Kétféle meccs

Azt mondják róla, nincs az a helyzet, amelyben ne találna rá a megfelelő megoldásra. Lévén futballbíró, dicséret ez a javából – főként, ha tudjuk, neki is voltak (vannak és lesznek) látványos tévedései. Igen ám, de ő magától értetődőnek tartja, hogy nem csalhatatlan, ezért sohasem mentegetődzik. Meglehet, ez a titka Pierluigi Collinának, emiatt tekintik a világ legjobb játékvezetőjének.

Meglehet, Collina esetében szó sincs rejtélyről. Ezt valószínűsíti az a néhány sor, amelyet Paul Cetrangolónak írt. Az ausztrál bíró levélben kérdezte meg tőle, hogyan csinálja, hogy a világ legjobb futballistái is elfogadják őt. A válasz hétköznapi volt, érvei cáfolhatatlanok: „Nincs arra szabály, miként érthet szót az egyik ember a másikkal, minden a személyiségtől függ. Ami engem illet, igyekszem valamennyi helyzetben megérteni a játékost – ez persze nem egyenlő az elfogultsággal –, és kifejezetten törekszem rá, hogy érezze, tisztelem őt. Talán ennek köszönhetem, hogy tekintélyem van, és a futballisták megértenek.” Hétköznapi, a kölcsönösségre építő okosság, talán még érettségi sem kell hozzá, ám hasznos tanács mindenkinek, aki emberekről dönt.
Collina dicséretére legyen mondva, hogy nem a levegőbe beszél. Amikor a mostani Európa-bajnokságra selejtező török–angol meccs szünetében a két csapat játékosai összeverekedtek az öltözőfolyosón azt követően, hogy a levonuláskor David Beckham és Özalan Alpay egymásnak ugrott, Collina a jegyzőkönyvben nem említett neveket, ezért az UEFA csak a két szövetséget idézhette be. Felejtsük el, hogy Beckham bevallottan a bíró kedvenc játékosa, figyeljünk inkább arra, mit mond az esetről: „Amikor lementünk a pályáról, Alpay fülön vágott, és szitkozódott, ezért az öltözőfolyosón nekiestem. Mások is belekeveredtek a dologba, de szerencsére ott volt Collina, aki figyelmeztetett bennünket, hogy túl fontos ez a meccs ahhoz, hogy hülyeségeket csináljunk. Lehiggadtunk, és utána nem is volt balhé.”
Vagy egy másik eset a négy esztendővel ezelőtti Európa-bajnokságról. Amikor a hollandok az utolsó percekben kapott tizenegyessel nyertek Csehország ellen, Pavel Nedved így beszélt Collináról: „Kiváló bíró. Akkor is remek, amikor meccset vezet, és akkor is, amikor el kell döntenie, mi legyen az eredmény…” Néhány hónappal később megkérdezték Nedvedet, beszélt-e az esetről a bíróval. „Igen, mindent tisztáztunk – így a cseh klasszis –, azt mondta, aszerint fújt, amit látott, ezt pedig el kellett fogadnom.”
Ilyen egyszerű – Collinánál mindenképpen. Hogy ilyen, abban szerepe lehet annak is, amit a futballról vall. Szerinte kétféle meccs létezik. Az egyiknek a pályán lévő játékosok, a bíró és a nézők a szereplői, tehát a stadion a helyszíne. A másik mérkőzés a tévénézőké, akiknek a legapróbb mozzanatot is megismétlik, ha kell, akár ezerszer is. „Én a pályán vagyok, ugyanazt látom, amit a futballisták, a segítőim meg a nézők, nincs ismétlés, azonnal kell döntenem. Nyilván kevesebbet hibáznék, ha annyiszor játszhatnám vissza az esetet, ahányszor csak akarom, de ez képtelenség, és nem az én asztalom. Az a másik meccs privilégiuma” – mondja, miközben alkalomról alkalomra arra törekszik, minél kisebb esélye legyen annak, hogy téved.
A módszere itt sem rejtélyes, a testi és a lelki erő megszerzése mellett figyeli a csapatok taktikáját, tisztában van azzal, hogy a világ legjobb futballistái általában merre indulnak, merre cseleznek, de valamennyi eshetőségre természetesen nem gondolhat előre (nem mellesleg ezért, a kiszámíthatatlansága miatt pazar játék a futball). „Hiszek a testbeszéd őszinteségében, és gyakran hallgatok a megérzéseimre – vallja be –, többnyire jó döntéseket hozok a segítségükkel. Nincs ebben semmi misztikus, több mint huszonöt éve bíráskodom, s mint minden szakmában, itt is rengeteget számít a tapasztalat.”
Ezzel együtt a legutóbbi világbajnokság döntőjére (Brazília–Németország: 2:0) készülve okkal szögezte le: „Mindig igyekszem a legjobb tudásomat nyújtani, ám gyakran ez sem elég, amivel egyébként mi, játékvezetők ugyanúgy vagyunk, mint a játékosok.” Hozzátette, pontosan tudja, hogy ha a kezdőkör környékén hibázik, általában mindenki túlteszi magát rajta, ám a büntetőterület más világ, ott egy-egy rossz ítéletnek súlyosabbak a következményei. „Tévedések mindig lesznek, ha úgy tetszik, tévedni emberi dolog, de nincs annál botrányosabb, mint amikor egy bíró hibázik” – ismeri be, és fönntartja a véleményét még akkor is, ha tudja, hogy a hibákat a legritkább esetben elemzik objektíven a drukkerek.
Ezért drukkerek – tehetjük hozzá. Ráadásul sok minden csak megítélés kérdése. „Mindenki azt mondja, tökéletesen vezettem a világbajnokságon az Anglia–Argentína mérkőzést, holott én tudom, ott is jócskán akadtak rossz ítéleteim” – állítja Collina, aki szerint az a legfontosabb, hogy a játékosok és a bíró bízzanak meg egymásban, ne tekintsék ellenségnek egymást.
Ezért is tartja a mai futball rákfenéjének a műeséseket. Készséggel elismeri, hogy nagy-nagy tehetség, elképesztő ügyesség és néha hatalmas, a testi épséget kockára tevő bátorság kell ahhoz, hogy valaki a játékvezetőt becsapva csikarjon ki tizenegyest a csapatának, ám nincs ennél tisztességtelenebb dolog. „Ilyenkor a bírót éri a legkisebb kár, ő egyszerűen rosszul dönt, és kész – magyarázza. – Ráadásul nem annyira a tettel van baj, mint inkább a mögötte lévő mentalitással, hiszen aki becsapja a bírót, az alapvetően a hivatását és az ellenfelet, tehát a kollégáit károsítja meg, az ilyesmi pedig valamennyi szakmában megbocsáthatatlan.”
Collinával nehéz vitatkozni, már csak azért is, mert valamennyi megállapítását a produkciója teszi hitelessé. És talán az is, hogy a karrierje igazi filmsztori, persze amerikai. Tizenhét esztendős koráig futballozott („nem voltam valami nagy játékos…”), akkor szólt az egyik barátja, hogy játékvezetői tanfolyam kezdődik, iratkozzanak be. Miért ne? – gondolta Pierluigi, hogy aztán 31 esztendősen bemutatkozzon az olasz élvonalban, 35 évesen pedig FIFA-bíró legyen. Döntőt vezetett az atlantai olimpián (1996), övé az emlékezetes 1999-es Bajnokok Ligája-finálé (Manchester United–Bayern München: 2:1, a 89. percben még a Bayern vezetett), egy esztendővel később három meccs az Európa-bajnokságon, majd két évvel később a világbajnoki döntő.
Hatszor választották meg a világ legjobbjának, Olaszországban 2000-ben az év sportembere lett. A díjátadáson magától értetődően szolgált egy olyan mondattal, amelynek értelme a nézőponttól függ. „Az, hogy egy futballbíró megvehetetlen, ugyanolyan banális igazság, mint az, hogy egy feleség nem lehet csalfa” – előzte meg a kérdéseket arról, hogy környékezték-e már meg sikerrel. Az ünnepségen a tudósítások szerint olyan elegáns volt, mintha divatlapból vágták volna ki, „csupán szikár alkata, csillogóan kopasz feje és nagy kerek, halványkék szeme emlékeztetett a szurkolók által ismert énjére”.
Nos, valóban képtelenség összetéveszteni őt más bírókkal, talán ez is az oka annak, hogy szívesen látott szereplője a televíziós reklámoknak. A 2002-es világbajnoki döntő után egy étteremláncnak csapott hírverést Japánban, a tenger gyümölcseiből készült ételeket népszerűsítette, majd hazájában is fölfedezték, szerinte azért, mert „változóban a közfelfogás, egyre kevésbé tartják a játékvezetőket szükséges rossznak”.
Pierluigi Collinának a mostani portugáliai Európa-bajnokság az utolsó nagy föllépése, mivel az UEFA-nál 45 esztendő a bírók felső korhatára. Jó esélye van arra, hogy övé legyen a július 4-i finálé még akkor is, ha nem szokás ugyanarra a játékvezetőre bízni a világ- és az Európa-bajnokság döntőjét, ráadásul egymást követően. Jövőre hazájában is lejár a licence, ám nem biztos, hogy búcsúznia kell. Az angolok ugyanis azt tervezik, hogy külföldről (is) hívnak bírókat a Premiership mérkőzéseire, s Collina az egyes számú jelölt. Esélyeit csak növeli, hogy Angliában 48 esztendős korukban kénytelenek búcsúzni a bírók, s az is, amit David Dein, a szövetség elnöke állít róla: „Ha azt mondja, hogy ez és ez történt, senki sem reklamál majd, hiszen ő őnmagában tekintély.”