Próféciák

Nem tudom, hallották-e hírét Ozymandiásnak. Shelley versében úgy bukkan elénk, mint hatalmas, megbillent kőmonstrum az ázsiai sivatagban. Körülötte por és pusztulás. Málló szobortalapzatán viszont ott büszkélkedik a felirat: én vagyok a világ ura, a nagy hatalmú Ozymandiás.
Németh Géza festményeiről mindig ez az egyszerűségében is szövevényes vers, a vers jelképrendszere jut eszembe. Egyszerűbben szólva: a kövek. Íveik és horpadásaik. Sokat sejtető mohazöld és hamuszürke tónusaik, amelyek, miként a Hamvas megírta sivatagi inka kő- jelképek, emberkéz alkotta ábrákat, pontokat és vonalakat, spirálisokat és titokzatos szárnyakat rejtenek.
Németh Géza, aki bejárta a fél világot vagy tán az egészet, hogy önmagához visszataláljon, ezúttal két gazdagon árnyalt képciklussal lep meg bennünket. A kiállítás összefoglaló címe, a Próféciák mindkét, nem is ritkán összesúrlódó rendszert jól foglalja össze a szó ozymandiási értelmében. A tér meg az idő, amelyek jelképes és sajnos sokszor nagyon is mindennapian rusztikus keresztjén élünk, egyszerre emlékekkel és sugallatokkal teljes, mézzel meg epével, korommal és vérrel.
A Próféciák ciklus emlékekkel átitatott jelen ideje, a madaras Kontamináció, a befelé fürkésző Sámán, a Táncoló angyal meg a sebzett Faun, a bohóc, valamint a Mágus, aki maga Mózes, továbbá a Szamuráj meg a Zöld madár, nos, e képek idősíkok szabdalta jelenvalósága talán azt vagy azt is sejtetni kívánja, bár a festők – hál’ istennek! – nem ideológiák fabrikálásával foglalkoznak, amit egyik versében Pilinszky így fogalmaz meg: „Talán este van, talán alkonyat. Egy bizonyos, későre jár!” Ám mivel a kezdet meg a vég a szakrális szemléletben összeér, nem mindig tudható, ki a bohóc vagy a próféta, a remete vagy a bolond. Hiszen egyívású a tótágast álló világ középkori élményrendszere meg a pillantását múlhatatlan jelképekre függesztő megvilágosulté, aki immár a második képciklus néven nevezettje, Buddha, ahogy a szellem grádicsain emelkedik fölfelé, lesz végül királyfiból a fény megajándékozottja, miként európai társa, epheszoszi Hérakleitosz is.
A francia bölcselő, René Guénon arról elmélkedik egyik esszéjében, hogy „a letelepedett népek leginkább vizuális szimbólumokkal, vagyis különféle alkotóelemekből összeállított képekkel dolgoznak. Viszont a nomád népek auditív jelképekkel.” Hozzáteszi később ez a különös, szufivá lett bölcselő: a letelepült népek plasztikus művészete a kristályosodás – ahogy ő mondja: „kövesedés” – irányába mutat, míg a nomádok hangzó művészete a légiesülés irányába. A gondolatsor azt sejteti: nekünk, akiknek az a kétes becsű ajándék jutott, hogy a XX. és a XXI. század fordulóján éljünk kőbe fagyott városainkban, ahol még az eredendően auditív költészet is könyvekbe kövesedik, inkább a szem élményévé válik, aminek muzsikává kéne lennie, nos, világunk „kristályosodása” nemcsak életünk valós terét szervezi körénk, hanem gondolataink és álmaink, szorongásunk és vágyaink szimbólumrendszerét is.
Ma hétszer annyian élünk a Földön, mint nagyszüleink korában. A világ ettől sűrűbben lakott lett, de nem föltétlenül élhetőbb. Kétségtelen tehát, hogy – Pilinszkyvel szólva – „későre jár”. Ám az is kétségtelen, hogy az ember – ez sosem volt, sosem lesz másképp – egyszerre kezdet és vég. Egyszerre zöld madár és táncoló angyal. Egyszerre Buddha és bohóc, sámán és faun, ahogy azt Németh Géza képei elárulják nekünk.