Ukrajna uniós csatlakozási folyamatának késlekedését nem Ukrajna okozza. Azoknak, akik szembemennek Ukrajna érdekei­vel, számolniuk kell a következményekkel – közölte Volodimir Zelenszkij ukrán elnök. A fenyegetést természetesen Magyarországnak címezte. Igazán civilizált, unió­érett szöveg. Jár érte a Nagy Károly-díj. Hopp, csakhogy azt már megkapta. (Mint másik nagy „barátunk”, az erdélyi magyarok ellen uszító román exelnök, Klaus „Ionapotchivanoc” Johannis.) Szóval számoljunk a következményekkel. 

Ám akad néhány bökkenő ezzel a bizonyos csikkeltaposással. Először is: nem csupán a magyar kormányt, hanem az összes magyar embert kellene hozzá eltaposni. Elvégre nem a kabinet, hanem az anyaország 95 százalékos, elsöprő többsége intett be Ukrajna uniós csatlakozásának a Voks 2025-ön. Éspedig nem azért, mert rossz szándékúak, gonoszok, netán sandák lennénk. Távolról sem. Mindössze nem ment el az eszünk. Nem óhajtjuk fölszámolni például a magyar mezőgazdaságot. Amúgy 

 A 2014-es puccs után Ukrajnát üveggyöngyökért einstandoló globalista körök pedig veszni látják a rablott holmit, s így próbálják menteni, ami menthető. Ha szabad tippelni: nem sok marad majd nekik, mire a háború véget ér. Akármennyire tombolnak és fenyegetőznek is a kesztyűbábjaikon keresztül.

És itt jutunk el Zelenszkij fenyegetésének másik akadályához, Oroszországhoz. Amely maga is épp csikkeltaposásban van: a soviniszta ukrán bábkormány füstölgését szüntetik meg – minden bizonnyal örökre. Mint kiderült, nem vették jó néven, hogy Odesszában rágyújtották a szakszervezeti székházat az oroszokra vagy hogy a Donbaszban ENSZ-adatok szerint 4400 – zömé­ben orosz nemzetiségű – civilt gyilkoltak meg 2014 és 2021 között. Továbbá Ukrajna NATO-csatlakozását és szügyig fölfegyverzését sem óhajtották ölbe tett kézzel végignézni. Rejtély, miért nem. Sőt ahhoz is volt merszük, hogy emlékeztessenek rá: a német újraegyesítéskor a Nyugat szentül megfogadta, hogy a NATO nem terjeszkedik tovább kelet felé. Aztán mi lett belőle… A „kiprovokálatlan háború” dajkameséjében legfeljebb azok hittek, akik Brüsszel „jogállamisági mechanizmusában” vagy Faymann osztrák exkancellár (ha még emlékszik rá bárki) „szárnyas kapujában”. A hit amúgy csodákra képes.

Szóval 

Már készen is állt az orosz és az ukrán küldöttség által jóváhagyott béketervezet, ám Zelenszkij kitáncolt belőle. Ürügye is volt hozzá, hogyne: ez lett Bucsa. (Amely településnek természetesen a közelébe se engedtek független, nemzetközi vizsgálóbizottságot. Aligha véletlenül.) 

Azóta fél Ukrajna elpusztult. Volt értelme tehát kihátrálni a 2022-es béketervezetből? Jobb feltételekkel lehetne ma békét kötni? Frászt. Az oroszok minden nap, szép komótosan nyomulnak előre, az ukrán védvonalak összeomlóban. Zelenszkij pribékjei pedig immár öregeket, nyomorékokat, Down-szindrómásokat fogdosnak össze az utcán, küldenek a biztos halálba. Olykor frontra küldés helyett inkább vasrudakkal agyonverik őket, mint például a mi Sebestyén Józsefünket. De gond egy szál sem: fizetett ügynökeik majd elmagyarázzák, hogy Orbánék verték agyon…
Zelenszkijjel ellentétben mi mást sem teszünk, csak számolunk a következményekkel. Már több mint tíz éve.

Figyeljük, milyen csodás következményekkel járt, hogy Ukrajna a suttyó Kelet helyett a szivárványos Nyugatot „választotta”. (Némi rásegítéssel. A palotaforradalom megszervezése csekély ötmilliárd dollárba került – ha hihetünk Victoria Nulandnak, az Egyesült Államok eurázsiai ügyekért felelős egykori külügyi államtitkárának. És ugyan miért ne hinnénk?) 

Az ukrán elnök fenyegetését Orbán Viktor sem hagyta szó nélkül. „Komolyan vesszük, de nem ijedünk meg. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az ukránok mélyen beépültek a magyar politikába. A Tisza és a DK nyíltan ukránpárti, az újságírók közül sokan nyíltan kampányolnak Ukrajna mellett, és a szakértői világban is egyre erősödik a hangjuk. A Rácz nevű már addig merészkedik, hogy Magyarországot vádolja a kárpátaljai templom felgyújtásával” – fogalmazott a miniszterelnök. Hihetetlen, de itt tartunk.

 Hogy mi erre a bizonyítéka? Például az, hogy ha tényleg ukrán náci lett volna az elkövető, akkor Rácz szerint a helyi református templomot kellett volna fölgyújtania, nem a görögkatolikust, ahol ukrán nyelvű miséket is tartanak. Meg hogy szerinte az elkövetés után túl hamar kitette a magyargyalázó falfirkáról készült fotót a Mandiner és Orbán Viktor, ami arra utal, hogy a magyar kormányhoz volt bekötve az elkövető. Akinek hovatartozása azért is kérdéses, sugallta Rácz, mert „egyenetlen a falra felfújt betűk külalakja”. Márpedig egy ukrán nem írhatja randán a cirill betűket, kivéve, ha nem is ukrán az illető, hanem a magyar kormány provokatőre. Rácz gyanúsnak tartja, hogy az Orbán-kormány azonnal hitelt adott a képnek. Ezzel aztán végképp lebuktak, ugyebár. Rácz András végül nagyvonalúan azt is engedményezte, hogy a gyújtogatás esetleg „orosz–magyar közös akció volt, ahol a tényleges végrehajtást az oroszok intézték, a magyar kormány pedig »csak« felhasználta a történteket”. 

Ezek lennének a legfőbb „bizonyítékok”. 

Talán pontosabb, amit Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke írt: „Ukrajnában egyre durvább etnikai támadások érik a magyarokat. Gyújtogatás, bombatámadás, magyarellenes törvények, titkosszolgálati megfélemlítés, kényszersorozás. Végigsorolni is nehéz, mit kell kiállniuk a kárpátaljai magyaroknak az utóbbi években. Mégis vannak a magyar nyilvánosságban olyan ráczandrások és vörös­szabolcsok, akik az elkövetők mellé állnak, hazudnak és relativizálnak az ő érdekükben. Számukra ugyanis vannak »nagyobb ügyek«. És magabiztosak is, hiszen mindent megkapnak: kutatói másodállások és ösztöndíjak Soros-szervezeteknél, ácsolt színpad konferenciákon és a médiában, hozzáférés az ukrán elnökhöz, utaztatás és információáramlás az ukrán titkosszolgálat jóvoltából. Mindezt a magyarok kárára. Itt az ideje világosan fogalmazni: valaki vagy a magyarok oldalán áll, vagy elárulja saját nemzetét.”

Azt a kérdést sem ártana tisztázni, amit Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója tett föl Rácznak: „Te, András, jól fizet a Zelenszkij?”