napirenden a magyar ügyet, és ítélje el a Szovjetuniót. Azt gondoltuk, hogy ezzel segítünk börtönbe jutott társainkon. A vízválasztó az 1961. év volt. A Szovjetunió már nem tudta elviselni, hogy évente összeül az ENSZ, és minden alkalommal elítéli az intervenciót, ezért új stratégiát dolgozott ki. Kampányt indított, hogy az ázsiai országok ne szavazzák meg a magyarkérdés napirendre tűzését. Erre a magyar emigráció vezetői ellenkampányba kezdtek, különböző országokba mentek agitálni a magyar ügy mellett, én Ázsiába utaztam. Hat kormánnyal, Japán, Tajvan, Hongkong, a Fülöp-szigetek, Thaiföld és Malajzia vezetőivel sikeresen tárgyaltam, elértem, hogy ne csak támogassák a magyar ügy napirendre tűzését, hanem ítéljék el a Szovjetuniót. Ekkor a szovjet vezetés úgy látta, hogy a magyar üggyel csak akkor lehet megbirkózni, ha a Kádár-kormány lép. A szovjetek utasították Kádárt, hogy egyezzen ki az amerikaiakkal. Ekkor kezdődtek meg a tárgyalások, aztán a magyarországi amnesztiáért cserében az ENSZ levette napirendjéről a magyar ügyet, és Magyarország az ENSZ tagja lehetett. Tehát szinte az utolsó percig döntő szerepe volt a magyar emigrációnak.
– Mit gondoltak az emigránsok, amikor 1957 szeptemberében Szabó Miklós visszatért Magyarországra?
– Engem ez nem lepett meg. Akkor erősödött meg bennem a gyanú, amikor Varga Bélának meg akarta mutatni a vasfüggönyt. Szabó magyarországi összekötői viszont nem tudták, hogy én beszéltem le az elnök urat az utazásról. Észrevették, hogy sejtünk valamit, ezért rendelték haza Szabó Miklóst, akinek egyébként az emigráció egészére nem volt hatása, a többség előtt nem volt tekintélye. Egyes fontos emberekhez volt kapcsolata.
– És ez elég volt ahhoz, hogy jelentsen…
– Ahhoz elég volt, mert kapcsolatban állt a Bécsben élő vezető emigránsokkal. Ők bíztak benne. Egy alkalommal Kéthly Annával találkoztam, s éppen jött ki tőle Szabó Miklós. S mit látok, az asztalon ott a levél, amelyet én egy héttel azelőtt írtam Kéthly Annának. Vagyis Kéthly Anna a bizalmas levelemet ismertette a magyarországi ügynökkel. Ilyen hallatlan tévedésnek az áldozata volt Kéthly, Nagy Ferenc, Kiss Sándor, Horváth János is és a többiek.
– A rendszerváltás idején sok vezető emigráns politikus hazajött, többek között Varga Béla, Varga László és ön is. Találkoztak Szabó Miklóssal?
– Egy árulóval egyikünk sem áll szóba.
– Ő azt mondja, nem volt áruló, amit tett, a hazájáért tette.
– Hogy a Kádár-rezsim mértéktelen kiszolgálása hazaszeretet vagy hazaárulás-e, azt a történelem már eldöntötte. Eldöntötte azt is, hogy az újkori Magyarország legvéresebb diktatúrája volt. Aki ezt kiszolgálta, az hazaáruló.
Folytatjuk
csókkamera
Lemondott a HR-vezető, akit a Coldplay-koncerten kaptak lencsevégre, miközben a vezérigazgatóval ölelkezett
