Teremtés és jelentések

Mondhatatlan szükségünk van az értelmezésre és a prófétai szóra. A múltak értelmezésére meg a jövőt illető próféciára: mi közelít felénk, és hogyan kell cselekednünk? Mögöttünk, állítólag, a múlt, előttünk talán a jövő, mint két pont, vagy mondjuk inkább úgy, két különös folt, két hídfő, amelyek között hídként feszül az emberi sors.
Csak éppen: mi van akkor, a kezdőpont előtt, a zárópont után? Itt is, ott is csak vak üresség? Mintha bizony egyetlen híd volna a világ, méghozzá olyan, amelyet valamiképp kívülről tudnánk szemügyre venni; egy híd és semmi más. A hídnak ez a képe túlságosan meghatározza időképzetünket. Ki lehetne indulni valami másból is, nem egy ilyen objektívnek szánt képből, hanem önmagunkból, abból, ahogyan mi érzékeljük a létet – igazából mindig ebből indulunk ki, csak nem merjük vállalni ezt az érzékletet, egészen belezavarodtunk már a sok objektivitásba.
Ha hiszünk a saját szemünknek, a múlt felőlünk akkor is hátrahanyatlik, a jövő pedig közelít felénk, átlátszón, de titokzatosan; de akkor már mi vagyunk a dolog hordozói, a jelenségek a mi látásunk peremén bukkannak fel, és tűnnek el újra. Ha pedig még inkább próbálunk figyelni arra, amiben úgyis benne élünk, tovább változik a kép, statikus jellegét teljesen elveszíti, hídnak nyomát sem látjuk: mi magunk vagyunk az idő szubsztanciája, valamiféle csomópontja, csomósodása annak, amit múlt és jelen örvényei, egymástól nem is olyan nagyon különbözők, iszonytató erővel pörgetnek maguk között.
Embernek lenni ilyen értelemben annyi, mint időnek lenni, magának az időnek, mégis önmagában elveszőnek, aminek létbiztonsága ennyiben nincsen. Az ember éppen mint idő végtelenül esendő, hiszen az idő önmagában folyton zuhan, egyebe sincsen ennél a zuhanásnál. A Kijelentés kezdő és záró könyve, a Teremtésről való könyv és A mennyei jelentésekről való könyv (jelentések – Károlyi Gáspár a vizsolyi Bibliában így írta fel a címet) éppen ebben a zuhanásban szólítja meg az embert – de nem mint az időben levő pontot, hanem mint magát az időt.
Számomra legalábbis ez vált végtelenül fontossá: az időként való megszólítottság. Akárhogyan kell is értenünk a felhővel környül vétetett erős angyal esküvését, kinek feje felött vala szivárvány, az ő orcája pedig mint az nap, hogy idő többé nem lészen, akár úgy, hogy az idő valahogy eltűnik, akár úgy, hogy mi nem kapunk már több határidőt. (Ami a nagy ökológiai krízis szemszögéből is elgondolkodtató lehetne, midőn az élő fáknak harmadrésze megég, és minden zöldellő fű megszárad, és az tengerben való teremtett állatoknak harmadrésze meghal, az élő állatok tudniillik, és változik az folyóvizeknek harmadrésze ürömmé, és sok emberek meghalnak az víztől, hogy keserűkké löttek volna.) Ha így, ha úgy, a Teremtés könyve mint a múlt értelmezése s a Jelentések könyve mint az eljövendő dolgok próféciája, e két isteni örvény iszonytató erővel kavarják föl veszendő életidőnket; amely örvénylő kavargásban a jelentésekre talán ráhangolódunk.
Eszemben sem volt soha a Bibliához illusztrációkat készíteni, már csak azért sem, mert e lehetőségnek, ha volt valaha is, gondolom, vége; előttem legalábbis soha nem nyílt ilyen út. A középkor biblikus festményeit, amelyek szolgai hűséggel követik az Írás képeit (szolgai hűség, ilyen az evangéliumban eleve nincs), néha szokták ugyan illusztratívnak nevezni, én azonban régebbi szóval inkább illuminációknak nevezném őket. Az egyházi előírásoknak való pontos megfelelés mögül vagy épp ezeken által valami felfoghatatlan világosság sugárzik, olyasmi fényesség, amely mitőlünk már jóval azelőtt elvétetett, hogy mindenféle „bibliaillusztrálás” képtelensége a kiüresedett térben könyörtelen élességgel megmutatkozott volna. Úgy vélem azonban, hogy éppen ez a nehezebbre fordult helyzet Isten igéjével kapcsolatban új lehetőségeket is nyit előttünk.
A Krisztus ide a Földre ereszkedett alá, s könnyen lehet, hogy ennek a véghetetlen világnak a sorsa furcsa módon itt a Földön is dől el. Ez a feltevés eleve, már a formák és arányok szinte felfoghatatlan megtekeredésében, valamiféle képzőművészeti gondolkodást követel meg. Az Írás mintha maga is efféle változásokra utalna, midőn az napba öltözött asszoni állatról beszél, és az égi csillagoknak harmadrészéről, melyek az földre vettetnek, tesz említést. Ha itt a Földön dől el minden valamely, számunkra persze felfoghatatlan módon – az Írás szerint mindenképp így kell lennie, hisz Mózes szerint Isten az embert a saját képére teremté –, akkor bizony nem valami jól áll a szénánk; ami azonban csak újabb ok arra, hogy a magunk részéről mindent, ami csak rajtunk múlik, megtegyünk, hiszen ebből a folyamatból kilépni semerre sem tudunk. Maga az Úr Isten ékesített fel vala szépen palántákkal egy kertet Edenben Nap kelet felől, hogy az Földet ékesség nélkül való pusztaságából kiragadja, holott helhezteté az Embert, és adott nékiek, a férfiúnak és az asszonyi állatnak minden maghozó füvet, mely vagyon az egész földnek színén, és minden gyümölcstermő és maghozó fát, hogy azok legyenek nékiek eledelekre, s nem minden mozgó és élő állatot, hogy tőlünk való félelem és röttegés lenne minden földi vadakon, minden Égi madarakon, minden földön járó állatokon és az tengernek minden halain, melyek csak az özönvíz után adattak mind a mi kezünkbe, hogy aztán, amint láttuk, általunk az tengerben való teremtett állatoknak harmadrésze meghaljon. Az ember csak zokogni szeretne, az ember eszét veszti bánatában, ha elnézi, a fokozódó bűnbeesésben mára hová jutottunk. Ám ezek a környezetvédő gondolatai (csúnya szó, világi szó, de mindegy), s nekem most festői problémákról kell beszélnem.
Nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy a festő úgymond képekben látja a dolgokat – a festő, valljuk meg, ma már semmit sem lát, mert a földi teremtés megvakult; hanem midőn a Bibliát olvasni szerettem volna, és mondataihoz eljutni sehogy sem tudtam, egy szép napon, és nem is gyötrelmemben, hanem csak úgy elkezdtem ilyen akvarelleket festeni. Bibliai akvarelleknek neveztem őket, s bár örömömet leltem bennük mindig, tele lettek aztán mégiscsak gyötrelemmel is, a jelentésekért vívott kétségbeesett küzdelemmel.
Az itt kiállított akvarellek (a Szent Lukács írása szerint való evangélium 2002-ben könyv alakban is megjelent, a Szent János írása szerint való pedig jelenleg a badacsonyi Egry József Múzeumban látható) mint életem egyik legnagyobb vállalkozásának részei a néző számára csupán önmagukat jelenthetik, vagy elérkeznek hozzá, vagy nem, s így nincs is mit magyarázni rajtuk – megmagyarázhatatlanok; az én szempontomból azonban van itt még valami más is: átkaroló hadművelethez tartoznak, mint félig tréfásan mondogatni szoktam, annak egyik szárnyát alkotják. A másik szárnyat a régi Kína alkotja, jobban mondva a régi Kína két klasszikus könyve, a Tao te king (Az út és erény könyve) és a Ji king (A változások könyve), amelyek fordításával és tanulmányozásával eltöltöttem vagy tizenkét évet, és amelyekből egy szép napon legnagyobb ámulatomra, mert nem erre számítottam, és nem ilyen felfogással fogtam bele egykor a dologba, mutatis mutandis, egészen másféle nyelven és atmoszférában, de ugyanaz a történet bontakozott ki lelki szemeim előtt, mint a Szent Bibliából, az Isten Ó- és Újtestamentumának próféták és apostolok által megíratott szent könyveiből. Persze külön történet volna annak elmagyarázása, egyáltalán mit értek ezen, s a demonstrálás megkövetelne egy intenzív tanévet; úgyhogy hiába mondtam, amit mondtam, azért szükségesnek tartottam megemlíteni. Már csak azért is, mert – mint viccelődve mondani szoktam, de hát bizonyos dolgokról mintha csak viccelődve tudnánk beszélni – végső soron A változások könyve tett kereszténnyé engem.
Most persze nem e talán provokatívan hangzó mondatot akarom tovább részletezni, amihez a pillanatnyilag elérhetőnél sokkal, de sokkal mélyebb rétegekbe kellene alászállanom, hanem olyan formai és nyelvfilozófiai mozzanatot szeretnék végezetül és végre megemlíteni, amely számomra a Bibliával való kapcsolatomat illetően sorsdöntőnek bizonyult, és talán megmagyarázza, miért van szükségem arra, hogy a Biblia olvasójaként akvarelleket fessek a szent szövegekhez. A kínai írás, ha nem tekinthető is a szó szigorú értelmében vett képírásnak, annál sokkalta átfogóbb, sőt egyetemesebb értelemben képi írás, amelyre a fordítónak az archaikus Ji king esetében tekintettel kell lennie, a szöveg puszta szótári értelmén túl, amely önmagában tulajdonképp meg sem közelíthető, le kell fordítania valamiképpen e képi összefüggéseket is. A kínai szövegeket le tudtam fordítani magyarra, s eszembe sem jutott soha, hogy hozzájuk képeket fessek: felesleges; a Szentírás szövegeit viszont – pontosabban Károli Gáspár csodálatos fordítását, amely a vele való ismerkedésem kezdeteitől mindmostanáig bűvöletében tart – képek nyelvére fordítottam le, fordítottam tovább, és mint képeket értettem is őket, de ezeket a képeket már nem kívántam fogalmi nyelvre visszafordítani. A bibliai akvarellek igazi eredménye számomra az a felismerés volt – előrelépés, gondolom szerénytelenül talán, a bibliai gondolkodás területén is –, hogy van képi gondolkodás is, túl valahol a fogalmi gondolkodáson. Az emberi fejlődésben a képlátás képessége jóval a fogalmi gondolkodás kialakulása előtt megjelent, és most, a szellem újabb modusában a kettő talán egyesíthető. Magamat mint festőt jó néhány éve már a bibliai akvarelleken kívül semmi sem érdekel; s úgy gondolom, ha nem akarunk teljesen elszakadni attól, aki mindezekben ott él hatalmas lélegzetével, az égről és a Földről való gondolkodást is előbb-utóbb vissza kell vezetnünk a képi tartományba.