A szerző először arra hívja fel a figyelmet, Raoul Wallenberget nem a svéd történelmi kutatások tapasztalatai alapján kezdte a világ hősként tisztelni, hanem annak következményeként, hogy az Egyesült Államok posztumusz tiszteletbeli állampolgára lett, amely döntést közel százezer magyar zsidó életének megmentésével indokolták. A történész kutatásai alapján állítja, az akkor 31 éves Raoul Wallenberg, aki milliárdos családi háttere ellenére addig nem vitte sokra, 1944-ben egyáltalán nem azzal a feltett szándékkal ment Budapestre, hogy életmentő tevékenységet folytasson, pontosabban ez nem az ő ötlete volt. Otthon egy kis svéd élelmiszer-külkereskedelmi cég eladójaként dolgozott, amelynek tulajdonosa, Koloman Lauer magyar származású zsidó volt, aki azzal a megbízással küldte őt a magyar fővárosba, hogy üzleteket kössön, és közben mentse ki a családját Svédországba. Hogy megbízását eredményesebben tudja ellátni, Lauer barátja, Sven Salén hajótulajdonos meggyőzte a svéd külügyminisztériumot és az amerikai War Refugee Board nevű segélyszervezetet, hogy Raoul Wallenberg alkalmas a feladatra, így kerülhetett 1944. július 9-én Budapestre.
Az eddigi felfogással ellentétben világossá vált, hogy nem ő állt a mentőakciók középpontjában, csak egy nagy létszámú szervezet kicsiny láncszeme volt és mások – így például a W. R. B. több tagja, a Nemzetközi Vöröskereszt és a vatikáni nagykövet – jóval többet tettek a magyarországi zsidók megmentéséért, mint Wallenberg. A magyar zsidóság sem volt – az eddigi történelemírással ellentétben – passzív áldozat, hanem azok, akik már a svéd követség „alkalmazottaivá váltak” legendás kék-sárga védőútlevelük birtokában nagyon is aktívan mentették hittársaikat. Wallenbergnek ezzel szemben nem is volt köze a svéd „schützpassok” kiadásához és főleg nem azok nyomtatásához. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy egy svéd nem követi el azt a hibát, hogy az országa címerében található három korona helyét felcserélje úgy, hogy kettő legyen alul és egy felül!
Wallenberg bizonyítottan kétszer vett részt mentőakcióban, akkor is szigorúan a „lehetséges keretek közt maradt” és maga mögött tudhatta a magyar hatóságok, sőt bizonyos rendőri erők támogatását is. Hősies szerepvállalása tehát erősen eltúlzott, az viszont tény, hogy otthonosan mozgott az akkori magyar hatalmi struktúra berkein belül, és ezt roppant ügyesen ki is használta tevékenysége kapcsán. S hogy miért vált már 1944-ben Budapesten „legendai hőssé” Wallenberg, a szerző úgy véli, a zsidóságnak szüksége volt valakire, egy élő hús-vér személyre, aki reménysugarat jelentett nekik a pokolban. A vakmerő, a gonosz hatalmakkal küzdő, az önmaga életét is kockára tevő hős szerepét tehát akkoriban a történelmi szükségszerűség osztotta a gyakorlatlan fiatalemberre, és ezt a képet csak erősítette, hogy 1945. január 14-én a szovjetek misztikus körülmények között elhurcolták, és börtönbe vetették. A történész kiderítette, hogy bár a svéd sajtó az első pillanattól fogva mindent megtett kiszabadítása érdekében, de igazi politikai lépések, csak a hidegháború beköszöntével kezdődtek, amikor is Raoul Wallenberg személye a szovjet elleni küzdelem fegyverévé vált. A tanulmány összegzése értelmében tehát a hajdani kereskedelmi másodattasé tevékenysége korántsem volt olyan heroikus, mint ahogy a legendák csapdájába esett történetírók állítják, az azonban tény, hogy követségi munkatársaival közösen csaknem hétezer magyar zsidó életét mentette meg, és ez éppen elég ahhoz, hogy a világ őszinte tisztelettel emlékezzen rá és Teréz anyával egy lapon emlegesse.
origo.hu
Kőkemény kérdésekkel zárult a Lázárinfó Keszthelyen, sok helyi téma is terítékre került
