Végre sikerült: az elszántság, a kitartás, a szorgalom eredményre vergődött, s Keller László puskavégre kapott egy törvénysértő politikust. Szántuk szegény Kellert, szorítottunk neki, terítsen le valakit, ha már annyit pufogtat a közéleti környezetvédelem tisztulása érdekében, bizonyítsa be végre, hogy jogállamban a politikai nagyvadakra is van kilövési engedély. Lődözött is veszettül, szent megszállottsággal, sőt gyakorta diadalüvöltésben tört ki, ha azt hitte, eltalált valakit, de mindig kiderült, hogy tévedett. Ennek ellenére két éve folytatja eltökélt hajtóvadászatát – a félreismert zsenik mániás buzgalmával. Igaza lett, mert most prezentált egy igazi, golyóérett, kapitális trófeát, egy olyan politikust, aki semmibe veszi a törvényeket, szétdúlja az emberi kultúra határait, felrúgja a szabályokat, eszement módon tör, zúz, dúl, és kizárólag kárt okoz.
Keller Lászlónak hívják az illetőt, közpénzügyi államtitkárként tevékenykedik, ma még.
Úgy látszik, maga Keller is elunta már saját hivatali impotenciáját, s önnön becses személyét terelte a célkereszt elé. Törvényszegő politikus kell? Nesztek, itt vagyok! Lélektanilag Keller szuicid gesztusa érthető. Addig hajkurászta a jogtiprókat, míg végre-valahára talált egyet, s azt azonnal felmutatta a várakozástól feszült közvéleménynek. Levadászta magát, mert rendíthetetlen ambíciója volt, hogy valami eredményt produkáljon, ennek érdekében átgázolt mindenen, s ámokfutásával elérte, hogy csak Szent Hubertusnak, a vadászok védőszentjének kegyelme óvhatja meg.
Keller László purifikátori felindultságában arra vetemedett, hogy vadásztársaságoktól adatokat kért: egyes közéleti szereplők, politikusok mikor kikkel vadásztak, miféle vadakat ejtettek el, mekkora értékben. Eme „ártatlan” érdeklődés sértette az érintettek személyiségi jogait, a vadászatról szóló törvényt és a Miniszterelnöki Hivatalról szóló kormányrendeletet. Ezek együttes büntetési tétele: három év szabadságvesztés, de súlyosbító körülmény, ha az elkövető közmegbízatását használja fel a törvénysértésre. Keller védekezése, miszerint a magyarországi vadállomány az állam tulajdona, az ezzel kapcsolatos információk közérdekű adatnak minősülnek, helytálló, amennyiben vaddisznóktól, őzektől, nyulaktól, fácánoktól, varjaktól kér személyes adatot, de nem a vadásztársaságoktól. A vadásztársaságok elég tisztes összeget perkálnak le az államkasszának, s cserébe nem lemészárolják az állami vadállományt, hanem őrzik, gondozzák és nevelik. Ezenkívül hogy miféle szolgáltatásokat nyújtanak tagjaiknak és vendégeiknek, az nem a közpénzügyi államtitkár kíváncsiságára tartozik. Vannak a társaságok felett is hivatalos felügyeleti és ellenőrző szervek, de azok sem a vadászok magánéletében turkálnak. Keller törvénysértő mancsolásának az a „szenzációs” eredménye lett, hogy kiderült: Polt Péter legfőbb ügyész együtt vadászott Bártfai Bélával, a MeH volt közigazgatási államtitkárával, akit Keller több ízben is feljelentett. Csakhogy a közös vadászat 2002 januárjában történt, amikor a „vörösbe hajló rózsaszín párduc” még nem volt feljelentésügyi államtitkár, hanem az M3-as autópályán csócsálta a meleg aszfaltot. Ezért azon interpellációja, hogy a legfőbb ügyész együtt vadászik egy folyamatban lévő bűncselekmény, gyanús ügy érintettjével, az elmekórtan egyszerűbb esetei közé tartozik. A közös vadászat idején Bártfai még makulátlan állampolgár volt, a folyamatban lévő bűncselekménygyanús ügy érintettségével Keller rágalmazta meg hónapokkal később. Kétségtelen, valamiféle törvénysértés, etikai vétség történt ebben az ügyben, de az is vitathatatlan, hogy ezen gyarlóságokat Keller László követte el. Tette pedig büszkén és öntudatosan, ezért reméljük, a közélet tisztaságát oly hisztérikusan védelmező politikusként bírósági hercehurca nélkül, önként kirúgatja magát fővadászi posztjáról.
Azoknak, akiket illet
