Második áldás

Az idén ötödik alkalommal rendezték meg az Ez az a nap című keresztény összejövetelt múlt szombaton s annak keretében a Jézus-felvonulást Budapesten. Az Európában már hagyományosnak számító ökumenikus hitfesztivál látszólag az egyházak osztatlan támogatását élvezi, valójában viszont rengeteg belső vitát szül a megítélése.

Óriási tapsot kérek a Názáreti Jézusnak! – kiáltja a kamion platóján a műsorvezető. Mintha galambszárnyak verdesnének, halk, szétszórt taps a válasz. A hangfalak újra bömbölésbe fognak, piros, sárga-kék zászlók röppennek fel, luftballonrengeteg emelkedik a magasba. Nő a tömeg az Oktogonon. Jézus az élet, Jézus az Úr, Jézus él – olvasom a transzparenseken. Elöl háromkerekű Harley, talpig fekete bőrbe öltözött fiatalember ül rajta. A járda és a főút közötti sávból udvarias, de feszült arckifejezésű rendezők tessékelik le a népet. Diszkósított ragtime üvölt a hagszórókból: „elindulunk égő szívvel, minden lépésünk imádság”. A hangfalas kamion után lánysereg táncol zászlókkal, szalagokkal, a tömeg lépésben halad, mindenki énekel, a műsorfüzetből böngészve a szövegeket.
Feltűnnek és magasba emelkednek a keresztek is: felfújt kék, narancssárga, piros lufifeszületek. Dicsértessék, lépek egy idős apácához, aki megállt pihenni. Hogy tetszik a felvonulás…? – mutatok körbe. Bólogat, nagyon aranyos ez a sok-sok fiatal, mondja. Nem, rázza a fejét, neki ez nem túl hangos. A számok között a műsorvezető beszél, és imádkozik enyhe angol akcentussal. A legtöbb megszólaló enyhe angol akcentussal beszél.
– Add át magad a Cencellemnek – ajánlja egy rapper, nyilván Szent Szellemet akart mondani, ami a Holy Spirit, a Heiliege Geist vagy a Spiritus Sanctus tükörfordítása. Ámen, halleluja, dicsőség, mondja a műsorvezető. Az ámen szó kimondásánál a második szótagra helyezi a hangsúlyt. Az egész nem látszik különbözni bármiféle kisebbség felvonulásától. Menetel a kereszténység kisebbség. Több mint tízezer jószívű, jó szándékú hívő fiatal van az utcán, mindenféle felekezetből, mennek a Hősök terére.
Eszembe jut a galileai tanítómester, az Isten fia. Nem felfújható keresztet vitt föl a hegyre, hanem nehéz, szálkás gerendát. Amelyre aztán brutálisan felszögezték. „Az ő sebei árán gyógyultunk meg.” És Jézus azt mondta: aki utánam akar jönni, vegye fel az ő keresztjét naponta, és úgy kövessen engem. Aki nem, az nem lehet az én tanítványom – tette hozzá a Biblia szerint.
A Hősök terén találkozom az egyik történelmi egyház misszióvezető lelkészével. Azt mondja, eddig még soha nem jött el erre a napra, mert eszébe jutott egy Jézusról szóló mondat a Bibliából: nem kiált, nem lármáz, nem hallatja hangját az utcán. A Biblia a Szentlélek szavát – amikor megszólítja az embert az Isten – halk és szelíd hangnak nevezi. Nem artikulálatlan hangzavarnak. Mert tartalom és forma egysége nem csak esztétikai alapszabály. Beszél az Újszövetség a tanúságtétel módjáról: „legyetek készek számot adni mindeneknek, ha kérdeznek, tisztelettudóan és szelíden”. Földbe döngölő rap szól a Hősök terén. Jézusról szól. Néhány lépésre tőlem egy fiú vadul rázza a fejét, kezében rongyosra olvasott Biblia.
Katolikus hitoktató: A keresztény élet munkás hétköznapokból áll, az ünneplésre ott az istentisztelet, a mise. Nekem Jézussal minden nap ünnep. Ilyen hatalmas ráfordítással inkább a szegényeket kellett volna segíteni. Református segédlelkész: Nem hiszem, hogy ez az a nap, amit az Úr rendelt. Nagy divat az élménykereszténység, ami felszínes, csupán hangulatokból áll, de nem jelent igazi elkötelezettséget. Az egész nagyon karizmatikusszerű.
Karizmatikus: ez a szó egy mozgalomra utal, amely búvópatakként kísérte végig az egyház történetét, majd a XX. század elején, a pünkösdista gyülekezetek magalakulásával, felszínre tört. A neoprotestáns szekták pillanatok alatt átterjedtek Európába, főleg Németországban alakítottak ki erős bázist, a történelmi egyházak köréből gyűjtve híveiket. Teológiájukat néhány szövegkörnyezetéből kiemelt bibliai részre alapozták, azt állítva, hogy az egyháztagoknak második áldásra (second blessing) van szükségük ahhoz, hogy teljes értékű hívőkké legyenek. Ez az áldás az úgynevezett Szentlélek-keresztséggel nyerhető el; a gyülekezet vezetői kézrátétellel közvetítik a Szentlelket. A hívő így földöntúli képességekre tesz szert: révületbe esve érthetetlen nyelveken imádkozik, olykor látomásokat lát, ördögöket űz, kézrátétellel gyógyít, esetleg halottakat támaszt fel. A karizmatikusok nagy hangsúlyt fektetnek a jólétre és az egészségre, az ószövetség népéhez hasonlóan ezeket tekintik Isten szeretete jelének, míg a betegséget, a szegénységet többnyire bűn vagy hitgyengeség következményeként értékelik. Összejöveteleikre jellemző az eksztatikus öröm, hangoskodás, kiabálás, esetleg görcsös földön rángatózás, bár a soft változatokban hiányoznak a szélsőséges megnyilvánulások.
A karizmatikus mozgalom második és harmadik hulláma a hatvanas, illetve a nyolcvanas években tűnt fel. Legnagyobb magyar reprezentánsuk a Hit Gyülekezete, amely – szeparatista attitűdje miatt – nem vett részt a felvonuláson. Egyébként az osztódással szaporodó karizmatikus közösségek többnyire ökumenikus beállítottságúak, keresik a kapcsolatot a többi keresztény közösséggel. Emögött azonban jól látható az intergrációs, missziói szándék: őfelőlük nézve a Szentlélek-keresztséget nem kapott, extrém lelki tulajdonságokkal nem rendelkező hívők félkész keresztények, akikkel akkor tesznek jót, ha hozzásegítik őket a második áldáshoz. A tavalyelőtti Ez az a nap fesztivál egyik karizmatikus szervezője ezt így fogalmazta meg: a cél, hogy leomoljanak a válaszfalak karizmatikus és nem karizmatikus hívők közt. C. Peter Wagner, a mozgalom egyik atyja azt hirdeti, hogy a kereszténység karizmatikus, fundamentalista és liberális áramlatait kívánja egyesíteni, hiszen – idézi a Bibliát – a hármas kötés nem szakad el.
A mozgalom megítélése felekezetenként, gyülekezetenként, sőt lelkészenként is eltérő, az egyházakban sok vitát és feszültséget okoz: egyesek a megújulás lehetőségét, mások a szakadás veszélyét látják benne. Az ellenzők szerint a nyelveken szólás és a többi extrém csoda csak viszonylag rövid és átmeneti időszakra, az apostoli korra volt jellemző. A beszélő által nem ismert, idegen nyelven való imádkozás csodája Pál apostol a korinthosziaknak írt első levele szerint jelként adatott a Krisztust elutasító zsidók számára, az ószövetségi jövendölést beteljesítve. Mint ilyen, betöltötte szerepét; maga Pál írja említett levelében, hogy lassacskán „lecseng”. Csakugyan, a harmadik századtól az egyház ezt a jelenséget nem ismeri. Az is tévedés, hogy minden betegséget kézrátétellel, megfelelő hit-hőfok esetén meg lehet gyógyítani, hiszen Jézus sem, sőt Pál apostol sem gyógyított meg minden beteget. (A hitfesztivál színpadán táncoló, boldog énekes szerint nemsokára megtelnek a templomok, és kiürülnek a kórházak. Ámen!) Trofimoszt pedig Milétoszban hagytam betegen, írja egy ízben az apostol, aki nemigen vádolható gyenge hittel – egyébként a Bibliából kiderül, hogy ő is, valamint Epafroditus és Timoteus nevű munkatársa is sokat gyengélkedett. De nemcsak a fizikai egészség, hanem a siker és jólét evangéliumával is rengeteg bibliai citátumot lehet szembeállítani, hiszen Jézus – a „fájdalmak férfia, betegség ismerője” maga is szegény volt, és azt tanította: „ne gyűjtsetek magatoknak kincset e földön” – földi örömök helyett a bűntől való megtisztulást és az örök életet kínálta fel. A hagyományos teológia szemével a karizmatikus összejöveteleken elszabaduló, sokszor eksztatikus örömförgeteg színtiszta pszichológia, még ha a Szentlélekre fogják is. Ezt a szelídebb ellenzők emberi erőlködésnek, a radikálisabbak egyenesen az ördög munkájának tartják.
Nehéz egy mondatban megfogalmazni, miről szól az autentikus Krisztus-követés. Íme egy kísérlet: a kegyelembe kapaszkodó hitről, ennek nyomán a belső békességről, gyakorlati szeretetről, mások terheinek csöndes hordozásáról; törekvésről, hogy a hívő élete istenbizonyítékká váljon. A karizmatikus kritika viszont épp a hagyományos egyházakat vádolja felszínességgel, képmutással, pusztán vasárnapi kereszténységgel – bizonyos mértékig jogosan. Éppen a külsőségekben maradó, örömét és erejét vesztett, megöregedett és megfakult egyházi közösségek válnak nyitottá arra, hogy a felfrissülést a népszerű karizmatikus tanítás befogadásával biztosítsák. Léteznek azonban ellenpéldák is: az evangélium komolyan vétele és a hétköznapokban való alkalmazása, ahogy mondani szokás, a megélt hit sok gyülekezet és egykázközség megújulásához vezetett már, mindenféle extremitás nélkül.
Az első Jézus-felvonulást karizmatikusok szervezték 1987-ben Angliában, majd három éven belül hatvan ilyen fesztivált tartottak körülbelül egymillió résztvevővel. A kontinensen az 1991-es nürnbergi Jézus-menet volt az első. A hozzá kapcsolódó konferencián kinyilvánították, hogy a sátán végleg elvesztette a Németországért vívott csatát. (1909-ben, az első pünkösdista forradalom idején ugyanis a népegyházi vezetők kiadták az úgynevezett – egyébként máig érvényben levő – berlini nyilatkozatot, amelyben károsnak és szellemi értelemben „alulról jövőnek” bélyegezték a karizmatikus mozgalmat.)
Ami leginkább szembeötlő a felvonuláson, a szakralitás teljes hiánya. A szemlélőnek az a benyomása támad, hogy a kereszténységet semmi sem különbözteti meg az egyéb, tömegeket lelkesítő mozgalmaktól. A régiek még ismerték a mysterium tremendi fogalmát, az istenközelség megrendítő és megrázó, ugyanakkor felemelő élményét. A Bibliához ragaszkodó hívő nem a testét rázza Isten előtt, hanem „megalázza magát”. Ezért mondta Istenről Mózes: „szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő”. Ezért mondja Pál: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztusban volt… aki megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Ezért mondja a zsoltár: „dicsérjétek az Urat szent ékességben”. Ezért mondjuk, hogy istentisztelet.
Az első koncert után, a többi előtt egy kis csend. A műsorvezető beolvassa Mádl Ferenc diplomatikus köszöntőjét. Aztán a Himnusz és az imádságok következnek. A felekezetek képviselői sorban esedeznek Magyarország lelki megújulásáért. Adj, Uram, lelki ébredést, megújulást Magyarországnak. A tömeg pedig rámondja: ámen.
Hangsúly a második szótagon, de végül is mindegy.
Ámen.