Mr. Soul

Az információ nem tudás. A tudás nem bölcsesség.
A bölcsesség nem igazság. Az igazság nem szépség. A szépség nem szeretet.
A szeretet nem zene. A zene a legjobb.
Frank Zappa

Úgy születtem, hogy a zene már bennem volt. Ez az egyetlen magyarázat, amit tudok, diktálta „Ray Testvér: Ray Charles saját története” című önéletrajzában 1978-ban a nagy zongorista és énekes, aki 2004. június 10-én halt meg májrákban. Helyesebb, ha egy férfi gyermek- és kamaszkorát magától tudjuk, nem egy életátírótól.
(1930. szeptember 30-án született, a gazdasági válság kellős közepén, a Georgia állambeli Albanyban Ray Charles Robinson néven. A Ray Charles nevet később azért választotta, mert nem akarta, hogy összetévesszék Sugar Ray Robinsonnal, kora egyik leghíresebb amerikai bokszolójával. Az apja szerelő és alkalmi munkás volt, az édesanyja egy fűrésztelepen rakta halomba a deszkákat. RC, ahogy akkoriban hívták, apja meghalt, mikor a fiú tízéves volt. Az anyja halálakor tizenöt.)
„Olyan szegények voltunk, ami még a feketék közt is szokatlan. A társadalmi ranglétrán alattunk már csak a földet lehetett látni. A közelben volt egy kis bolt, ahol mindenfélét árultak, és volt egy zongora. Már háromévesen azon klampíroztam, diktálja. Más elzavart volna. Ide figyelj, kölyök, én gyakorolok, nem látod? De ő, egy Pitman nevű ember, nem. Azt mondta: Nézd, fiam, az ember nem játszik egyszerre az összes ujjával. Ha ő játszott, én mindig ott ültem és figyeltem.
(…) Gyorsan megváltoztak a dolgok azután. Azt hiszem, az első tragédia, ami ért az életben, az öcsém halála volt, amit ötévesen láttam. Volt egy nagy vaskád a hátsó udvaron tele vízzel. Mama abban mosott, de akkor odabenn vasalt éppen. A kád mellett játszottunk. Lökdöstük egymást, ahogy a fiúk szokták. Nem tudom, hogyan történt, de az öcsém átesett a kád peremén, és belecsúszott a vízbe. Először azt hittem, még mindig játszik, de nem válaszolt, nem mozdult. Megpróbáltam kihúzni, de nem sikerült.
(…) Ez olyan trauma volt számomra, hogy ezután lassan kezdtem elveszíteni a látásomat. Mindig szerettem bámulni a tüzet és mindent, ami fényes, színes. De mama óvott engem a túl sok fénytől. Két évembe került, míg teljesen elveszítettem a látásomat. Hétéves voltam, amikor mama beíratott a süketnémák iskolájába. Anyám fokozatosan felkészített arra az időre, amikor már vak leszek. El tudtam látni magam, tudtam, hogyan találjam meg a dolgokat. Anyámnak négy elemije volt, de megvolt a magához való, természetes esze.
(…) Az első szerelmem a zene volt, amit a közösségben hallottam, a blues, a templomban hallott gospel, a spirituálé meg persze a country. A mama megengedte, hogy szombat esténként fennmaradjak, és hallgassam a Grand Ole Opryt, a country- és westernközvetítéseket Nashville-ből a rádióban. Csak ilyenkor maradhattam fönn. Hallottam Muddy Waterst bluest játszani, Blind Boy Philipset, Tampa Redet, Big Boy Crudupot. És persze minden este a rádión el tudtam csípni egy kis Duke Ellingtont vagy Count Basie-t. De főként bluest hallgattam, amelyből a rythm and blues jött, és a rythm and bluest később úgy hívtuk: soul zene. (A soul annyit jelent, lélek – T. F.)
Az iskolában már nem fértem be a zongoraosztályba, tele volt. Így fölvettem a klarinét szakot. Később csak bejutottam a zongoraosztályba. Amikor én felbukkantam, nem becsülték meg úgy a dzsesszt, ahogy ma. Az embert klasszikus zenére tanították. Ha az ember vak, először az ujjaival olvassa el a kottát.
(…) Legalább volt valami munkakapcsolatom a zenével. Átlagos diák voltam. Az egyetlen baj az volt velem, hogy leckegyakorlás helyett sokszor dzsesszt játszottam inkább. (…) A klasszikus zene segített, hogyan kell hangszerelni, zenét szerezni. De én bluest és dzsesszt akartam játszani – ez volt a lelkem. (…) Amikor először játszották vissza, amit én hangszereltem, el nem lehet képzelni, milyen izgatott voltam. Tizenkét éves voltam akkor, sohasem felejtem el. Kis zenekar volt, kilenc vagy tizenkét vak gyerek.
Nem voltam még tizenöt, amikor mama meghalt. Ez volt a legpusztítóbb élményem. Iskolában voltam, százhatvan mérföldre otthontól. Nem akarták megmondani, csak annyit mondtak, azonnal haza kell mennem. (…) Amikor megtudtam a hírt, attól a pillanattól fogva egy egészen más világban élek. Igazából elveszett gyerek lettem.
A nagy baj az volt, hogy akkor még nem tudtam sírni. Mama viszont arra tanított, hogy szervezzem meg a magam életét, hogyan legyek független. (…) Azt mondtam magamban, azt kell tennem, amit a mama elvárna tőlem. (…) A két legnagyobb tragédiája életemnek, az öcsém és az anyám elvesztése kivételesen pozitívvá vált számomra. Amit azóta elsajátítottam, abból fakad, hogy megértettem ezeknek az eseményeknek a jelentését.
Mamának volt egy barátnője a floridai Jacksonville-ben. Nem volt rokonom, de úgy nevelt, mintha a saját fia lennék. Akkor már kezdtem kisebb zenekarokba beugrani. Négy dollár egy éjszakára. Aztán Orlandóba mentem, ami ugyanaz volt a munkát illetően. Később Tampába mentem. (…) Mindent megcsináltam, még egy hillbilly zenét játszó bandában is nyomtam.
Azokban az években teljesen belezúgtan Nat King Cole zenéjébe. (Herceg, királyi herceg, király; ilyen neveik voltak a fekete zenészeknek – T. F.) Úgy akartam énekelni és zongorázni, mint ő. Azokat a kis finom dolgokat belevinni az éneklésbe, melyek a hangja mögött voltak. A bálványom lett. Éjjel-nappal gyakoroltam, és már egész profi lettem benne. Egy nap fölkeltem, és még mindig az ágyban fekve valami azt mondja nekem: Hol van Ray Charles? Ki ismeri a nevedet? Senki se szólít úgy, csak azt mondják: Hé, kölyök, hasonlítasz Nat Cole-ra! Abban a pillanatban tudtam: elég volt abból, hogy Natre hasonlítsak. Pedig akkor már azért kaptam munkákat. Azt mondtam magamban végül: Ray, meg kell próbálnod, és úgy kell szólnod, amilyen te vagy. Pont.
Gyér munkalehetőségem volt. Néhány éjszaka tudtam dolgozni, aztán hetekig semmi. Volt úgy: a kabátom tettem a zaciba, hogy ehessek. De nem koldultam, és nem loptam. (…) Azért nem haltam éhen. Sokszor volt, hogy csak szardíniát, szárított babot és kenyeret ettem. (…) Kezdett elegem lenni, hogy olyan helyeken játsszam, ahol, ha balhé volt, a zenészek kimásztak az ablakon. Mindig valaki másnak a bandájában. Akkoriban nem voltak még koncertek. Táncesték voltak a lokálokban. Én csak egy zongorista voltam, és csináltam, mert kellett a pénz. Egyszer a zenekarvezetőt megkérdeztem, hangszereljek-e nekik. Igen. Egy egész dollárt adott érte. Persze akkoriban már írtam saját számokat is.
(…) Végül elegem lett Floridából. Egy nap olyan érzésem volt, csak egy benyomás, hogy ha nem megyek el innen akárhová, soha nem fogok csinálni semmit. Féltem az olyan nagyvárosoktól, mint New York vagy Chicago. (…) Olyan messzire akartam jutni Floridától, amilyen messze csak lehetséges, de egy városba. Így kötöttem ki Seattle-ben. Megspóroltam egy kis pénzt – volt vagy ötszáz dollár –, és végül fölszálltam egy buszra a floridai Tampában. Öt napig tartott, míg a Washington állambeli Seattle-be értem.
Azt akartam, hogy saját zenekarom legyen. Mióta mama meghalt, mindig valaki másnak dolgoztam. Néha még nem is kaptam érte pénzt. (…) Azt gondoltam, megalapítom a saját triómat.
Amikor Seattle-be értem, épp volt egy tehetségkutató verseny. Elénekeltem kis dalomat. Túl fiatal voltam még, és könyörögnöm kellett egy hapsinak, hogy indulhassak. És ő megszánt, mert hát vak voltam. Bárhogy is, de szerződtettek az Elk’s (Szarvas) Clubba hétvégékre. Megkérdezték, össze tudok-e hozni egy triót. Mondtam, hogy igen. Pedig nem ismertem senkit. (…)
Mint kiderült, találtam egy barátot, Gosady McGee-t meg még egy srácot. A gitáros, McGee és az én nevemből lett McSon trió a nevünk. Végre mondhattam valamire őszintén, hogy az enyém. Aztán egy sokkal jobb klub szerződtetett, a Rocking Chair (Hintaszék). (…) Lett egy kis házam, megvehettem az első elektromos orgonát, ami kijött. Volt rádióm, de tévém nem. Nagy rádióm volt, lemezjátszóval a tetején. (…) Seattle-ben azért más bandákkal is játszottam, és így ismerkedtem meg Quincy Jonesszal, aki mai napig az egyik legjobb barátom. A 908-ban vagy a Black and Tanben (Feketék és lesültek) vagy az Elk’s Clubban találkoztunk. Nem olyan nagy szám, ha két zenész összefut. De mi nagyon jó barátok lettünk. Én tanítottam zeneszerzésre. (…)
Amikor a Rocking Chairben játszottunk, az emeleten egy magánklub volt, ahol szerencsejátékot űztek nagyban. Egy este lejött Jack Lauderdale a Swingtime Recordstól, hogy nem lenne-e kedvünk szerződést kötni velük. Istenem, az első lemezszerződésem! Odáig voltam. Még a feltételekről sem kérdeztem. (…)
Miután 1950 körül megérkeztem Los Angelesbe, készítettem egy lemezt Baby, Let Me Hold Your Hand címmel. Kisebb zajt csaptam vele a helyi fekete közösségben, és aztán Lowell Fulsonnal turnéra indultunk. (…)
Mindennap dolgoztunk, és ez jó volt. De nem Hiltonban vagy Sheratonban laktam ám, hanem az albérlők házában. Meg kellett nézni, hogy a megfelelő benzinkútnál tankoljak, a színeseknek tartott vécékbe járjak. Ha hosszú volt az út, nem állhattam meg akármelyik étteremnél. Ha mégis, akkor a hátsó ajtónál kellett kérnem szendvicset.
A Baby, Let Me Hold Your Hand lett az első slágerem a rádióban, de hát hallottam én már magamat a Love You, I Love You és a Confession Blues című számaimmal az első lemezemről. Az igazat megvallva saját dalaimat hallgatni a rádióban nem volt akkora szám nekem, mint lemezt készíteni.
(…) Aztán leszerződtem az Atlantichez. Csináltam egy-két Nat King Cole-os számot, de végül azt mondtam magamban: Tanulj meg úszni, vagy süllyedj el, és halj meg. A következő számom az I Got A Woman volt. Bombasiker lett.
(…) Az Atlanticnál mutogattak különböző demókat, hogy azokon dolgozzam, és vegyük lemezre. De ha nem tetszettek nekem, csinálhattam a magamét. Amit én írtam, sikeres volt, amit mások, az nem. Végül azt mondták: Oké, kölyök, mid van nekünk? És ennyi volt. Egy művész számára kevés dolog van, ami jobban számít annál, hogy a saját dolgait a saját módján játszhassa.
(…) Az Atlanticnál 1952-től 1956-ig voltam. (…) Szerettem volna női vokált, mert mégis csak baptista templomban nőttem fel. És lett is. A The Cookies (A sütik). New Yorkban vettük fel a lemezt, egy hétre rá, hogy találkoztam velük Philadelphiában. (…)
1959-re a karrierem sínen volt. Már az ABC-hez szerződtem. (…) A dolgok gyorsabban történtek velem, mint ahogy valaha is elképzeltem magamban gyerekkoromban a süketnéma iskolában. De ez már egy másik történet.”
Folytatjuk