Törékeny alkatú asszony. Hat gyereket nevelt föl. Gyakorló egyetemi tanár, tíz-egynéhány könyvet írt, köztük két regényt. Szemben áll mindenfajta (bal- és jobboldali) szélsőséggel. A totalitárius rendszerek elszánt ellenzője. Meggyőződéses európai, aki tizenöt éve harcol az uniformizáció ellen, az Európa lényegét jelentő sokféleség megőrzéséért. Ő alapította meg az Európai Tanulmányok Központját a Párizshoz közeli Marne-la-Vallée egyetemén, ahol filozófiát tanít. Felháborítónak tartja, hogy Európa képtelen volt egységesen fellépni a Koszovóban történtek ellen, és groteszknek, hogy csak hétköznapi ügyekben tudott egységes döntésre jutni. Például abban, hogy minden európai országban csak ugyanabban az időszakban szabad madarakra vadászni. Ismeri és nagyra becsüli Kelet-Közép-Európát, azt mondja: „A tolerancia itt született meg, ebben a régióban”, és Bibót idézi könyve bemutatóján, a kelet-közép-európai kis államok nyomorúságáról szóló tanulmány szerzőjét, akit klasszikusnak tart. Reméli, hogy az unióba újonnan belépett országok ragaszkodnak majd saját nyelvükhöz, kultúrájukhoz, és ezzel a sokféleség megőrzését segítik.
Tavaly, a budapesti tudományos világfórumon megtartott előadása után beszélgettünk vele először. Az akkor még előttünk álló csatlakozás miatti – mindkét oldalon, az Európai Unió tagországaiban és az újonnan belépőkben megmutatkozó – aggodalmakról, Európának a tudományos eredmények terjesztésében játszott különleges szerepéről és a francia oktatási rendszerről. Akkortájt jelent meg vezércikk a Le Figaro Magazine-ban Fasang Árpád és Huber Ágnes fordításában magyarul most kiadott könyvéről, és akkor kapta meg érte az Académie des sciences morales et politiques Louis Liard-ról, a párizsi egyetem volt filozófus rektorhelyetteséről elnevezett díját. A szakmai elismerés nem késett tehát, esszéjének mégsem volt jelentős sajtóvisszhangja Franciaországban. Chantal Delsol olyan kérdéseket feszeget, amelyeket ma is tabuként kezelnek. Nem kevesebbet állít higgadt elemzésre épülő politikai-filozófiai művében, mint hogy a francia köztársaság, „a politikai morál eszményének megtestesítője” válságba került. Ábrándokat kerget, „mítosszá”, „ideológiává, sőt vallássá fajult”, „nosztalgiára épül”, elszakadt a demokráciától, egyenlősdivé változtatta az egyenlőségeszmét. Mindez a kirekesztés és a türelmetlenség melegágya lehet. (Lánczi András filozófus hívta fel a figyelmet arra, hogy a magyar származású John Kekes Az egalitarizmus illúziói című, ugyancsak a könyvhétre megjelent kötete érdekes egybevetésekre ad lehetőséget. Amint Eckhardt Sándor A francia szellem című, nemrég újra kiadott 1938-as könyve is.)
Súlyos problémának tartja Chantal Delsol, hogy a köztársaság „elvont és egyre inkább elavult elvek megóvása érdekében” szemet huny égető társadalmi problémák felett. (Így a fiatalkori bűnözés, a republikánus oktatási rendszer csődje, a bevándorlók iránt tanúsított, rossz lelkiismeretből táplálkozó, „elvakultan elnéző bánásmód”, a privilégiumokat dédelgető köztisztviselői és a csak a köztisztviselőknek kedvező nyugdíjrendszer felett.) Az „ideológiai merevséget” okolja azért, hogy a vezető elit egy része nem hajlandó szembenézni a valósággal, s helyette „nosztalgiázik”.
Chantal Delsol arra keresi a választ: „Miképpen került szembe a republikánus egység és a demokratikus sokféleség, a republikánus gyanakvás és a demokratikus bizalom?” Abból indul ki, hogy a görögök Platón és Arisztotelész közvetítésével két olyan nagy gondolatrendszert indítottak el, amelyet Európa átvett és továbbfejlesztett. A Platón által kezdeményezett irány „folytatói között ott található Morus Tamás, Rousseau és Voltaire éppúgy, mint később Lenin és Maurras. Az arisztotelészi áramlat továbbvivői Aquinói Szent Tamás, Althusius, Montesquieu, Tocqueville. (…) Platón politikai koncepciója a nép iránti megvetésen és az irányítók iránti bizalmon alapul, míg az Arisztotelész által inspirált politika alapja az irányítókkal szembeni gyanakvás és az irányítottak ítéletébe vetett bizalom.” A platóni elv a köztársaságban, az arisztotelészi a demokráciában valósul meg.
Különlegesen fontos könyvként méltatta Delsol munkáját a bemutatón Martonyi János, mondván: „Mi mindig úgy érezzük, a mese egy kicsit rólunk is szól” – ez esetben joggal, mert minket is érintő, egyetemes kérdésekről van szó ebben a könyvben, amely Franciaország mai állapotát elemzi történetfilozófiai összefüggésekbe helyezve. Ezért kellene minél több embernek elolvasnia. Arról szól ez a történet, hogy a döntés többnyire az elit joga, és az elit a demokráciát addig használja, amíg neki tetszik. De mi lesz a demokráciával, ha az elit megbukik?
„A kiút a több, nem a kevesebb demokrácia irányába vezet, nekünk az arisztotelészi utat kell követnünk – hangsúlyozta a volt külügyminiszter. – A jövőt a föderalizmus jelentheti. A következő évek feladata lesz, hogy választ adjunk arra a kérdésre: hogyan tudjuk beilleszteni a nemzet fogalmát az európai integrációba, hogyan tudunk megszabadulni a vesztfáliai modelltől úgy, hogy megőrizzük a nemzeti összetartozást.”
Chantal Delsol is a föderalizmusban látja a jövőbeni megoldást, de figyelmeztet: „Nem előre meghatározott egyetemes értékre, hanem az egyetemes értékek folytonos keresésére van szükségünk. Az eljövendő föderalizmusnak a pluralista demokráciát kell majd óvnia.” A demokrácia a többség és a kisebbség harmonikus együttélését jelenti – hangsúlyozza Delsol. Ha demokráciát és nem felvilágosult despotizmust akarunk, képesnek kell lennünk arra, hogy a saját meggyőződésünket is bizonyos távolságtartó kritikának vessük alá.
Szóba került a Litea könyvesboltbeli beszélgetés során a kereszténység és a demokrácia kapcsolata, az azonosságkeresés mint válságjelenség, a nyugati fiatalok körében egyre népszerűbb keleti filozófiák felületes hatása, a kisebbségek gondja, amelyre intézményes megoldást kell találni Európában. Tekintettel kell lennünk arra – mondja Delsol –, hogy a jövőben egészen másfajta ellenfelekkel kell szembenéznünk. „Nem fenyegetésekkel, hanem kihívással szembesülünk. A fenyegetés objektív és jól meghatározható veszély. A kihívás egészen más, kívülről ránk erőszakolt új helyzet, amely magabiztosságunkat teszi kérdésessé”, nem a létünket. „A kihívás önismeretre kényszerít. Fenyegetettségem okozója saját magam vagyok: a mozdulatlanságom, az előítéleteim, a kishitűségem. Ez a kihívás életünket nem, de nagyságunkat igenis veszélyezteti” – összegzi gondolatmenetét.
Rendkívül érdekes eszmefuttatást hallhattunk a világfórum után Chantal Delsoltól arról, hogy a Biblia, ez a Közép-Keleten írott történet milyen mélyen befolyásolta az európaiak tudatát. Delsol egyike volt azon keveseknek Franciaországban, akik amellett voksoltak, hogy az európai alapokmány utaljon közös kultúránk vallási gyökereire. Legújabb könyvében is arra figyelmeztet: „A lelkiség iránti igényt lehet rosszul utánozni – a materializmus vagy a szektarianizmus ezt teszi –, de elfojtani nem lehet.” Úgy látja, hogy a kelet-közép-európai országokban több spiritualizmus maradt meg, mint Nyugaton, és ez zavarba ejti a franciákat. Előhívja belőlük a „mi lesz a vívmányainkkal?” reflexet. Attól félnek, hogy a vallásosabb, más mentalitású országok megakasztják őket „a fejlődésben”.
Az egyetemnek, ahol Chantal Delsol filozófiát tanít, sikerült viszonylagos autonómiát, speciális státust teremtenie a központosított, minisztériumtól függő oktatási rendszerben. A filozófia az életről való gondolkodást jelenti, tehát mindenkinek tanulnia kellene, a többi tudomány képviselőjének, az informatikusoknak is – hangsúlyozza. Egyik kollégájával kórházi orvosoknak hirdettek ötéves filozófiai képzést. Az eredmény azt bizonyítja, hogy akik itt tanultak, egészen másként foglalkoznak a betegekkel, másként közelítenek a haldoklókhoz.
A gyakorló tanár filozófus belülről ismeri a francia iskolarendszert. Meg van győződve róla, hogy a problémák orvoslását ott kellene kezdeni, de a republikánus iskola képtelen a változásra. A francia középiskolákat többségükben olyan emberek vezetik, akik „a létező szocializmus” iránt éreznek mélységes nosztalgiát. A történelmet szelektíve tanítják. A forradalmat igen, Vendée-t nem. Minden központosított, a tanárok félnek, hogy elveszítik előjogaikat (egyenlő bérezés, a hivatali évek száma szerinti előrehaladás, kedvező nyugdíjrendszer). A szocializmus iránti nosztalgia az egyéni érdekekkel párosulva a mozdulatlanságnak kedvez. Miközben mindenki tudja, hogy az állami oktatás színvonala alacsony, és hogy csak a helyzetből adódó igényeknek megfelelő breton gimnáziumokban és a méregdrága magániskolákban lehet jó eredményt elérni, nem vonják le az ebből következő tanulságokat.
Az egyetemeken sem jobb a helyzet – magyarázza Chantal Delsol. Autonómia általában nincs, a felsőoktatási intézmények költségvetését az állam szabja meg. A tanárok, akik között persze sok kiváló tudós van, életfogytig köztisztviselők, némelyikük hosszú ideig még előadást sem tart, csak a fizetését veszi fel. A diákok nem fizetnek tandíjat, korlátlanul ismételhetnek évet, státusuk számos szociális előnnyel jár. Sokan azért iratkoznak be, hogy ezeket élvezhessék, ami persze tömérdek pénzébe kerül az államnak, de elviseli, mert hallgatólagosan a munkanélküliség elleni biztosítószelepként kezeli a jelenséget. (Az általános szabály alól csak néhány „fizetős” gazdasági és művészeti főiskola kivétel, ezek jól működnek.)
Miközben az átlag francia soha nem volt sztálinista, az egyetemeken még mindig akad a trockizmus és a sztálinizmus iránt nosztalgiát érző oktató. Chantal Delsol egyetemén, amint meséli, a rektor irodájában évekig Sztálin-portré függött. Az utódja meg akart szabadulni tőle, de a helyettese nem engedte. Most az ő szobájában díszeleg. Amikor Chantal Delsol ezt szóvá tette, azt a választ kapta: „Miért ne, csak nosztalgiából van ott!” Az ehhez hasonló eseteket hallva érti meg a mi régiónkbeli, milyen mélyen hatott a nyugat-európaiak egy részére az a rendszer, amely itt gyakorlat, amott „vallás” volt – ahogy Hélène Carrère D’Encausse, a Szovjetunió kiváló francia történész szakértője mondta.
Hogy mégis mi a megoldás? A filozófusnak nem lehet más dolga, mint az, hogy lankadatlanul magyarázzon és magyarázzon – jegyzi meg Chantal Delsol. Hogy tudatosítsa az emberekben a problémákat előidéző összefüggéseket. A társadalomnak pedig bátorságra van szüksége. Az igazság kendőzetlen kimondásának és a belőle levonandó következtetések vállalásának a bátorságára, a változtatás képességének a bátorságára. A régi, civilizált társadalmakban intelligenciában nincs hiány, de a bátorság ritka erény – mondja a filozófus, és könyvében megállapítja: „Az élet maga a változás, és aki nem hajlandó a jövőjével kapcsolatban döntéseket hozni, annak a körülmények fogják alakítani a sorsát.” Akkor pedig semmiféle garancia nincs arra, hogy arra megyünk, amerre szeretnénk.
Chantal Delsol 1947-ben született Párizsban. 1982-ben doktorált filozófiából a Sorbonne-on. 1993-ban létrehozta az Európai Tanulmányok Központját (Centre d’études européennes). Ugyanabban az évben első regényéért (L’Enfant nocturne) majdnem elnyerte – egy szavazat híján – a végül Semprunnak odaítélt Femina-díjat. 2000-ben kiadta Éloge de la singularité (Az egyediség dicsérete) című könyvét, és megkapta érte a Francia Akadémia nagydíját. 2003-ban jelent meg Mythes et symboles politiques en Europe centrale (Mítoszok és politikai szimbólumok Közép-Európában) című könyve. Férje, Charles Millon mindkét Juppé-kormányban (1995) honvédelmi miniszter volt, ma Franciaországot képviseli az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezetében, a FAO-ban. Hat gyermekük van.
csókkamera
Lemondott a HR-vezető, akit a Coldplay-koncerten kaptak lencsevégre, miközben a vezérigazgatóval ölelkezett
