Szappanért zoknit

Nemrég még rendszeres autóbuszjáratok indultak Románia nyugati részéről a határ menti magyar nagyvárosok bevásárlóközpontjaihoz. Ma már a magyarok lépik át a határt, hogy aztán raklapszám vásárolt alapélelmiszerekkel, kozmetikumokkal és tele tankkal térjenek haza.

Kevesebb mint húsz kilométert kell autóznia Erdélyben annak, aki Ártándnál román területre lépve olcsó nagyáruházat keres a hét végi bevásárláshoz. Nagyvárad Kolozsvár felé vezető főútján ugyanis a román kiskereskedők körében kedvelt nagyáruház várja a külföldieket is. Május elseje óta reggelenként jókora sorok alakulnak ki az ügyfélszolgálati pultnál: a Magyarország határ menti településeiről érkezett vevők napi belépőre várnak. Hasonló a helyzet Aradon, Temesváron és Szatmárnémetiben is, de a kisvárosi boltok polcainál is gyakran látni turistákat, akik bőszen nyomogatják a kezükben tartott zsebszámológép gombjait. Az okok ismertek: a magyar vásárlók roppant árérzékenyek – „hála” korántsem európai jövedelmüknek –, a honi kereskedelemben pedig mire az áru eljut a fogyasztóhoz, gyakran az alapár többszörösébe kerül a különféle adók, valamint az igen jelentős kereskedői haszon ráterhelése után.
Nagyszalontát már egyenesen „a bevásárlók Mekkájának” nevezte a Bihar megyei Reggeli Újság: a méhkeréki határátkelőtől ugyanis érezhetően megnőtt a forgalom a városba vezető úton, és a hajdúváros központjában főleg magyar rendszámú autók parkolnak a boltok környékén. A lekeresettebb árucikk a cukor és az étolaj, de viszik az üdítőt, felvágottat, édességet és kozmetikai szereket is. Sőt nagyon jól fogy a Magyarországról importált búzaliszt is, mert itt érdekes módon olcsóbb, mint ha otthon vennék meg ugyanazt. Kelendőek a háztartási eszközök, a porcelán étkészletek és az üres CD-k is, a megpakolt autókat aztán a határsáv előtti benzinkútnál tankolják tele. A magyaroknak a pénzváltóknál sem kell sorba állniuk, ugyanis az élelmes kereskedők többnyire elfogadják a forintot és az eurót is.
Az erdélyi Transindex internetes portálnak nyilatkozó aradi román vámosok szerint a bevásárlóturizmus Magyarország EU-csatlakozása után lendült fel. Szerintük a magyarok feltűnően édesszájúak: sokan naponta raklapnyi cukrot is elvisznek személyes használatra. Reggelente Nagylaknál legalább öt menetrend szerinti autóbusz lép be román területre, tele vásárlókkal; ezenkívül napi több száz személyautó is áthalad a határátkelőn, gyaníthatóan ugyanilyen céllal. A vámosok már több szegedit arcról ismernek: ők vélhetően eladják a Romániában vásárolt portékát Magyarországon, vagy vállalkozásukban (pékségben, cukrászdában) használják fel az odaát vásárolt alapélelmiszereket. Mások havonta egy-két alkalommal ruccanak át bevásárolni a háztartás számára – a román kereskedők szerint az átlagos helyi vevő néhány százezer lejt költ náluk, míg a magyarok lejtízmilliókban, vagyis százeurós nagyságrendben gondolkodnak. Nem véletlen, hogy a határ menti nagyvárosokban megnőtt a kereslet a magyarul is beszélő eladók iránt, és immár nem okoz politikai vitát a termékek nevének feltüntetése magyar nyelven.
„Van igazság!” – mondja nagyot kacsintva a nagyváradi áruház parkolójában egy debreceni férfi, aki tizenhét esztendős kombi Ladájába próbál minél több cukrot bepakolni. Szerinte eddig a Magyarország nyugati részén lakók „kaszálhattak” kedvükre az alacsony ausztriai áraknak és a visszaigényelhető áfának köszönhetően, a keleti országrészben lakóknak nem érte meg átautózni az országon egy bevásárlás kedvéért. „Nagyobb értékű műszaki cikkekért átmentünk nagy ritkán Ausztriába, ez azonban veszélyes volt – meséli –, mert messziről jöttként nem volt ismerősünk a vámnál, mint például a soproni rokonoknak. Most fordult a kocka: mi tudunk fél áron cukrot venni, s bízunk abban, hogy rövidesen ide járunk műszaki cikket vásárolni is.”
A férfinak nincs szüksége számológépre, pontosan tudja, mi mennyibe kerül itt és otthon. Az unión kívüli országokból fejenként százhetvenöt eurónyi értéket lehet vámmentesen hazavinni, de a Gorenje-korszakkal ellentétben most a kedvezmény még családon belül sem vonható össze. Így nem valószínű, hogy keletről csakhamar hatalmas mosógépek vagy drága, nagy képernyős televíziók indulnak útnak Magyarország felé: egyrészt nem hozhatók be vámmentesen, másrészt a Romániában luxuscikknek minősülő elektronikai és számítástechnikai cikkek még mindig jóval drágábbak, mint a hazai műszaki nagyáruházak akciós készletei. Arról nem is beszélve, hogy egyelőre működésképtelen a román tax free törvény: az ott vásároló külföldiek egyelőre csak a bukaresti nemzetközi repülőtéren tudnák visszaigényelni az áruforgalmi adót, az áruházak többsége még nem rendelkezik az ehhez szükséges nyomtatványokkal. A két hónapja életbe lépett törvény ugyanis túlságosan drága és bürokratikus eljárásra kötelezte a kereskedőket, akik egyelőre inkább kivárnak, nem kérik meg a speciális engedélyeket.
A visszaigényelhetetlen áfa ellenére is jó üzlet a romániai nagybevásárlás. A kitűnő minőségű cukor kilója ugyanis száz–száztíz forintnak megfelelő lejbe kerül, míg itthon ezért több mint kétszer ennyit, 210–230 forintot kérnek. Nem csoda, hogy tonnaszám fogy az édesítőszer az erdélyi boltokból, de hasonló a helyzet a harmincezer lejbe kerülő (190 forint) étolajjal, a húszezer lejes (125 forint), többnyire magyar eredetű finomliszttel is. Romániában egyébként szinte ugyanazokat a termékeket árulják, mint nálunk, csak jóval olcsóbban. Az egyik felső kategóriás cigaretta például ott kevesebb mint kétszázhúsz forintba, nálunk viszont több mint ötszázba kerül, ráadásul keleti szomszédunknál a svájci gyártásút forgalmazzák! Hasonló az arány a középkategóriás füstölnivalóknál is: ott huszonnyolc–harminckétezer lej (175–200 forint) körüli áron kínálják a nálunk négy–ötszázért árusított portékát.
Az üzemanyag már nem olyan jó bolt, mint ha Kárpátaljára menne tankolni az autós, ám nem elhanyagolható szempont, hogy a román határ mentén jószerével nem kell sorba állni. Bár a kőolaj világpiaci árának emelkedése oda is „begyűrűzött”, a benzin literének négy–öt forintos emelése után (a legutóbbi áremelés Romániában január elsején volt!) is a nemzeti olajtársaság kútjainál (üzemanyagfajtától függően) 155–175 forintba kerül egy liter hajtóanyag. Hasonlóan olcsó a dízel, amelyből literenként százötven forintért tankolhatunk, és mostanában már a minősége is megfelelő.
A nagyváradiak szerint jót tesz a személyes kapcsolatoknak az új divat: rég elfeledett ismerősök, távoli rokonok hívják fel őket, hogy itt vannak a városban, és szívesen találkoznának egy csésze fekete mellett. Beszélgetés közben aztán kiderül, hogy az anyaországiak már bejárták a nagyáruházakat, és további shoppingolási lehetőségek felől érdeklődnek. A helyiek tudják, hova kell elvinni a rokont, ha fél áron akar márkás, divatos ruhaneműt vásárolni, melyik cipőboltban kerül az ottaniak számára megfizethetetlenül sokba, de a magyar pénztárcáknak igencsak elviselhető összegbe, hat–nyolcezer forintba a minőségi olasz bőrcipő. Slágercikk a literes kiszerelésű márkás alkohol is.
„Legalább így találkozunk a rokonokkal” – kesereg az egyik nagyváradi ismerős, aki egy éve még rendszeresen átjárt Debrecenbe vásárolni, de most nincs ötszáz eurója, hogy felmutassa a határon. Most már idénymunkára sem tud átjönni, mert az első belépéstől számított fél évben mindössze kilencven napot maradhat nálunk, így számára az anyaországot az átruccanó ismerősök otthagyott újságjai és a városban fogható földi sugárzású magyar tévécsatornák jelentik. A hosszúra nyúló ármustra végén nagyváradi ismerőseim rövid történeti áttekintéssel bocsátanak utamra.
„Több ilyen szomszédolási hullám volt az évtizedek során – mondják –, az ötvenes–hatvanas években odaát hiányzott egy s más, akkor a magyarok ide jártak kávét, borsot, kakaót vásárolni. Utána nálunk lett hiány majd mindenből, így szappanért, szalámiért, kávéért, pudingporért és egyéb apróságokért cserében cérnazoknit, kristálypoharat és népművészeti tárgyakat vittek innen a magyar turisták. Nyolcvankilenc után – amikor már mehettünk – mi jártunk át „nyugati” ruhát, olcsó élelmiszert és műszaki cikket vásárolni. Most megint ti jöttök, mert itt olcsóbb – de vajon lesz-e olyan időszak, amikor nem a spórolás szándékával, hanem egyszerű turistaként lépi át valamelyikünk a határt?”