Könyvheti mulatságok

Abazilika lépcsőin fiatal turisták üldögélnek, gyönyörű, uszályos ruháikban menyasszonyok vonulnak, mint mindig. Nem zavartatják magukat a téren felállított ronda, műanyag tetejű sátraktól sem, az ott felvonuló, nyüzsgő sokaságtól még kevésbé. Anynyit talán tudnak, hogy valami könyvhét zajlik.
A rémületesen kis területre összeszorított könyvünnepre érkezve, ahogy kísérletet tettem a Kortárs Kiadó sátrának megközelítésére, úgy éreztem magam, mint pár éve a tuniszi bazársorokon vagy inkább a piacon. Az persze nagyobb volt, és nem hiszem, hogy könyvet árultak volna.
Amikor megláttam Ferdinandy György kétségbeesett tekintetét, ami egyébként rá nem jellemző, rögtön tudtam, hogy helyben vagyok. Nem sokáig örülhettem ördögi ügyességemnek, mert pillanatok alatt ott termett Kalász Márton, és kézen fogva elkezdett vonszolni át a tömegen. Éva már azt hitte, nem is jössz, siessünk, mert öt perc múlva élő rádiófelvétel. Veled kezdenek. Temesi Feri már ott ült a színpadon, ez kicsit megnyugtatott. Filippinyi Éva is, kezdődhetett a műsor.
Szerintem őrületes butaságokat mondtam, például, hogy a világ mai helyzetét tekintve megnyugtatónak látszik, hogy a bazilika még áll. Ezt a rádiófelvételt sürgősen el kell felejteni, gondoltam, de annyian emlékeztettek rá, hogy nem sikerült olyan könnyen. Később többen gratuláltak, amit a hőgutának tulajdonítottam. Visszaverekedve a Kortárs standjához, ott volt mindenki, aki megvette a könyvemet, és kitartóan vártak dedikálásomra. Komolyan mondom, életemben először éreztem magam igazi írónak. Persze az ismeretleneknek jobban örültem, megvan ez a gyöngém.
Jött egy fiú és egy lány, három könyvet hoztak, kettőt maguknak, a harmadikat a fiú anyjának kérték dedikálni. Egyébként is jól fogyott a könyv, még olyan is volt, hogy hárman-négyen vártak rám könyvvel a kezükben. Volt olyan ismerősöm, aki nem talált meg a nagy tülekedésben.
Később aztán, miután nagy örömömre Lányi Andrásnak ajándékoztam egy könyvet, s így vele is megismerkedtem, próbáltam valahogy szellősebb részre érni. Igen ám, de hosszú sorba ütköztem, se előre, se hátra nem mozdultak, rögtön tudtam, hogy itt még nálam is fontosabb író dedikál. Elkövettem azt az óvatlanságot, hogy félhangosan meg mertem kérdezni, kihez állnak itt sorba, és akkor egy idősebb hölgy rám förmedt: még hogy kire! Nem látja? Faludi Györgyre! Nem láttam, de jobbnak láttam visszafordulni.
Jókai Anna és Pokorni Zoltán is írhatták szorgalmasan a nevüket, de az ő olvasóik nem okoztak olyan mértékű közlekedési akadályt.
Bazilika ide vagy oda, ezt a tömegnyomort nem fogom elfelejteni.
Ha netán valaki illetékes olvasná szerény soraimat, nyomatékosan javasolnám, hogy legközelebb tágasabb területtel tiszteljék meg a könyvünnepet.
Halált megvető bátorsággal azért még kimentem vasárnap is, mert könyveket kellett szereznem a Füzi Laci által évente rendületlenül és hibátlanul megszervezett veránkai írótáborba.
Egyszer csak régi ismerősöm jön velem szembe, aki azóta könyvkiadó lett, gyorsan elújságolom neki, hogy megjelent egy könyvem. Tényleg? Kérdezi olyan hitetlenkedve, mintha legalábbis esztergályos lennék. Tényleg, bizony, mondom. És hol? A Kortársnál, és már kritika is jelent meg róla a Magyar Nemzetben. Én csak a Népszabadságot olvasom, mondja. Előkotortam egy könyvet, és a régi barátsággal dedikáltam neki.
Veránkán aztán minden jó és rossz emlékem elfelejtettem. Néztük a Dunát, néha a teraszról, néha közelebbről, hajóztunk, és végeláthatatlan beszélgetéseket folytattunk némi borok fogyasztása közben. Többször eszembe jutott, hogy így kellene élni. De Veránka egy egész regényt fog érni nekem, azt remélem.
Mindazonáltal aznap este, amikor Jász Attila és Bombitz Attila is megérkezett, az örömöt már alig lehetett fokozni. A táborlakók kissé fáradtak voltak a rengeteg pihenéstől.
Jász Attilával beszélgetve aztán fény derült arra is, miért lett az én könyvem címe Rossz környék. Attila mondta, hogy ő Tatán él a családjával, erre rögtön rávágtam, hogy én meg Tatabányán születtem. Ezen csodálkozott, én meg igyekeztem enyhíteni a dolgot, mondván, csak pár évig éltünk ott, és tudom, hogy az csúnyácska bányászváros, a turulmadártól eltekintve nincs ott semmi érdekes. Meg az, hogy te ott születtél, mondta Attila kedvesen, az sem baj, ha csak hízelgésből. De tudom, hogy Tata nagyon szép hely, közöltem, és folytattam életem történetét, hogy azután a Nyírségbe kerültem, és ott töltöttem egész gyerekkoromat.
A „sötét” Szabolcs miatt mondok mindig Nyírséget, így próbálok szépíteni a helyzeten. Meg aztán Krúdy, Móricz… Nem is mentegetőztem tovább többszörösen hátrányos helyzetem miatt, hogy kétszeresen is rossz környékről származom. De amikor ezt a címet választottam, nem erre gondoltam.
Az biztos, hogy ez a pár hét szikrázott a boldogságtól. Próbálok tartalékolni belőle rosszabb napokra is.