Kocsmafoci

A portugáliai labdarúgó Európa-bajnokságon a franciáktól elszenvedett 2:1-es vereség után több helyen is randalíroztak a nemzeti tizenegyet idegenbe is követő, elkeseredett angol szurkolók. Eközben otthon, az Egyesült Királyságban mintegy nyolcvanhárom rendbontót vettek őrizetbe, és csak Dél-Londonban négyszázan tűztek össze a rendőrökkel.
Futballhuligánokat persze minden ország „exportál” a nemzetközi rangadók színhelyére, az angol huligán azonban kitüntetett figyelmet vívott ki magának – bár aligha lehetne olyasmit a számlájára írni, amit más nemzetek „ultráinak” nem lehet felróni.
Kétségtelen, hogy a foci Angliában tekinthet viszsza a legrégibb hagyományokra, így a futballhuliganizmus is igen mély gyökerekkel bír a szigetországban. A feljegyzésekből tudjuk, hogy a középkori angliai meccseket, ahol a foci ősét játszották, meglehetősen áthatotta az erőszak: a mérkőzéseken a labda sokszor csak lényegtelen kellékként szerepelt, hiszen a jelesebb egyházi ünnepeken megrendezett összecsapások jó alkalomnak bizonyultak arra, hogy a régi sérelmek miatt egy-egy falu rendezze a számlát a rivális közösségekkel. A durva játék rendszerint erőszakba, később pedig féktelen ivászatba torkollott, ezért nem meglepő, hogy II. Edward király már 1314-ben rendeletben tiltja meg a futballt. Hogy ennek a tiltásnak nem sok foganatja volt, azt mutatja, hogy 1477-ben IV. Henrik, majd 1496-ban VII. Henrik is hasonló ediktumot kénytelen kibocsátani. Igazából csak a XIX. században tették meg az első határozott lépéseket a foci szabályok közé szorítására, csupán ezután kerülhetett sor a sport európai „exportjára”. A futball azonban a múlt század elején is a munkásosztály sportja maradt – annak minden csiszolatlanságával együtt. Mindazonáltal az első világháborút követően jelentősen konszolidálódott a futball, és a lelátók immár kulturált szórakozást ígértek.
Igaz, hogy a témával foglalkozó szakirodalom szerint a szigetországban már a második világháború előtt is előfordultak kirívó esetek, valódi futballhuliganizmusról csak a hatvanas–hetvenes évektől beszélhetünk. Ekkorra a különböző szurkolói csoportok – mai szóval ultrák – mind létszámban, mind szervezettségben elérték azt a szintet, hogy kedvelt egyesületüktől független, önálló életre kelhettek.
Akárcsak a kontinens más országaiban, a társadalmi és politikai körülmények Angliában is kezdettől fogva döntően befolyásolták a futballhuligánok önmeghatározását. Manchester városában például az United a középosztály, a City pedig a munkások csapatának számított. Az angol labdarúgásban másféle kötődések is tetten érhetők: a londoni zsidók alapította Tottenham Hotspurs büszkén vállalja izraelita gyökereit, nemegyszer előfordul, hogy szurkolói Izraelből vásárolt katonai egyenruhában masíroznak a mérkőzésekre. Az efféle kötődéseket aztán a szurkolói tábor kisebbségét alkotó futballhuligánok szélsőséges megnyilvánulásokkal torolják meg.
A legrasszistább huligánok a Leeds United és a már említett Manchester City soraiban találhatók. Emellett elsősorban agresszivitásuk mértéke szerint rangsorolják a futballhuligánokat. Angliában általában úgy tartják, hogy a liverpooli szurkolók a legvérmesebbek. A Mersey-parti város kisebbik klubja, az Everton aligha büszke arra, hogy a 2000–2001-es bajnokságban ők vezették a drogfogyasztás miatt letartóztatott szurkolók listáját. Náluk is veszélyesebbek a Liverpool FC huligánjai. A „vörös ördögök” ultrái alighanem azért isszák magukat eszméletlenre egy-egy külföldi kirándulás alkalmával, mert a sivár városi környezetből, a munkanélküliség, a lerobbant dokkok világából kilépve úgy érzik, az ígéret földjére érkeztek. Hozzájuk fűződik a labdarúgás története legvéresebb csatájának kétes dicsősége, a Heysel stadionban bekövetkezett katasztrófa is.
1985. május 29-én a belga fővárosban BEK-döntőre készülődtek a Liverpool és az olasz Juventus részvételével. Bár az ilyenkor szokásos csetepaték már az előző este lezajlottak, és a mérkőzés napján is huligánkórusok éneke zavarta meg a brüsszeliek nyugalmát, semmi sem utalt arra, hogy végzetes esemény készül. A belga rendezők azonban korántsem álltak a helyzet magaslatán. Mivel a tervezettnél lényegesen több olasz szurkoló akarta megtekinteni a mérkőzést, egy angolokhoz közeli szektort is a rendelkezésükre bocsátottak. A tragédia akkor következett be, amikor a liverpooli kemény mag váratlanul ledöntötte a vaskerítést, és rátámadt az ott helyet foglaló szurkolókra. A torinóiak az omladozó kőfalhoz szorultak, amely nem állt ellen a hatalmas nyomásnak és összedőlt. A szurkolók közül többen öt méter magasból zuhantak a betonra. Mintegy hatezren özönlöttek a szektorokból a stadion belsejébe, a felkészületlen rendőrök pedig semmit sem tehettek. A hatszáz sérült mellett harminckilencen életüket vesztették az összecsapásban. Az a tény, hogy a tragédiát négyszázmillió tévénéző látta egyenes adásban, soha nem tapasztalt felháborodást keltett az egész világon.
A – nem ok nélkül – vasladynek elkeresztelt Margaret Thatcher brit miniszterelnök asszony nem tűrhette tovább az angol „szurkolók” garázdálkodásait. „Meg kell tisztítani a huligánoktól a labdarúgást!” – nyilatkozta Thatcher, és hozzálátott az állami rendteremtéshez. Segítségére volt ebben az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) példátlanul szigorú döntése, amelynek értelmében az angol klubokat hosszú évekre kizárták a kupaküzdelmekből. A brit kormány azonban nem elégedett meg ezzel a helyi kezeléssel, hanem komplex megoldást és alapvető reformokat dolgozott ki: 1989-ben törvényt hoztak a nézőtéri rendbontás megakadályozására (Football Spectators Act), bevezették a szurkolói igazolványokat, az azonosítást megkönnyítendő bekamerázták a stadionokat, ismétlődő rendbontás esetén a főkolomposokat örökre eltiltották a sportrendezvények látogatásától.
A brit illetékesek tisztában voltak azzal, hogy nem elegendő a rendezvények helyszínén rendet tenni. Statisztikai felmérések szerint a futballhuliganizmus tárgykörébe sorolható szabálysértések és bűncselekmények 85 százaléka a stadionoktól távol történik. Éppen ezért különösen fontos, hogy a mérkőzések időtartama alatt mi történik az Anglia-szerte kedvelt pubokban. A szeszesital-fogyasztás nem lebecsülendő szempont, a túlzott italozás miatt számtalan szurkolót tartóztatnak le a mérkőzések előtt és után is. A szégyenlistát az észak-angliai Sunderland és Newcastle huligánjai vezetik, az előbbiekből 161-et, az utóbbiakból 191-et vettek őrizetbe a 2000–2001-es idényben. Jóllehet a fokozott italfogyasztással a rendbontások mértéke is nő, nem elhanyagolható szempont, hogy a labdarúgó-mérkőzések közös megtekintése jövedelmező üzlet a kocsmatulajdonosok számára. Az Európa-bajnokságon minden egyes angol meccs nagyjából 116 millió font bevételt hoz a puboknak. Arról nem is beszélve, hogy a Portugáliában tartózkodó hatvanezer angol szurkoló 42 millió font nyereséget jelent a turisztikai iparnak. Így hát futballhuliganizmus ide vagy oda, a busás üzleti haszon reményében sok vendéglős számára belefér egy kis csihi-puhi. Különösen akkor, ha a tulaj is él-hal a futballért.