Negyedik birodalom

Sok szó esik manapság a holokausztról, a Műcsarnokban az elhallgatásának is kiállítást szenteltek. De kiállított az 1944-es vészév 60. évfordulójára a Terror Háza Múzeum is, s a Toldi moziban levetítették Hitchcock dokumentumfilmjét, A lágerek emlékét és Hanus Burgerét, A halál malmait. Ünnepélyesen, Izrael elnökének részvételével avatták fel a budapesti holokausztmúzeumot a Páva utcai egykori zsinagógában.
A múltunkkal való szembenézés szükségességének szép példái ezek, annál fájóbb viszont, hogy eközben a szovjet lágervilágról, amelyet már 1953-ban oly megrendítően írt le a lengyel Gustav Herling, alig hallani. Pedig az ott legyilkoltak közül is számosan a rasszizmus áldozatai voltak, nem is kevesen közülük zsidók.
Az 1919-ben Kielcében született, 2000 júliusában választott városában, Nápolyban elhunyt írót Nyugaton a közelmúlt egyik legjelentősebb lengyel írójaként tartják számon: regénye – amelynek német címe Welt ohne Erbarmung, Könyörület nélküli világ – egészen 1988-ig csak szamizdatként terjedt Lengyelországban.
A sztálini lágerlétről írott feljegyzések húsz évvel előzték meg Szolzsenyicin A GULAG-szigetcsoport című nagy művét, s bár az angol kiadáshoz Bertrand Russel írta az előszót, az ötvenes évek elején a balos francia értelmiség Albert Camus minden igyekezete ellenére is meg tudta akadályozni a könyv francia fordításának megjelenését. Sztahanov mester, Sztálin generalisszimusz kedvenc élbányásza 1948-ban az angol Guardian hasábjain rosszindulatú híreszteléseknek nevezte a szovjet lágerekről szóló híradásokat, s feltette a költői kérdést, hogy a „szocialista munka hőse”, a sztahanovista puszta léte nem zárja-e ki a kényszermunka bármiféle formájának az alkalmazását.
Mosolyoghatnánk a mesteren, aki – mint Moldova utolsó melósa – szocialista üvegbura alatt dolgozhatott, s időnként csak azért hagyta abba bányászszerszámai reszelését, hogy a sajtóban és konferenciákon olyan gyanakvó emberekkel veszekedjen, akiknek a szocializmushoz, úgymond, a világon semmi közük sem volt. Csakhogy Magyarországon még mindig kísért Sztahanov apologetikus, a szocialista munkát emberformáló erőnek tekintő szelleme. Persze tudományos mezben. Míg Sztahanov kereken tagadta a rabmunka létezését a Szovjetunióban, Krausz Tamás, a szocialisták történésze A sztálinizmus hétköznapjai című tavaly megjelent művében „csak” azt vitatja, hogy a kommunizmus arculatát egyértelműen az erőszak határozta meg. A szovjet világ hétköznapjai és az állami erőszak bizonyos elemei összefonódtak ugyan, de a totális állami erőszakrendszer kiépítése valamilyen közbülső szinten elakadt – állítja. Hitler faji alapon szervezte meg a rabszolgamunkát, Sztálin viszont a jövő igézetében tette.
Vajon a jercevói tábor foglyaként Jeruzsalemszki professzor történész kollégája is így látta Tarle Napóleonját olvasva – hogy ide került, abban nagy része volt egy Tarléval folytatott tudományos vitájának –, illetve Sztálin többi értelmiségi áldozata, például Mandelstam vagy Varlamov?
Az a rossz érzésünk támad, mintha a csupán véletlenek és szükségszerűségek vezérelte kommunista rendcsinálók, pontosabban tömeggyilkosok történelmi felmentésével kapu nyílna egy olyan bizonytalan s társadalmi összecsapásoktól terhes jövőnek, amelyben az emberiség megzabolázásához megint szükségessé válhat „átnevelő” táborok építése.

Rabmunkával épülő szocializmus

Herling, a volt guláglakó úgy beszél 1937-ről, a gulágrendszer tömegessé válásának évéről, mintha éppen olyan történelmi jelentőségű esemény lett volna, akár Jeruzsálem pusztulása vagy Krisztus születése. A táborokban az NKVD (Belügyi Népbiztosság) az orosz tolvajvilág legkegyetlenebb képviselőit vagy árulóit, az urkákat engedi rá a politikaiakra: ők az élet és halál urai. A megszállt Lengyelországban menekülés közben lebukott fiatalember – akit 1940-ben a Kelet-Lengyelországot megszálló orosz hadsereg katonai bírósága ítél kényszermunkára, mert ha a németek ellen akart harcolni, akkor ellenük is – az Arhangelszk melletti kargopoli lágerrendszer jercevói táborába kerül, amely hivatalosan „javító munkatábor”. Néhány tucat visszaeső bűnöző és urka mellett rendes, törvénytisztelő polgárok, munkások és földművesek gyűjtőhelye, akiket trockistaként, nacionalistaként, kulákként, kémként vagy a nép egyéb ellenségeként öt–tíz évre ítéltek el azért, hogy rabmunkaerőhöz jussanak az ötéves tervek tervezői. Az első barakkokat 1937-ben gyakran negyvenfokos hidegben húzták fel a rabok, akiknek napi élelemadagjuk két csajka leves és egy font (körülbelül 45 deka) fekete kenyér volt. A pionírok közül kevesen élték meg az 1940-es esztendőt. Ők mesélték később jött társaiknak, hogy az első elítéltek mind szakképzett favágók voltak, akiket csak azért vádoltak „ellenforradalmi elhajlással”, hogy a fakitermelő gazdaságok fizetetlen szakemberhez jussanak. A foglyok a napi pótadagért 150–170 százalékra teljesítették a normát, s bár sztahanovistáknak nevezték s így a három ellátási osztály közül a legjobb, a III. élelmezési kategóriába sorolták őket, nem lettek „a szocialista munka hősei”. Sőt túlélők is alig. Ebből a pokolból két kiút volt: a technikusok, mérnökök, orvosok privilégiumokhoz juthattak, s szabadulásuk után is a rendszerben maradtak a kinti lágerfalu „szabad” munkavállalóiként, de a másik, az átlagfogoly számára a kiút a halál volt. Az idő múlásával ugyanis a „sztahanovisták” munkaképtelenekké váltak.

Sztálin, a fajgyűlölő

Hamis az a felfogás, hogy az osztályalapra helyezett terrorból legalább a rasszizmus mérge hiányzott. Sztálin és környezete az egyes nemzeteket a biológiai szelektálás szempontjából is rangsorolta – az élen a lengyelek és az ukránok álltak –, és gyűlölete a zsidókra is kiterjedt. Herling fogolytársainak elbeszélései alapján beszámol a német–szovjet határt jelentő Bug nyugati szakasza mentén kialakult senki földjéről, amely a német és az orosz határőrposztok között húzódott, s ahol a menekülő lengyel zsidók hátában a Gestapo lihegett, a folyó másik oldalán pedig az NKVD feltűzött szuronyú őrei vártak rájuk. A szigorúan őrzött határsávban hatalmas volt a seftelési láz (paraszttanyák gazdagodtak meg a menekülők szorultságát kihasználva), de éppily hatalmas volt a halál aratása is. Éjjelenként fel-felugattak a keleti parton felállított géppuskák, s lőtték a reflektorok fényében botladozó menekülőket, akik a szovjet oldalt az ígéret földjének képzelték. Akik ezen az övezeten túljutottak, szétszéledtek az oroszok megszállta keletlengyel városokban, főképp Grodnóban, Kowelben, Luckban és Baranovicében. Sorsukat mégsem kerülhették el. NKVD-s egységek kutatták fel, gyűjtötték össze őket, majd a börtönökön keresztül néhány évi „javítómunkára” ítélve éppúgy halálra dolgoztatták e szerencsétleneket a messze északon, mint a többi nemzet fiait. Az egyik moszkvai börtönben német kommunisták kezdtek éhségsztrájkba, hogy adják vissza őket a német hatóságoknak: titokban lépték át aztán a határt a breszti hídnál, hogy német táborokban folytassák kálváriájukat. A bánásmód miatt tiltakozó zsidókat is áthajtották a hídon, egyenesen a gestapósok karjaiba. Jercevóban – írja Herling – a csalódott zsidók bibliai átkokat szórtak őrzőikre.
Az NKVD vizsgálótisztjei meg voltak győződve arról, hogy a politikai betegség ragályos, s különösen a családon keresztül terjed. Megszállott, ördögűzésre emlékeztető rasszizmusuk miatt – bár a lágerekben a humánum jeleként ott áll a „viszontlátás háza”, amely intim szobaként is szolgál – csak kevesen jutottak el a szeretteikkel való találkozásig. A kivételes kegyben részesült személynek alá kellett írnia, hogy mindarról, amit látott, hallott, hallgatnia kell, ellenkező esetben a legsúlyosabb fenyítéssel, akár halálbüntetéssel is számolhat. A hírzárlat a lágerekről tökéletesebbnek bizonyult, mint Németországban, s még olajozottabban működött, mint a hétmillió áldozatot követelő, a párt legfőbb vezetői által „levezényelt” ukrajnai éhínség idején. A német–szovjet háború kitörése után új, állig felfegyverzett NKVD-s egységek érkeztek a gulág táboraiba, s a front nyugatra tolódása után is egymillió katona vigyázta a belső ellenségként kezelt kényszermunkásokat. A lágerek lakói csak 1953 „hideg nyarán” jutottak el a tömeges ellenállásig, s helyenként több héten is ellenfelei tudtak lenni a páncélosokkal és tüzérséggel támadó belügyi csapatoknak.
A holokauszt tágabb, a Szovjetunió történetét is magába foglaló értelmezése tehát sokkal több kényes problémát rejt magában, mint azt első pillantásra gondolnánk. A nemzeti előítéletek közös nevezőjét a brezsnyevi pangás idején az antiszemitizmus, pontosabban az anticionizmus nyelvezetében vélte megtalálni a pártvezetés – gondoljunk csak Jurij Kolesznyikov vagy Ivan Sevcov Jud Süss-i alakokat felvonultató regényeire. S bár Lendvai Pál leginkább Magyarországra illő elemzése szerint Sztálin a kelet-európai országokat a maga „házi zsidóival” kormányoztatta, a prágai Slánsky-perrel és a moszkvai „orvos-összeesküvés” kreálásával, úgy tűnik, hogy őket is hajlandó lett volna feláldozni a birodalmi eszme oltárán. Sőt az Isaac Deutscher annyi évtized után 1990-ben végre magyarul is megjelent Sztálin-életrajzához utószót író Kun Miklós szerint csak a diktátor halála akadályozta meg azt, hogy politikája nem torkollott az egész országot átfogó zsidódeportálásokba. „A zsidók kiirtását… Sztálin már elő is készítette: a jiddis nyelvet beszélő értelmiséget hurcoltatta el elsőként, s nem sokkal halála előtt a Távol-Keleten már épültek azok a százezrek befogadására alkalmas barakkvárosok, amelyeknek a szovjet Dachau szerepét szánták.”
A legszűkebb szovjet pártelit gyermekeitől sem volt idegen a hitleri rasszizmus: olvasták a Mein Kampfot (amelyet fejtágítás céljából fordítottak le atyáiknak), s gyerekes összeesküvési szertartásaik alkalmával a „negyedik birodalom” megteremtését tűzték ki célul. Maga Sztálin unokája, Jevgenyij Dzsugasvili – nyugalmazott tábornok, aki mindig rettentő büszke volt rá, mennyire hasonlít nagyatyjára – a cseh Lidové Noviny 1999. október 16-i számában még mindig arról beszélt, hogy a sajtó annyi évtized után is hallgat 1938-ról, a belügyi népbiztos Jezsov legkegyetlenebb „tisztogatásairól”. Az ok szerinte abban keresendő, hogy akkor a „jezsovcsinával”, a jezsovi rémuralommal a cionizmus támadt rá Oroszországra: „A lágerek legfőbb parancsnokai zsidók voltak.” (Jezsovot egyébként 1938 decemberében letartóztatták, s kivégzésével megkezdődött a „tisztogatók tisztogatása”.) A lágerek áldozatainak számát az unoka – szemben Szolzsenyicinnel vagy Hruscsovval – hárommillió-hatszázezerre becsülte, de hozzátette: „Akkor forradalom volt.” Mintha a krauszi sziréndalt hallanánk, ezúttal rasszista karcolatú lemezen… (A tábornok nyilván az 1929-ben kezdődött mezőgazdasági kollektivizálásra és a beindult ötéves terv iparfejlesztéseire gondolt, amelyeket társadalmi hatásukat tekintve a bolsevikok második forradalomnak neveztek el, s a győztes háború után a „visszatért” Baltikumban, Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában folytattak.)
Sztálin, s ezt az unoka jól érezteti – ellentétben Deutscher véleményével, aki minden bírálata ellenére a hidegháború idején írt művében a generalisszimuszban a második világháború népszerűtlen, sőt hibás döntéseket is magára vállaló győztesét s a zsidóság megmentőjét láttatta –, sem az országában a cári idők óta népszerű antiszemitizmustól, sem a zsidókérdés megoldásának durva formáitól nem riadt vissza. A Kijev melletti Babij Jarban, az ukrajnai zsidók mártíriumának helyén például nem engedélyezte semmiféle emlékmű felállítását.
Az utóbbi oka egyszerű: a „gazda” nem kedvelte a fölösleges magyarázatokat. Edward Crankshaw 1966-ban Hruscsov életének és munkásságának szentelt könyvében közel egymillió főre becsülte az ukrajnai és dél-oroszországi népirtások áldozatainak számát, ám megfelelő adatok híján csak utalni tudott arra, hogy a később a németek rovására írt gyilkosságok egy részét ukránok és oroszok követték el, emellett ő sem tett különbséget zsidó és nem zsidó áldozatok között. A pontos választ Berija tudta. S minden bizonnyal Sztálin is, akihez a világ sorsát évtizedekre megszabó jaltai konferencián Roosevelt elnök a legfőbb szovjet vezetők bemutatása után a következő kérdést intézte: „Ki az a gentleman, aki Gromiko úrral szemben ül?” „Ő a mi Himmlerünk, Berija” – hangzott a „gazda” derűs válasza.

A lágervilág felülről

Térjünk vissza Herlinghez. A németekkel vívott háború elején a lengyelek a szovjetek szövetségeseié váltak, s a táborokban sínylődő lengyel illetékességű foglyok amnesztiával szabadulhattak. Herling csak éhségsztrájk árán került ki Jercevóból, s Iránban beállt a szerveződő Anders-hadseregbe. Ennek köszönhetjük fanyar történeteit, például „Sztálin gyilkosáét”, aki helyi potentát lévén, részeg felindulásában, tanú előtt lőtt az irodájában függő Sztálin-festmény szeme közé. Vagy a tetovált testű matrózét, aki megadta a címét egy marseille-i kommunista utcalánynak, hogy aztán a lány utána küldött szerelmes levele alapján a hatóságok ne csak azt állapítsák meg, hogy szifiliszes, de azt is, hogy imperialista ügynök. Szó esik egy volt belügyesről is, akiben barakktársa egykori kínzóját ismeri fel, s bár az panaszt tesz a parancsnokságnál, az őrök kezüket levéve róla „étkül vetik a farkasoknak”, azaz társai végezhetnek vele. Olvashatunk a valószínűleg a lengyel hadjárat alkalmával elfogott három magyar apácáról is, akiket, miután megtagadták a további munkát a „sátánnak”, a láger börtönének falánál csak azért végeznek ki, hogy megfélemlítsék az éhségsztrájkba kezdett Herlinget és társait. Az ilyen kis novellafüzérekből s a sztálini Oroszországról szóló eszmefuttatásokból felépülő könyv azonban még manapság sem tetszik mindenkinek. Mariusz Wilk neves publicista először 1992-ben járta be a kargopoli lágerrendszer egykori táborait, s mint két évvel később a szerzőhöz intézett levélkében megjegyezte, kísérője, Guszjev őrnagy iróniával nyilatkozott a Könyörület nélküli világ részleteiről. Guszjev atyja is smasszer volt ezen a vidéken, így hát különösen érdekesek a szavai: „Mit is tudhattak a táborokról az ott lakók, ha mint a nyulak, ketrecbe zárva éltek: nem lehetett meg bennük a megkülönböztetés, a felülről való áttekintés képessége, amely embertömegek őrzéséhez a maga egészében elengedhetetlenül szükséges.”
S mi lett az egykori haláltáborokból? Lett úttörő- és ifjúsági tábor, s a régi rend összeomlása után egy másik nagy lágeríróról, Varlam Salamovról elnevezett múzeum, némelyiket a gaz veri fel, némelyikben pedig ma is foglyok vannak, fakitermelésen foglalkoztatott köztörvényes bűnözők. A szépen megmunkált deszkákat dácsák építéséhez és műbútorokhoz használják fel, s a rabmunkára természetesen a magántőke is megjelent…