Másik történet

Az egykori legendás pesti underground zenekarok – URH, Kontroll Csoport, Bizottság, Sziámi, Európa Kiadó, Balaton és a többi – egy generáció életérzését jelenítették meg. A nyolcvanas évek értelmiségi fiatalsága nem igazán tudta, mit keres, csak azt, hogy valami mást, mint amiben él. Ma a nagy összeállások mintájára az időközben profivá érett egykori szamizdatzenekarok is felbukkannak – nem megtalált válaszokkal, csak újra feltett kérdésekkel.
– Fáradt?
– Nagy volt a hajtás, kikészített a turné.
– Európa Kiadó… ez a név tényleg jelentett valamit, vagy az „üzenet” csak utólagos belemagyarázás?
– Egyszer az URH zenekarral az Európa Könyvkiadó épületénél fényképezkedtünk. Müller Péter, aki sokkal magasabb, mint mi, eltakarta a feliratból a könyv szót. Később, az új zenekar nevén gondolkozva, ez a kép jutott eszembe. Persze tudtuk, mit mondunk ezzel Európáról.
– Kik voltak a példaképeik?
– Rám a Spions zenekar volt nagy hatással a hetvenes évek végén. Egyik koncertjükön döntöttem el, hogy zenész akarok lenni. Húszéves sem voltam még, amikor megjelent a punk, amely – szemben mindazzal, ami akkoriban körülvett –, úgy éreztem, engem képvisel. Gimnazista koromban dzsesszklubokba jártam, a Syrius zenekart szerettem, de a Kex valahogy kimaradt. A katonaság után Kiss Lacival megalakítottuk az első zenekart. Volt egy gitárom, hát gitároztam, Kiss Laci basszusozott. Azután ínhüvelygyulladást kaptam, két hétre begipszelték a kezemet. Kitaláltuk, hogy énekelni fogok. De mit? Összekalapáltam néhány szöveget, nem voltak valami jók. Mikor az URH megalakult, már újra tudtam gitározni, és megszoktam az éneklést. Akkor találkoztam Müller Péterrel, aki nagy hatást tett rám; neki köszönhetően vált világossá előttem, mi a jelentősége annak, amit csinálok. És az, hogy ennek vannak finomságai is. Megértettem, mitől jó egy sor, egy rím, egy szöveg.
– Az akkori fősodorbeli zenészekkel volt valami kapcsolatuk?
– Nem nagyon. Egyszer eljutott hozzánk a Zenészek Szakszervezetének üléséről egy jegyzőkönyv; ott volt azon Tóth Dezső a kulturális minisztériumból, s azt mondta, ezzel az underground jelenséggel le kell számolni. A gimnáziumi zenekaromat is megemlítette, aminek Orgazmus volt a neve, és addigra rég megszűnt; nem értettem, miért kell vele leszámolni. Felszólalt Benkő az Omegából, hogy neki kilenc lemezét adták ki az NSZK-ban, s olyan ez a helyzet, mintha Várkonyi Zoltánt molesztálná valaki, mert részeg egy statiszta. Felszólalt Bródy János, elhatárolódott tőlünk. Nagy Feró hallgatott. És akkor felállt Hobo, nagyon becsületesen azt mondta: úgy érzi, ebben a mozgalomban jelentős értékek vannak, sok tehetséges ember található köztünk. Hobo édesapja a belügyminiszter első helyettese volt, állítólag Vaddisznó álnéven volt partizán, mielőtt minisztériumi főember lett.
– Mennyire volt politikailag tudatos a pesti underground fiatalsága?
– Nézze végig a szövegeinket: annyira. Én mindig életben gondolkoztam, nem politikában. Kerek egésznek próbáltam látni a dolgokat, és nem megakadni a valóság egy-egy eleménél. Nem szabad az életet hivatásokra, hobbikra és érdeklődési körökre szakítani, mert akkor szétesik. Az élet minden tevékenysége, a tudományok és a vallások is az emberi gondolkodás eredményei. Ezeket az agyunkkal hozzuk létre. A politikát is, a történelmet is. Ha dobozokba tesszük a valóság elemeit, és az egyiket lényegesnek, a többit lényegtelennek nevezzük, nem fogunk jól látni.
– Az ön doboza a zenedoboz, nem?
– Ez az a nyelv, amelyen beszélni tudok. Ez a részem, hozzám tartozik. Nehéz lenne nem zenélnem. De csinálhatok mást is, most például írok egy filmforgatókönyvet, de erről még nem mondhatok többet.
– Rosszkedvű szövegek az Európa Kiadó dalszövegei, sötét tónusú a zene.
– Ilyen volt a hangulat annak idején, nem látszott semmilyen fény, kiút. Ma ezek pesszimista szövegeknek tűnnek, mi akkor reálisnak éreztük őket. De nem hiszem, hogy… obsessiv, az magyarul van?
– Nem.
– Nem hiszem, hogy a rosszkedv megszállottai lettünk volna. Egyébként a dolgoknak még akkor is van sötét oldaluk, ha süt a nap. Akik meg akarják óvni magukat a sötét oldal felfedezésétől és kutatásától, azok elfordulnak valamitől, ami attól még létezik, és hat rájuk. Nincs olyan minőség, hogy negatív vagy pozitív, veszélyes ezeket a kategóriákat használni. Ha arról kell beszélni, mi egy remekmű, azt nem lehet pozitív kategóriákkal elmondani, csak ha megmutatjuk, mi nem az. Ez egyfajta kommunikáció. A művészetben az ember nem úgy beszél, hogy pozitív kategóriákból próbál építkezni, hanem úgy, ahogy a szobrász lefarag egy nagy kőből újabb és újabb darabokat, félredobja őket, s azt mondja, ez sem az, meg ez sem.
– De közben a szobrász fejében már ott van a szobor; elképzelés arról, ami pozitív. És önben?
– Amikor a zenekar kiáll, és az emberek figyelnek ránk, aztán odajönnek azzal, hogy amit csináltunk, döntő szerepet játszott az életükben, akkor érzek valamit ebből. Tudom, hogy nem erre vonatkozott a kérdés, de nem tudok semmit megnevezni, hogy igen, ez az, ami jó. Viszont voltak helyzetek, amikor láttam, hallottam, olvastam valamit, kinyíltak ajtók, jó energiákkal töltődtem fel, és úgy éreztem, jó helyen vagyok. Azt hiszem, ez az. Valami ilyesmi. És ha ezt meg tudom tenni mással, az is az.
– Miért ment Amerikába?
– Egyrészt magánéleti okokból, másrészt azért, mert úgy gondoltam, olyan idők jönnek, amikor megváltozik a világ léptéke, talán a formája, sőt a lényege is. Globális világban fogunk élni. Úgy éreztem, most másfajta tudásra lesz szükség, más ismeretanyagra, amely New Yorkban, az új világ egyik centrumában megszerezhető. Ráadásul már tizenöt éve csináltam az Európa Kiadót, magyarul énekeltem, nem voltak ennek már igazán távlatai; az egyetemi városokban ismertek minket, és kész. Mára persze megváltozott a helyzet, egyesítették Európával Magyarországot, itt is más lett a lépték. De én már másik kultúrában gondolkozom. Van egy zenekarom odakint, a Mr. Con and the Bioneers Brave New World Orchestra. Az ottani szövegeim is azt fejezik ki, amit érzek, amit az ösztöneim súgnak.
– Milyenek vagyunk amerikás szemmel?
– Nem tudom. Szinte csak a színpadról látom az országot. Próbákon találkozom emberekkel, utána újságírókkal. Ezek nem igazi tapasztalatok, olyan vagyok, mint egy turista. Elmegyek sörözni a barátaimmal, néha beleolvasok az újságokba, de a kontextust nem értem. Nem vagyok benne a történetben, egy másik történetben vagyok. Látom, hogy feszült a helyzet, de nem értem, miért. Olyan fogalmakkal találkozom, amelyekkel nem tudok mit kezdeni.
– Végleg kiköltözött?
– Nincs értelmük a végleges döntéseknek. Ma már lehet mozogni a világban.
– A kilencvenes évekre az Európa Kiadó mintha már csak egy zenekar lett volna, korábban viszont jelenségnek számított. Nem húzta ki a talajt a rendszerváltás az underground alól?
– Szerintem nem. Bonyolultabbá vált a világ, nem olyan egyszerű a képlet. Nincs jól beazonosítható ellenség. Ennek megfelelően kell a dolgokra reagálni. Sokan kiragadnak egy szeletet a nagy egészből, és azt mondják, én környezetvédő vagyok vagy feminista, punk vagy politikus. Mert ezeket a területeket még át lehet tekinteni. De nagyon nehéz univerzális témákat megragadni. Főleg a rockzene területén nehéz. A rock egyre kevésbé működik jól, mert már túlságosan ismert, túlságosan kiszámítható műfaj. Nagyon nehéz ideális állapotot fenntartani. Néha változtatni kell, mielőtt belemerevedik az ember egy állapotba. Ha itt maradok, és folytatom, az Európa Kiadó ma szimpla tánczenekar lenne, ha lenne egyáltalán.
– Most pedig nosztalgia-zenekar…
– Nem az. Olyan csapat, amelyik hisz abban, hogy egy dolgot a teljes pompájában, lefokozatlanul kell csinálni, nem pedig aprópénzre váltani.
– Tehát nem pusztán üzleti okból álltak össze újra?
– A kihívás volt izgalmas benne. Óriási volt a kockázat, tíz éve nem játszottunk együtt, nem is nagyon találkoztunk. Kiderült, hogy működik, és nagyon érdekes ez a dolog, olyan, mint régi történeteket újra mesélni. Ez nem nosztalgia, ez a jelen. És felmerült: mi lenne, ha folytatnánk valahogy? Vannak akadályai, mert Amerikában nem lehet magyar szövegeket írni, de végül is New York csak nyolcórányi út, a világ átjárható.