Volt felmenői között pilóta, építész, bohóc, zenész, fotográfus vagy filmes?
– Nagyszüleimnek kaszinójuk, nagyvendéglőjük volt, ahol apám felállított egy vetítőt, és némafilmeket vetített. Néha fütyült hozzá vagy énekelt. Anyám amatőr táncos-színésznőként ismerkedett meg vele.
– Mozgalmas háttér. Jó gyerek volt?
– Nagyon jó gyerek voltam, ráadásul a középiskolában mindenből kitűnő tanuló. Aztán, amikor elkezdtem zenélni, kicsit alábbhagyott a tanulás iránti lelkesedésem. Kezdtem úgy érezni, a zenekaron kívül nincs élet.
– Ez vitte el Magyarországról is?
– 1946-ban nyertem egy tehetségkutató versenyt. Koncerteken léptünk fel, a család rögtön látta, mennyire elragad ez a világ, így folyamatos nyomás alatt tartottak: be kellett fejeznem a felsőépítőt. Az egyik legjobb zenekar dobosaként játszottam a Moulin Rouge-ban a legjobb hazai zenészekkel, a Zsoldos testvérekkel, akik később Stúdió 11 néven folytatták… A Vagabond elnevezésű zenekarban pedig zenebohócok voltunk, parodisták. Aztán persze kiderült, hogy jobb zenészek vagyunk, mint bohócok, és közülünk négyen szerződést kaptak nyugatra, Németországba. Miután akkor voltam utolsó éves a felsőépítőben, egyelőre nem mehettem velük. A többiek távoztak, majd 1948-ban, amikor már túl voltam a ballagáson, mentem utánuk.
– Addig sehol egy fényképezőgép?
– Fotóztam én már 14 éves korom óta a nagybácsi gépével, de igazán akkor lendültem bele, amikor a vitorlázórepülést kezdtem, tizenöt évesen, 1941 decemberében. Ott a segédoktató rettentő nagy fotósként légi felvételeket készített. A nyári repülőtáborokban rögtönöztünk egy sötétkamrát is.
– Emlékszik még arra a vitorlázógépre, amelyikkel először repült?
– Ha minden igaz, egy Zodling volt, kezdőknek való német gyártmány. De magyar gépekkel, Pilissel, Vöcsökkel is repültem, igaz, nagyon keveset.
– Ott tartottunk, hogy a felsőépítő befejeztével követte a zenekart nyugatra. A háború vagy ’56 után sokan mentek ki, de miért nem volt elég Nyugat-Európa? Miért kellett Venezueláig mennie?
– Németországban nagyon jó sorom volt, és a németek rendkívül jó zenészek. Arrafelé a Herr Musiker megszólítás járja, egy muzsikusnak komoly presztízse van. Játszottam híres zenekarokban híres zenészekkel, de kitört a koreai háború s vele a hidegháború. Nap mint nap azt hallottuk, hogy az oroszok meg a keleti országok fenyegetik a Nyugatot. Ekkor találkoztam egy régi filmes ismerősömmel, Nemes Bandival, akinek Venezuelában egy kis filmvállalata volt. Mesélte, hogy hű, Venezuela, micsoda klassz hely, menjek. Mentem.
– Mint építész, zenész vagy mint fotográfus érkezett Dél-Amerikába?
– Látták, hogy felsőfokú építész oklevelem van, de – ahogy mondták – nekik nem ilyen intellektuális pasasok kellenek. Kérdezték, értek-e valami máshoz is? Mondtam, tudok dobolni. Nagyszerű! Beírták, hogy zenész. Másnap már Caracasban játszottam. Huszonnégy éves voltam, és 1950-et írtak.
– Érdekes eljátszani a gondolattal, ha véletlenül nem Caracasban telepedik le, hanem Londonban, akkor most esetleg egy világhírű dobossal beszélgetnék, nem egy híres fotográfussal.
– Ez már nekem is eszembe jutott, de törvényszerű volt, hogy nem így alakult. A zenekarban ugyanaz történt velem, mint amikor kapusként játszottam gyerekkoromban… Ha a csapatunk győzött, akkor halálra dicsérték a csatárokat, és még véletlenül sem azért győztünk, mert én marha jól védtem. De ha teszem azt kettő egyre kikaptunk, akkor azért vesztettünk, mert beengedtem két gólt. Egy zenekarban a dobos sorsa hasonló a focicsapat kapusához. A háború utáni Magyarország igazi dobosvilág volt. Sok híres és kitűnő dobos élt és játszott idehaza, miközben a sokszor jóval szerényebb tudású énekesek learattak minden dicsőséget. Egy idő után nem nagyon tetszett ez az unterman szerep. Szólista akartam lenni, s ez a fotografálásban válhatott valóra. Amikor elkezdtem fényképezni, rájöttem, hogy itt minden az én ötletem az én előadásomban, saját rendezésemben és főszereplésemmel…
– Már megint eszembe jut egy „ha”. Ha mondjuk szólógitáros lett volna…
– Na, akkor biztos sosem lettem volna fotográfus!
– Mintha észrevétlenül, stílszerűen szólva, szép hosszú crescendóval vált volna egyre fontosabbá életében a fotózás. Gondolom, annak is volt szerepe, hogy a világ, melybe került, egy magyar ember számára nemhogy idegen, de mintha másik bolygó lenne.
– Pontosan.
– Nem volt honvágya?
– Nem. A nagyszüleimnek köszönhetem. Nagymamám baptista volt, a nagypapa pénzügyi felvigyázó. Rettentő hazafias érzelmű emberek voltak. Németországban körülöttem mindenhol magyarok, Venezuelában szintén. Amellett édesanyám ’56 után kijött hozzánk a feleségemmel együtt, aki addig itthon élő jegyesem volt. Mindig, mindenhol körülvett a magyarság. Soha, egy pillanatig nem volt identitászavarom.
– A város, az utca, ahol felnőtt, a gyerekkor képei, azok sem hiányoztak?
– Szerencsére elég fiatalon mentem ki, a legfontosabb ifjúkori emlékeim pedig a zenekarhoz kötődtek. Velük viszont odakint is együtt lehettem, ameddig jólesett.
– Mintha egy zenész-építésszel beszélgetnék, ám mégiscsak Joseph Fabry, a Life magazin – fennállása alatt sokak szerint a világ legjobb képes magazinja – dél-amerikai fotósa ül itt velem szemben.
– Már majdnem elmentem rajzolgatni egy caracasi építészirodába, amikor egyik felvételemmel komoly díjat nyertem. Ekkor ajánlatot kaptam a Daily Journaltól, s építész pályafutásom abban a pillanatban véget ért.
– A Life-hoz a világhírű Robert Capa szintén világhírű, Cornell nevű öccse protezsálta be?
– Nem csak ő. De kapcsolatunk reményt keltő volt erre vonatkozólag. Egy hotelben szólítottam meg, Cápa úrként… Azt hittem, szó szerint a tengeri ragadozóról kapta a nevét. Volt is benne ráció, hisz tudtam, hogy Magyarországon született, azt viszont nem, hogy eredetileg Friedmann-nak hívták. Készítettem előzőleg néhány felvételt róla a Daily Journalnak, s közben kértem, válthassunk valamikor néhány szót. Ó, majd egyszer beszélünk, ha lesz egy kis időm! – válaszolta. A liftnél erre az ígéretére „figyelmeztettem”. Amikor mutattam neki a képeimet, a koncepcióval, ötletekkel elégedett volt, de a nagyításaimat borzalmasnak találta. Tegyük hozzá, hogy Capa az egyik legjobb sötétkamrás a világon – a Magnum-csoport alapító tagja volt… Abban az időben ő fotózta Dél-Amerikát a Life-nak. Később megismertem a híres Hal Horant, a Time magazin tudósítóját is, isteni ember volt. Amikor lefényképeztem Cornellt, s mutattam neki a képet, csak annyit mondott: a lehető legnagyobb látószögű lélekkel csináltad! Aranyos emberek voltak, professzionálisak, és két dolgot láttak bennem: az egyik a tehetség, a másik a lelkesedés. Mert hatalmas lelkesedéssel éltem a fotográfiát! Fölmásztam bárhová, a bika nekem jött, összetörte a lábam, mindenre hajlandó voltam, ami a jó képhez kellett. A lelkesedés űzött-hajtott, vitt, és az emberek, a szakemberek ezt megérzik. Az egész sztorim a Life-fal erről szól.
– Valahol azt írták önről: előszeretettel kezeli kreatívan a valóságot. Az ember úgy gondolná, egy valóság létezik, és az olyan, amilyen.
– Ha a valóságot úgy örökítjük meg, ahogy van, unalmas képet kapunk. Ha kicsit lejjebb megyek a kamerával, akkor más lesz a stílus. Belekomponálhatok még a képbe ezt-azt, egy házat, kazlat, bármit, de nem szólok bele, hogy az alany hova üljön. Ha ellenfénybe áll, akkor kitalálom, melyik szögből fogjam be…
– Tehát önmagát rendezi és nem a kép szereplőjét.
– Emellett az is a kreativitáshoz tartozik, hogy elvégezd a házi feladatot: tudod ki áll a kamera túloldalán, vagy ha nem tudsz róla semmit, akkor igyekszel utánajárni – mindezt úgy, hogy közben egy percig sem feledkezel meg a morális szempontokról. Millió és millió esetem van, amikor az mentett meg, hogy észrevették, nem vagyok paparazzo, a kitűnőséget akarom megmutatni. Nagyon sokat kell küszködni ahhoz, hogy a tragikus dolgok is úgy bújjanak elő a gépből, hogy látszódjék rajtuk az emberi élet szeretete. Nem vagyok tájfényképész, az emberekhez vonzódom, és az emberek elfogadnak, mert nem tartok nekik leckét magamról. A végén pedig jó barátok leszünk.
– Gyakran előfordult, hogy a képein szereplőkkel közelebbi, hosszan tartó kapcsolatba került?
– Majdnem mindig.
– Nixonnal is?
– Vele is. Eleget fotóztam hozzá. Kötelező volt kapcsolatot teremteni az emberekkel. Mikor 1958-ban a Life-hoz kerültem, szóltak, hozzak néhány felvételt a profi birkózó-világbajnokról. Ez volt az első alkalom, amikor megjelentem a lapban, ráadásul egyből öt oldalon! Szóval az említett birkózót nem lehett csak úgy félrehúzni, és azt mondani, hogy kérem, én most magát lefényképezem… Meg kellett őt keresnem. Meg kellett ismerkednem vele, és meg kellett találnom róla a képet. Senki nem intézett helyettem semmit, senki nem tartotta őt szóval, amíg fotóztam. Át kellett változnom Life-fotográfussá, tehát tudnom kellett, hogy ő elsősorban a lábával harcol, ezért megkérdeztem: Tony, mitől van neked ilyen erős talpad? Mire elmesélte, hogy mindennap kijár a Central Parkba, és mezítláb ugrál az éles sziklahalomszerű köveken. Akkor menjünk ki oda!
– Előttem az asztalon néhány Fábry-kép: Erzsébet királynő, Rubinstein, az első Holdon járt ember: Neil Armstrong, Leonard Bernstein, Rockefeller, Ava Gardner… Idegesítően jó felvételek.
– Ha az ember odamegy, és azt mondja, nem zavarok sokáig, csak szeretnék egy képet csinálni, akkor abból igazolványkép lesz. Ezenkívül nem elég bőséges információval felszerelkezni, hanem az adott szituációban az épp megfelelőt kell felhasználni: Ava Gardnerre például nem volt sok időm, ezért odaböktem: tetszett Spanyolország? – ugyanis egy torreádor volt az épp aktuális szerelme Sinatra után. – Ah, Spain! – kiáltott fel elragadtatással, és pakk, már meg is volt a képem.
– Ennyi élmény, siker és dicsőség után mára mégis a filmezésről szól az élete.
– A Life elesett a televízióval vívott harcban. A nagy reklámbevételeket elvitte a tévé. Miként zenei pályafutásom közben a fotózás, úgy fotós pályafutásom közben szép lassan beúszott életembe a filmezés. Eleinte hobbiként, ám mire a Life „véget ért”, már gyakorlatilag profi filmes voltam. Mindig az volt az érzésem, ha a képhez hang is társul, akkor sokkal többet mondhat el, mint egy fotó. Beleszerettem a mozgóképbe. Úgy tűnik, nem viszonzatlanul, mert abban a pillanatban, amikor a Life lehúzta a rolót, az ABC keresett telefonon… Érdekes, idehaza mindenki a Life-ról érdeklődik, holott harminc évig készítettem dokumentumfilmeket a lap megszűnése után. 1974 és 1983 között a világ egyik legrangosabb ez irányú megmérettetésén, a New York-i nemzetközi film- és televíziós fesztiválon kétszer bronz, egyszer ezüst és két ízben arany kategóriájú elismerést, díjat kaptam. Pontosabban az egyik aranyat a „hang” kapta, azaz a feleségem, Éva…
– És most, hetvennyolc évesen, ötvenévnyi alkotómunka ingóságait, fotót, filmet, munkaeszközt pakol ki budapesti dolgozószobájában, merthogy hazaköltözött.
– Ne is mondja! Ez a hazahurcolkodás egyszerűen észbontó volt. Majd egy éve tart a berendezkedés. Szerencsére a feleségem, Éva – aki egyébként filmjeimben a hangért felelős – jól viselte, a magam részéről is kezdek a végére érni, úgyhogy lassan nekiállhatok a fontos dolgoknak. Sajnos manapság a technikát illetően átmeneti időket élünk. Azt hiszem, át fogok állni digitálisra. De ez még nem biztos…
Tusványos
PM Orban Lands Powerful Right Hook on Peter Magyar
