Szerzetes és várfundáló

Kolozsvártól Nyírbátorig a magyar gótikus épületek mindegyikén felfedezhető annak a Ferenc-rendi szerzetesnek, János testvérnek a keze nyoma, akit, oklevelek tanúsítják, maga Mátyás király küldött az éveken át mit sem haladó munkálatok megsegítésére. És fráter Johannes irányításával elkészült a hálóboltozatos templomtér, János testvér „specialitása” a Farkas utcai templomban. Ahogyan Nyírbátorban is és mindenütt, ahol a magyarországi építészet első, név szerint ismert mestere megfordult. Nagy Gergely könyve, a Magyar Örökség sorozat legfrissebb kiadványa a szokástól eltérően nem az egymást követő építészeti stílusokat veszi sorra, hanem azokat az embereket, akik e stílusok legjelesebb képviselőiként a magyar építészetre a legnagyobb hatást gyakorolták. Óriási ötlet ez, ily módon ugyanis olyan kiváló alkotókról is szót ejthet a szerző, akik idáig a hagyományos építészettörténeti ismertetőkből kimaradtak, noha városépítő-városrendező tevékenységük, műemlékvédelmi munkásságuk éppen olyan erőteljesen alakította a magyar városok képét, mint azoké, akik egy-egy munkájukkal örökre beírták nevüket a magyar építészet történetébe.
Hogy kinek köszönhető a Kiskörút, a Nagykörút Budapesten, ki s mikor álmodta meg az Árpád hidat és a voltaképpen mind a mai napig meg nem valósult körgyűrűt, hogy ki rendezte az Erzsébet híd környékét, a Március 15. teret, a Ferenciek terét, Sopront, Brassót, Nagyszebent és Nyíregyházát, azt még talán a mai magyar építészek sem tudják. Nagy Gergely könyvéből most ők is megismerhetők, a városépítő Lechner Lajos és a városfejlesztési tervekből kifogyhatatlan, méltatlanul feledett Palóczy Antal. Meg főleg a műemlékvédelemben jeleskedő Möller István (az ő dokumentációja alapján állították helyre II. Rákóczi Ferenc rodostói házát). Megismerhetjük a foghíjbeépítéseknél jeleskedő Kozma Lajost és Farkasdy Zoltánt is. (Egyikük a két világháború között tevékenykedett, másikuk a második világháború után. Kozma Lajos munkája a Margit körúton gyalázatosan elhanyagolt állapotban levő Átrium-ház, Farkasdy Zoltán a budai vár hiányosságait tüntette el a történelmi környezethez illő egyszerű épületeivel.)
Van azután ennek a XV–XVI. század fordulóján élt János testvértől kortársunk, Makovecz Imre tevékenységéig ívelő, bevallottan szubjektív összeállításnak más adománya is: példák sokaságával mutatja meg, hol termett a századok során a magyar építész. Nem feltétlenül a mi földünkön és nem is az iskolapadokban. Hanem Itáliában, fafaragó műhelyekben (mint a Mátyás királynak dolgozó Camicia), a kancellári székben (Bethlen Miklós, aki a komoly előtanulmányok után saját tervei alapján emelt bethlenszentmiklósi kastélyával hosszú időkre mintául szolgált az erdélyi kúriák építtetői számára, politikus volt, Erdély kancellárja is jó ideig). Vagy Ausztria földjén, mint a magyar tájat ma is meghatározó, egytornyú falusi templomok építőinek mintául szolgáló Pilgram. Nemritkán kőműveslegények közt, mint az a Fellner Jakab, aki klasszicizáló barokk építményeivel oly mértékben vívta ki a megrendelők tetszését, hogy azok az uralkodónál – Fellenthali előnévvel – nemességet jártak ki neki. Breuer Marcell Pécsett született, Bécsben és Weimarban tanult, idehaza azonban nem ismerték el a képesítését. Így aztán határainkon túl lett világhírű. S világéletében magyar építésznek tartotta magát. Mások meg, akiket a nemzeti építészet jeles alakjainak tartunk, hogy stílusukra találjanak, bejárták az egész világot. Lechner Ödön Berlinig és Londonig utazott, Lajta Béla, az első igazán jelentős modern magyar építész Itáliáig.
Azért van ezeknek a múltból vett példáknak éppen most különös csengésük, mert a hazai építésztársadalom európai csatlakozásunktól való félelmében nagyjából a Magyar építészek című könyvecske megjelenésével egy időben kezdett el panaszkodni. Hiába a 70-es, 80-as években tervezett épületekkel bizonyított tehetség, a diploma, az érdekvédelmi szervezet, az unió tagállamaiban nem fogják őket tárt karokkal várni, mondják. Sőt attól tartanak, az Európai Unió munka nélküli építészei (Ausztria és Németország állítólag ötvenezret számlál belőlük) elözönlik Magyarországot, ahol senki nem tekinti közügynek az építészetet, miközben e téren is a középszer diadalmaskodik. Vagy: a megrendelők kificamodott ízlése. Kívülről persze nehéz eldönteni, az építésztársadalom testületi felszólamlásában mennyi a jogos panasz és az önértékelési zavarokból táplálkozó sérelem. Az tény, hogy az elégedetlenek névsorában nem találni Makovecz Imre nevét.
(Nagy Gergely: Magyar építészek. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)