Fellegajtó-nyitogatók

Nemrégiben ajándékba kaptam egy CD-t, az Ismerős Arcok nevű együttes albumát. Az első meghallgatás óta csak percekre vettem ki a lejátszóból. Kiforrott muzsika kiemelkedő énekhanggal, nagyvonalú és magabiztos hangszeres tudással, egyéni ízekkel. Ha a zenei rokonságot kutatjuk, meglehetősen vegyes kép, a Tankcsapda, Chris Rea és a Korál ötlik eszünkbe. Nyerges Attila csapata azonban korántsem valamiféle mutáció. Az Ismerős Arcok Egy a hazánk című lemezének megjelenése az elmúlt évek talán legizgalmasabb eseménye a magyar rockzenei életben.
Rock, folk, blues egy zenekartól, egy helyen, ugyanazon a lemezen? Az Ismerős Arcok számára nem léteznek műfaji korlátok. Mély és elkötelezett hazafiságuk nem valamifajta címke, hanem tudatosan vállalt életfelfogás. Ez a zenekar nem a háromakkordos formációk számát gyarapítja. Wass Albert-idézetek, eredeti erdélyi népzene, kőkemény döngetés és ellágyuló futamok – ez a siker receptje. Az 1999-ben alakult Ismerős Arcok kétségkívül az egyik legígéretesebb magyar rockegyüttes. Akár már ma is a sztárok között emlegethetnénk őket, ha olyan közegben élnénk, ahol a minőség önmagában meghatározza az alkotók rangsorát. Nyerges Attila azonban nem kesereg, igaz, illúziói sincsenek a jelenlegi helyzettel kapcsolatban.
– Meglepő, hogy a tavaly év végén megjelent lemezetek mennyire kiforrott, letisztult. Milyen előzmények után alakult ki a mostani felállás?
– A valamikori Stexas zenekarban együtt játszottam Galambos Nándorral, aki ma az Ismerős Arcok basszusgitárosa. 1999-ben a volt Udvari Bolondok tagjai közül Práder Vilmos gitáros és Tóth Mihály dobos csatlakozott hozzánk, utóbbit később Kovacsik Tamás váltotta fel. Eleinte kocsmazenéket játszottunk, klasszikus rhythm and bluest és rock and rollt, rajongóink általános megelégedésére. Az Ismerős Arcok életében a 2001-es esztendő hozta meg a nagy változást. Utólag azt gondolom, hogy a véletlenek szerencsés összejátszásáról lehetett szó. Akkor jutottunk el a zenekarral először Erdélybe, és akkor olvastam el Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet című regényét. Arról nem is beszélve, hogy közeledtek a választások, és olyan hangulat uralkodott az országban, ami mellett mi sem mehettünk el szótlanul. Az erdélyi turné után szállítani kezdtem az új szövegeket, elkezdődtek a próbák, majd összegyűlt az anyag.
– Mit szóltak a zenekar régi rajongói ahhoz, hogy feltűnő érdeklődést mutattok a közélet iránt?
– Amióta ezt a zenét játsszuk, nagyon kiszélesedett a rajongótáborunk. Amíg kocsmazenével foglalatoskodtunk, a húsz–harminc évesek jártak a koncertjeinkre, akik jól eliszogattak, majd eltáncolgattak a Johnny B. Goodra. Mióta az új anyagot játsszuk, megjelentek a családapák a gyerekeikkel, olyanok, akik egyébként nem feltétlenül járnának koncertekre. A váltás természetesen nem mindenkinek tetszett. Voltak, akik valósággal rosszul lettek attól, hogy a színpadról immár nem csak rock and roll dübörög, és időnként mondjuk Wass Albert-versek is elhangoznak. Aztán ezek az emberek elmaradoztak, de nem keseredtünk el, mert jöttek mások, új barátságok, ismeretségek születtek. Egyre több visszajelzést kapunk a rajongóktól, sokan látogatják a www.ismerosarcok.hu címen található honlapunkat is. Ami a zenekar új arculatát illeti, én nem feltétlenül érzem politizálásnak, hogy magyar nyelven a magyarságunkról énekelünk. A hazaszeretetnek, a zászlónak, Erdélynek semmi köze a pártokhoz. Más lapra tartozik, hogy ha manapság a hazaszeretetről beszél vagy énekel az ember, azt sokan politizálásnak tartják. Ezt a lemezt mindenesetre azoknak ajánlom, akik soha nem gondoltak bele abba, hogy ma akár ők is kisebbségi sorban élő magyarok lehetnének, ha Trianonban másképp húzzák meg a határokat. Éppen ezért nem a kint, hanem az itthon élőket szeretnénk megszólítani. Amint azt a Lehetnénk mind című dalban is megírtam, „magyarok lehetünk egyenként, de lehetnénk egyek mind magyarként”.
– Az általad írt dalszövegek voltaképpen versek. Miért fontos, hogy különös jelzőkkel, metaforákkal, szépirodalmi utalásokkal színesítsd a mondanivalódat?
– Elég sokat dolgozom ezeken a dalszövegeken. Azt hiszem, egy szövegírónak kötelessége, hogy minél színvonalasabb módon fogalmazza meg véleményét a világról. Próbáltam más együtteseknek is szöveget írni, de nem működött a dolog. Ha nem azonosulok a zenével, képtelen vagyok a feladatra. Nekem az a hitvallásom, hogy a jó zenéhez színvonalas szövegek illenek, legalább olyan jók, mintha egy verseskötetet lapozgatna az ember.
– Ami a zenéteket illeti, tagadhatatlanul nagy a műfaji keveredés.
– Ezen a lemezen minden megtalálható, ami nekünk tetszik. A műfaji keveredés voltaképpen természetes, felesleges arról beszélni, hogy rockzenekar létünkre miért játszunk például latinos zenét. Ami a népzenét illeti, be kell vallanom, hogy egészen a legutóbbi időkig nemigen hallgattam, és ezt nagyon sajnálom. Az új anyag felvételénél mindenesetre népzenészek is segítettek nekünk, többek között a Téka zenészei. Az egyik legérdekesebb kísérletünk a Fellegajtó-nyitogató című népdal feldolgozása. Eredetileg a Csík zenekar lemezén szerepelt a dal, ott cimbalomkísérettel adták elő. Nagyon megfogott a dallam, egy kicsit áthangszereltem, és így került rá a lemezre. Az utolsó két versszakot én írtam, a társak szerint sikerült eltalálni az eredeti hangulatot, a kissé régies hangvételt. Szomorkásra sikerült a befejezés, de ez így van rendjén. Nagyon sok mindennek kellene megváltoznia ebben az országban, hogy a következő lemezünk vidámabb hangvételű legyen.
– Dalaitok többsége a magyarság összetartozásáról szól. S ha nem, az ahhoz kapcsolódó dolgokról, az utazásokról, az emberi közösségekről és az őszinte szó utáni vágyról. Ezt kaptátok Erdélytől?
– Bár én a fővárosban születtem, a fél gyermekkoromat a bátaszéki nagyapámnál töltöttem. Talán ezért is érzem olyan jól magam Erdélyben. Az ember minden értelemben feltöltődik, és amikor visszatér, talán egy kicsit jobban érti önmagát, magyarságát. Nem tagadom, hogy mindmáig meglehetősen romantikus a bennem élő Erdély-kép, de egyáltalán nem akarom, hogy ez megváltozzon. Ez a hit formálja a dalszövegeimet is, ezért írok a fenyők illatáról, a Küküllőről, a hegyekről. Arrafelé még él az önzetlenség és az összetartozás érzése. Feltűnő az is, hogy a kinti közönség már-már kritika nélkül, egyöntetű lelkesedéssel fogadja a magyar nyelvű dalokat. Néha úgy érzem, a kelleténél is jobban szeretnek bennünket, magyarországi előadókat, így fordulhat elő, hogy Székelyudvarhelyen például egy Fekete Pákó-koncert is közéleti eseménynek minősülhet. Az erdélyi közönség egyébként valósággal csodát tesz egy-egy fellépésen. Én a hetvenes–nyolcvanas években a régi Eddán, a Piramison, a Hobo Blues Banden nőttem fel, és elképedve tapasztaltam, hogy az elfeledettnek hitt érzések arrafelé még elevenek. A koncertturnénk alatt mindvégig nálam volt egy magyar zászló, de nem vittem fel a színpadra, mert nem akartam kellemetlenséget okozni a helyieknek. Az egyik koncert után a rajongókkal beszélgetve szóba került a zászló, és az egyik srác elkérte tőlem. Odaballagott a hangfalakhoz, ahonnan éppen az István, a király szólt, és kifeszítette a zászlót. Néhány percen belül már kétszázan tolongtak körülötte, újrakezdődött a buli. Akárcsak annak idején a fonóban…