A pécsi üzem világhírét megalapozó első nemzetközi bemutatkozás, az 1878-as párizsi világkiállítás óta tudta a magyar csodaként emlegetett márkáról mindenki, hogy páratlan hatását a különböző irányokból összegyűjtött, egyénien alkalmazott forma- és motívumkincsével éri el. Zsolnay Vilmos gyárában megelőzték a kort, az értelmiségi gondolkozást, amely inkább csak az 1900-as évektől kereste eszméinek és esztétikai elveinek forrását egyidejűleg keleten és nyugaton, régi korok szépművészetében és a népművészetben. Huszonkét esztendővel később, 1900-ban a másik párizsi világkiállításon igazolást kaptak az emberek arról, mi mindent jelent(het) a világ számára a bátor összegzésekből teremtett új stílus és világlátás, az art nouveau, vagy ahogyan Ausztriától keletre nevezték: a szecesszió. Más népek, más kultúrák befogadását, a gyökerekhez való visszatérést, szellemi, erkölcsi s szépészeti megújulást, gyarapodást. Gazdagodást minden tekintetben. A Zsolnay márkanév dicsőségét megalapozó férfiú, Zsolnay Vilmos ekkor már nem volt az élők sorában. Elvitte a tüdőgyulladás, amelyet a párizsi kiállításra való lázas készülődés közben szerzett. Érdemeiről azonban holtában sem feledkezett meg a világ. Sőt valójában többen ekkor döbbentek rá, hogy ez a művészi ambíciókkal, tudományos kísérletező kedvvel, kereskedői érzékkel megáldott ember – akinek nemzetségfői tekintélye és meseszerű kedvessége is a segítségére volt, hogy a ráfizetéses kőedénygyárból, amelyet fivérétől átvett, világhírű manufaktúrát építhetett fel – az új kor előhírnöke volt. Ma már senki sem vonja kétségbe, végső soron abból a századfordulós forma- és eszmevilágból vezetett az út zaklatott XXI. századunk gondolkodásához és művészetéhez, amelynek a pécsi illetőségű Zsolnay Vilmos az egyik kiteljesítője volt.
A Zsolnay-gyárról és annak alapítójáról számos könyv íródott. 2003-ban, amikor Zsolnay Vilmosnak a 175., gyárának pedig a 150. születésnapját köszöntötték, különösen gazdag lett a választék. (Valamennyi kiadvány közül a legszebb és a legeredetibb a Corvina nagymonográfiája Csenkey Éva, Hárs Éva és Weiler Árpád tanulmányával, a kevéssé ismert Zsolnay-termékek fényképével, a gyár történetét, jelzeteit és sorozatait pontosan felsoroló függelékkel.) Egyetlen olyan kiadvánnyal nem találkozni, amely ne a gyáralapítónak, a névadónak tulajdonítaná a „zsolnayság” minden értékét, érdemét. Ellentétben a pécsi gyárnál valamivel öregebb másik világhírű porcelánmanufaktúránkkal, a herendi kézművesüzemmel, ahol voltaképpen mindig is a megrendelői igényekhez alkalmazkodó tervezői s kivitelezői közösség határozta meg a termékek jellegét, a Zsolnay-gyárban minden ötlet, technikai megoldás, forma és minta Zsolnay Vilmos fejéből pattant ki. Ha ötleteinek továbbfejlesztéséhez társakra volt szüksége, azokat is ő választotta ki. Méghozzá körültekintően: munkatársainak emberi kvalitásaira is ügyelt, nem csupán a szakmaira. Fél Európa jeles személyiségeivel kapcsolatba került, építészekkel, festő- és szobrászművészekkel. Büszke volt szülőföldjének múltjára, de a jelenére is, a nemzeti értékeket fő helyen szerepeltető modernizációban boldogan vállalt feladatot. Kerámiái kiváltották a kor kiemelkedő építészeinek érdeklődését, Steindl Imrétől Schulek Frigyesig, Hauszmann Alajostól Lechner Ödönig mindenki szívesen dolgozott vele, s hogy a világvárossá terebélyesedő Budapestnek oly sok sajátosan magyar középülete lett, az bizony a Zsolnay-gyár érdeme is, nem csak a tervezőké. A merészséget, hogy ősi, ázsiai motívumokat, színes paraszti dekorációt illesztettek komoly rendeltetésű épületek homlokzatára, fogadóhelyiségeibe, kapuboltozata fölé, nem minden esetben méltányolta a sajtó és a hivatalosság. Ferenc József például, aki az uralkodó nevével jelzett rendjellel is kitüntette Zsolnay Vilmost, amikor az Iparművészeti Múzeumba lépve az épület kerámiadíszítményeit megpillantotta, állítólag így kiáltott fel: Mi ez, tojásrántotta? A szokatlan jelenségek iránt megnyilvánuló, szinte menetrendszerű hazai értetlenség okozta lelki sebekért azonban sokszorosan kárpótolhatta az alapítót a világ számos pontjáról feléje áramló elismerés és a gazdasági siker. Nemkülönben az a ritka szerencse, hogy családjának apraja-nagyja mellette állt, és lelkesen részt vállalt a gyár munkájában. Gyermekek, vők, unokák. Kiköltöztek a gyár területére, együtt éltek a gyárral, a gyárért mindannyian. Az alkalmazottak is tudták, hol a helyük, mi a szerepük a gyár kiteljesedésében. Zsolnay Vilmos házat építtetett munkásai számára, gyermekeik taníttatását is vállalta. Valószínűleg ez a családiasság is közrejátszott abban, hogy a gyáralapító halála után, a hanyatlásnak induló Monarchia megváltozott gazdasági és társadalmi körülményei között is szinte zökkenőmentesen folyt az élet a pécsi gyárban.
„Csak” a háborúkat és a megszállásokat sínylette meg „a” Zsolnay, az első és a második világháborút, majd az azt követő „béke” harmadik évében elrendelt államosítást. Ez utóbbit talán helyrehozhatatlanul. A tervtár és a laboratórium dokumentációját széthordták, a gipsznegatívokat összezúzták, a magyar csodának nevezett Zsolnay-porcelán titkainak azóta sem akadtak a nyomára. Ami 1948 után a gyár életében lezajlott, voltaképpen nem volt más, mint küzdelem a megmaradásért. Azt gyártottak, amit el lehetett adni. Tömegcikkeket, edényt, ipari szigetelőket. A belföldi igényeket akarták kielégíteni meg a szocialista tábor lakosságát. Egyedi tervezésű, művészi tárgy alig-alig került ki a korongozók, díszítőfestők kezei közül, ha mégis, nem biztos, hogy olyan sajátosan új és eredeti változat született, mint amilyen a Zsolnay Vilmos, majd az őt követő fiú, Zsolnay Miklós igazgatása alatt álló manufaktúrában. A sors különös fintora, hogy miközben idehaza „takaréklángon” folyt a termelés a szép időket megélt gyárban, külföldön, főként az Egyesült Államokban egyre keresettebbek lettek a Zsolnay Vilmos idejében készült kerámiák. Áruk az art nouveau vezéralakjaitól, Tiffanytól vagy Majorelle-től származó műremekek árával vetekedett, vetekszik ma is. A régi Zsolnay-tárgyak reneszánszának mi, XXI. századi emberek is tanúi lehetünk, a magángyűjteményekből előkerülő figurák, tálak, vázák, virágtartó edények milliós nagyságrendű ára is jelzi, arra az „önmagát soha le nem záró tudásra, amely az értelemből táplálkozik, de az érzelmekre hat”, és amely a Zsolnay-műtárgyak világra jöttének a létfilozófiája volt, modern korunk is módfelett vágyik. Erre is utal a kitüntető cím, a Magyar Örökség Díj, amelyet a százötvenegy éves gyárnak ma nyújtanak át.
Tusványos
PM Orban Lands Powerful Right Hook on Peter Magyar
