Köznapló

Június 11., péntek
A magyar könyvhét különleges esemény, nincs párja sehol, húgomék is nekiindultak Berlinből, hogy lássák. Hoztak egy doboz teát is, jóféle zöldteát, ma öntöttem rá először forró vizet, s ahogy kortyolni kezdtem, Gaál István jutott eszembe. Két éve találkoztunk. Mondta, menjünk ki Budajenőre, nagyon egyedül van Madaras. A színész házában kérdeztem tőle, megmutatná-e a római képeit. Persze, felelte, így csöngettünk be hozzá, s ott fogadott ilyen teaillat. A képeket egy fotóművészeti lapban fedeztem fel, s míg néztem őket, úgy éreztem, mintha magam is ott járnék az Örök Városban. A hatvanas évek elején az éttermek még nem voltak tele német turistákkal, bármelyik utcán szembejöhetett Pasolini, a kávézók teraszán az Unitát is olvasták, a kommunisták lapját, és sokan dühöngtek, hogy megint a torinói csapat nyerte a bajnokságot.
A képzelet diktálta ezt, sosem jártam Rómában, a képek tettek a város szerelmesévé. A nála töltött másfél óra meggyőzőtt arról, Gaál nemcsak művészként kivételes: embernek is az. Érezni engedte, honnan merít, amikor olyan filmeket forgat, mint a Sodrásban, a Magasiskola vagy a háromrészes Gyökerek, melynél szebb vallomást senki nem tett Bartókról. Van a lényében valami ritka méltóság: úgy éreztük magunkat nála, mint egy reneszánsz fejedelem vendégei, sőt jobban megtisztelve, hisz ott szolganép teszi asztalra az enni-, innivalót, míg itt a házigazda maga – kivételes figyelmességgel. A tea mellé túrós süteményt kaptunk, frisset, meleget, s csak mikor végeztünk, akkor következhettek a képek. Legtöbbje abból az időből való, amikor Gaál ösztöndíjat kapott a római filmfőiskolára.
Nagy dolog volt az… Egyik róla szóló könyvben olvasható: „Elkapott a görcs, hogy mindent magamba gyömöszöljek, mert nem tudtam, mikor jöhetek megint, mert nekem vissza kell mennem, mert akkor a társaim nem jöhetnek ki a következő ösztöndíjra.” Visszament – hiába, barátait se akkor, se utóbb nem engedték ki. Okkal emlegettem az előbb Pasolinit: 1965-ben két filmes előtt hajtott fejet, Bunuel volt az egyik, Gaál István a másik, már vetítették a Sodrásban-t, ami nem kopott meg azóta se, sokadszor nézem újra, s még mindig átjár az izgalom. Mit csinál ma Gaál István? Talán vár. Mire? Hogy hátha neki is jut pénz egy játékfilmre. Mert már jó ideje nem jut. Húsz éve nem akad, aki azt mondaná: Gaál úr, szeretném, ha csinálna egy egész estés filmet. Miért van ez így? Mert a kor, mely versenypályát csinált mindenből, a falusi szatócsboltból éppúgy, mint a filmgyári műtermekből, gyanakszik azokra, akik nem rohannak, nem lihegnek, ráadásul árad belőlük a megvesztegethetetlen alkotók méltósága.
És nemcsak az… Ócska, hideg nap volt, mikor Marosra költöztünk. A teherautó megállt, a rakodók kiszálltak, dideregve pásztázták a lépcsőt s a kaput, hogyan tudják majd behordani a bútort, a könyveket. Hirtelen az egyik felkiáltott: „Magának, még ide se ért, levele jött…” Gaál írta, köszöntött minket, olyanformán, mintha várna a kapuban, ne érezzük a csúf időt, legyünk azonnal otthon. Ezt nem lehet megköszönni, annyira egyszeri és kivételes. Mint ő maga. Tele van titokkal, rejtelemmel, az ember ezért óvatos vele. Fel kéne hívni, s mondani, jöjjön ki, mikor szép az idő, szemben a vár, az Anjou királyoké, ha körülnéz, megérzi majd, hogy ebben a tájban van valami megszentelt, valami különleges. Finom teát kaptunk Berlinből, a feleségem főz majd, a szavakra pedig úgyis rálelünk.
Nagy baj, hogy szerteszét vagyunk, sokan magányosak, ráadásul ezt a magányt őrzi a büszkeség, mely házőrzőként ott fekszik a küszöbön, s mi félünk, hogy belénk harap, pedig elég volna megsimogatni.

Június 13., vasárnap
Megvolt a választás, örülök. Nemcsak azért, mert győztek, akiknek ideája hasonló az enyémhez: Hegyi Gyula miatt is. Hogy mégis kijut Brüsszelbe, és többé nem lesz gondunk – bár nekem eddig se volt. Egy lapnál dolgoztunk valamikor, s váltottunk néhány szót akkor is, amikor elkerültem onnan, ám egyszer csak hallom, hogy nagyon másfelé vette az irányt. A kilencvenes évek végén találkoztunk újra, ha ugyan találkozásnak lehet mondani azt… Indultam a szerkesztőségbe, az ötvenhatos peronján álltam. A villamos fékezett, az ajtó kinyílt, a lépcsőre már rátette a lábát Gyuszi, az egykori kolléga, ám hirtelen fölnézett és észrevett. Rögtön láttam, hogy profi szocialista, mert olyan képet vágott, mint aki nem ismer, majd jókora ugrással a másik ajtónál termett, és ott szállt fel. Ámultam, milyen fürge lett, mióta politikus, arra gondoltam, a Köztársaság téren tornaterem is lehet, ott gyakorol a gyűrűn a hosszú ülések után. E hitből Jakab József billentett ki, ő a sportlapnál volt kollégám, szerettem tágas kedvéért, meg ugyanabba a házba jártunk érzelmi alapon, s összefutottunk a lépcsőházban néha. Mikor ráköszöntem a Fény utcai piacon, már rég a Népszabadság sportrovatát vezette, és kedvvel olvastam, amit ír. Nemigen értettem, miért kurta a fogadjisten, ráadásul utána elkapta a fejét, csak a hátát mutatta, ami széles volt, de mégiscsak a háta.
És akkor eszembe jutott, hohó, de hisz nemrég jött szembe a Kelemen László utcán Mészáros Tamás, és nem köszönt se előre, se hátra, az eget kémlelte, merő frászban voltam, nehogy rossz helyre lépjen finom, fényes cipőjével, bőséges volt akkoriban a kutyaszartermés. De más formáját is tapasztaltam a távolságtartásnak: a kedves, lágy Scipiades Erzsi mocskosnak mondta írásomat Szécsi Magdáról, akit szeretek, Szücs Gábor pedig, akivel korábban reggeltől estig azon dolgoztunk, hogy sikeres legyen a Képes 7, olyan gőgös levelet írt cikkemre, mintha ő maga volna a szakma, én meg a nyeretlen kétéves.
Meglepett ez a buzgó elfordulás. Hogy sokan a jólneveltséget is farba billentették, jelezve, más akol az enyém, és nagyon más az övék… Soká jöttem rá, honnan fúj a szél. Erős szél volt, képes elfújni régi álmokat, hisz az egyik költőnek szánta magát, a másik színházrendezőnek, volt, aki sajtóbirodalmat akart, de volt, aki „csak” boldog szeretett volna lenni. Ezekről lemondtak, helyette tollukat és arcukat szerepeltették valami párt vagy eszme szolgálatában, ami bizonnyal fárasztó, hiszen lelküktől merőben idegen. Gesztusaik, szóhasználatuk elárulja, ma már alig olvasnak verset, kínai filozófusokat tán sosem, nem járnak távoli falvakba, hogy megtudják, milyen a sárban fuldokló szegénység, és idegen lehet számukra, amiről Hamvas Béla a Magyar Hyperionban ír: „Semmiben nem szenvedek hiányt. Megfőzöm a magam ételét, takarékosan bánok azzal, amire szükségem van. Elég korán megtanultam minden házimunkát. A tornác előtt a lépcsőkön ülök, zöldséget és krumplit hámozok. Szobámat ki tudom takarítani egyedül is. (…) Ha főzök, takarítok, mosok vagy fehérneműt foltozok, félig játék, félig vallásos szertartás. Örülök, hogy meg tudtam tanulni az asszonyoktól ezt a csodálatos békét. Azt hiszem, a háziasság a háború másik oldala.”
Tartok tőle, az egykori társaknak mindez különcség, romantika, és aligha értik, mit jelent az, hogy „a háziasság a háború másik oldala”. Így aztán azt se értik, miért tragédiája az embernek, ha elveszti kapcsolatát a természettel, ami nem más, mint istentagadás. Régi társaim legtöbbje ezért ítél csaknem mindig politikai szempontok szerint. Nem tudják, mert nem akarják tudni, hogy minden elmélettel és politikai iránnyal szemben úgyis az élet győzedelmeskedik.

Június 14., hétfő
Elkezdődött a szóbeli érettségi. Egy váci középiskolában kérdezték: Az ókor görög szobrászai kiket mintáztak meg? Hát olyanokat, akiknek fél karjuk volt… Az elnök nézte a lány arcát, hátha fölfedezi vonásai közt a bujkáló tréfát. Nem volt mit fölfedeznie. A lány komolyan gondolta a félkarúakat.

Június 15., kedd
A levelet régi címemre küldték, késve érkezett, sajnálom nagyon. Azért sajnálom, mert apám nem érte meg, másfelől pedig szerettem volna ott lenni, egy ilyen eseményen megmelegszik a lélek. Szülővárosunkban, Túrkevén a református egyház emlékkaput készített „a mindenkori tanítóknak és iskolamestereknek”. A kapun azok neve szerepel, akik a kevi református iskolában tanítottak az államosításig, apámé is köztük volt. Mondhatnám hát, hogy meghallgattatott… Mert tucatszor szóltam, írtam, sóhajtoztam: legyen szobra valahol a magyar tanítónak. S íme, lett.
Messziről hoztam a kívánságot. Taskent egyik legszebb terén áll az üzbég tanítók szobra. Körbejártam vagy háromszor, végig apámra gondolva, s mostantól okkal hiszem, amit a keletiek vallanak: a gondolatnak ereje van. Amire sokáig és kitartóan vágyunk, megérint valakit. Nem, nem azért lett Túrkevén emlékkapuja a tanítóknak, mert sokszor leírtam, hogy legyen, de hiszem, hogy egy darabját, egy kövét ez a kívánság igazította oda.
És ugyanígy hiszem azt is: ha lesz ilyen belső akarat, mely egy irányba visz, a nemzet talpra áll. Nincs messze annak fölismerése, hogy ez létszükséglet, és lesz, aki nemcsak az ország felének, de immár az egésznek képes megfogalmazni közös kívánságát. Attól fogva „csak” ismételni kell magunkban, mint egy fogadalmat, ahogy a jógázók szokták a mantrát. És akkor meglesz az erő egy olyan Magyarország felépítéséhez, melyre büszkék leszünk. Ránk fér már nagyon.