Amiért a harang szól

Tapolcán nemcsak délben, hanem délután fél ötkor is szól a harang. Minden áldott nap, ha esik, ha fúj. Ez a harang nem valamiféle templomtoronyban lakik, hanem egy vadonatúj emlékoszlopon vár a jelenésre. Nem messze a világ legnagyobb székely kapujától, amelyet az ezeréves erdélyi határ mellől, Zaboláról szállítottak ide. Felszentelték annak rendje és módja szerint, ökumenikus szertartással, azon a napon, amikor a húszezres lélekszámú kisváros megkapta a Hild-díjat. Ezt az elismerést olyan települések szokták kiérdemelni, amelyek csodát művelnek a városépítészetben, az értékek megóvásában.
Tapolca csodát művelt. Főutcája valóságos ékszerdoboz, amelyet még a szocreál építészet tolakodó kivagyisága sem tudott tönkretenni; a város közepén megbúvó tóból feltörő szökőkút, a kedélyes vendéglátóhelyek, kedves szobrok és a víziszínpad együttese pedig nosztalgikus mediterrán hangulatot idéz. A világattrakciónak számító, csónakázható tavas barlangtól (ahová a bauxitbányászat alkonyával visszatért a víz) nem messze avatták fel a minap a Trianon-emlékművet, azzal a bizonyos haranggal. S azért szólal meg minden délután fél ötkor, mert ekkor írták alá ama gyászos szerződést Párizs-külsőn. Trianon-emlékművet úgy kell avatni, hogy nem sajnálja rá az időt az ember. Ha három órát tart, hát annyit. Szólaljon meg mindenki, akinek mondandója van, s énekeljen, zenéljen minden művészeti együttes, amelyre büszke a város. A lovas huszárok tisztelgését akkor is kellő méltósággal kell fogadni, ha egyébként csupán négyen vannak. A honvéd hagyományőrzők adjanak díszsortüzet, s olvastassék fel mindenki, aki adakozott az emlékműhöz. Mert a harangláb főleg a tapolcai polgárok és vállalkozások jóvoltából áll, önkormányzati pénz alig van benne. Fontosnak tartották, hogy lehessen hol emlékezni a trianoni csapásra uniós polgárként is, mert a történelemben ez is, az is realitás. És megcsinálták, ami kell: csiszolták a műkövet, parkosítottak, egy lelkes házaspár pedig hat nagy túrát szervezett a történelmi Magyarországon, hogy körben feliratos üvegtárlókban gyűjthessék össze a hatvannégy vármegyéből hazahozott földet. Ebben a színfideszes városban, ahol a szocialisták csak töredék szavazataik révén tudnak képviselőket delegálni a képviselő-testületbe, senki nem lépett fel igazából az emlékmű ellen: még a kormánypárti helyi ellenzék is képviseltette magát a ceremónián. Nehéz ott szembemenni az árral (meg persze Ács János polgármesterrel és csapatával), ahol a szavak meg a tettek között nincs hiátus. Pedig kormányzati segítségre nemigen számíthatnak: az impozáns sportcsarnok meg a barlangterápiát is kínáló, az év minden szakában teli gyógyszálló után úgy terveznek most új wellnessközpontot a megfúrt termálkútra, hogy számolnak mostoha politikai sorsukkal. Mondják, hamarosan beszámoltatják majd a szocialista városatyákat, mit sikerült lobbizniuk a Medgyessy-kormány két éve alatt. Rövid napirendi pont lesz.
Tapolcán pénteken este megáll az élet: valószínűleg minden utcát le kell majd zárni a székely kapu meg a trianoni harangláb környékén. Több tízezer környékbelit várnak ide: itt tartja kampányzáró nagygyűlését a Szabad Európa-listát jegyző Schmitt Pál és csapata. Minden fideszes vezető ott lesz, aki él és mozog, de a tavas barlangban csónakázni ezúttal aligha lesz idejük. A vitás kedvű Kovács László is hiába vár Orbán Viktorra. (Pedig ha annyira ráér, igazán szakíthatna időt arra az interjúra, amit évek óta megtagad a Magyar Nemzettől.) Ha leugrana Tapolcára, látna csudát. S talán arra is gondolna picit, amiért a harang szól.