Vegyes vágott

Végre
Elegen voltunk, de nem annyian, mint két év múlva kell. Úgy másfél millióan otthon maradtak közülünk. Így is utcahosszal győztünk. Most. E nélkül a győzelem nélkül nem élne a reményünk: egy pár kurta év múlva elhajtjuk a vérbe ezt a katasztrofális kampánykormányt és sleppjét.
Az emberek szeretnek úgy beszélni a győzelemről, mintha az a szerencse dolga lenne. Pedig a győzelem munka. Mondjuk úgy: a győzelem nyolcvan százalék munka, tizenkilenc százalék felülkerekedni akarás és egy százalék jó szerencse. Kellett ehhez a győzelemhez a két év előtti vereség is persze. Mert a magyar csak abból okul. A legveszedelmesebb pillanat a győzelemmel jő el, mondá Napóleon. Neki tudnia kellett. A győzelem megízleléséhez előbb keserű szájíz szükségeltetik.
A buktaevők előrehozzák a tisztújítást őszi kongresszusukra. Igaz, én csak egy tisztet látok. Ő se tag: csak az ifjakat orális szexre serkentő szigorúan titkos tiszt, aki a tiszti becsületét besúgásból szerezte. Meg bocsánatot kér ötvenhatért. Két tucat ember előtt, a Kisfogház udvarán. Azért ezt kifordítom-befordítom, mégis jófajta pufajka Gyuszkó nem tette meg. Nem is húz el magától. Nincs annyi vodka a világon! Kovács tata lemond az elnökségről: ő mindenáron be szeretné betonozni magát a köztársasági elnök székébe, és ezért talán még arra is kapható, hogy egyetlen (negyvenes–ötvenes éveiben járó) fiatalt előreeresszen a sorból. Neki, a haza lányai igaz barátjának (ami az egyetlen pozitív tulajdonsága ennek a hazudásba és megalkuvásba ráncosodott halandónak) nem kétséges, hogy merre húz a szíve. Ha az ifjú vagy legalább csak középkorú szocik nem teszik lapátra ezt a buktabandát, akik elcseszték még a kalapácsnyelet is, ez a kongresszus lesz a vesztőhelyük. A szó mindkét értelmében.
Ronnie Duplavé meg elmehet fasisztázni házová.
Különben jelentem, hogy a házunkban Alida néni megszegte a kampánycsendet. A szomszédomat, Ibolyka nénit a választás reggelén az ajtó ablakán át azzal etette, hogy: „Mintha Szálasit hallanám, aki az ébredő magyarokról beszél.” Ibolyka néninek megvan a maga sütnivalója, ő nem keveri össze az ébredő magyarokat a nyilasokkal, se az MSZP-t az MPSZ-szel, ezért csak annyit mondott: Tudja, nem akarom én már vissza ezt a nyolcvan évet!
Amiben – valljuk meg – mélységesen igaza van.
A bekap szépségei
Nekem már a hetvenes években eljött Nyugodt-Európa egy londoni ösztöndíj formájában. (Azóta is áldom a piszok szerencsémet. A rendőrségen ugyan aszonták, tartsam nyitva a szemem, és hogy majd találkozunk. Mire én aszontam, hogy szemüveges vagyok, sokat alszom, és nem fogunk találkozni. Így utólag beleborzongok, mi van, ha ezt a nyominger úgy érti, hogy én nem jövök haza. Mindenesetre csak figyeltettek ezután.) Hazajöttem, de sok barátot szereztem. Egyikük egy brüsszeli lány volt, szülei párszor megfordultak nálunk, mi is párszor náluk. Most sem Európa legszebb teréről, a XVII. század végi La Grand-Place-ról (mi épp akkor ébredeztünk volt a törökkel való háborúk iszonyatos vérveszteségeiből), sem Magritte képeiről nem akarok áradozni. Csak Pierre-t említeném meg, aki banktisztviselő volt, de ő birtokolta Európa egyik legnagyobb képregénygyűjteményét, melyet elegendő (mennyi az?) vörösbor elfogyasztása után nekem is megmutatott. Amikor másodszor mentünk hozzájuk, már nem kertes házban, hanem belvárosi lakásban éltek. A történet rövid: Pierrot elérte harmincötödik életévét, és várta a bankban az előléptetését. Ehelyett kirúgták, és fölvettek helyette egy huszonöt évest. Pierrot-nak ráment a házassága, bár a felesége húsz év elteltével is képtelen volt angoltanári állást szerezni Brüszszelben. Onnan ötven kilométerre jár tanítani. Mondom, ez a hetvenes években történt, de legkésőbb a nyolcvanas évek elején.
Más. A bekap (italizmus) már nálunk is nyeldesi áldozatait szakadatlan. Legújabban barátom és webmesterem, Józsi került kitátott szája elé. Józsi egy jól menő szoftvercégnél dolgozott már hat éve. A céget most elviszik Oroszországba. És ha a meló elmegy, az már nem is jön vissza, miként a nagy amerikai lírikus, Bruce Springsteen már a nyócvanas évek közepén megírta halhatatlan opusában, Az én szülővárosomban. Apropó szülő: Józsiék kábé egy hónap múlva várják a gyermeket, haverjánál, a Hangyánál talán már meg is jött. Mit csinálhatnak? Öszszefognak, és alapítanak egy új céget. Aztán majd meglátjuk.
Roy Kroc, a McDonald’s alapítója a lényeget ilyen röviden és szépen fogalmazta volt meg:
Nem bízhatunk meg a nonkonformista emberekben. A szervezet nem bízhat az egyénben, az egyénnek meg kell bíznia a szervezetben.
Na. Még most se értitek, honjaim?
RR
Ez egy másik Ron, nem a dupla vés, akit (most már elárulhatom) titokban mi ültettünk a szocik nyakába, hogy nyerjen. (Pszt! Nekünk.) Sajnos nem tudta kivárni megbízatásának legfontosabb pillanatát, 2006-ot, de hát van (helyette) másik! Megtette a dolgát, mehet.
Ez a Ronnie is megtette a dolgát, de nem egy másik országban ám! Színésznek középszerű volt, szakszervezeti vezetőnek jó, Kalifornia kormányzójának pocsék. A woodstocki koncerten szitokszó volt a neve:
Ronald Reagan, zap!
Vagyis képzeletbeli pisztolyt utánozva: Bumm!
Aztán elnök lett. Jó elnök. Nem játszotta meg az egyszerűt, az volt. Egyszer elment hozzá egy másik öreg, aki azt mondta neki: Nem akarok úgy meghalni, hogy a ruszkikat ne kényszerítsem térdre. Elmondta a tervét. Ron kiverte hozzá a kongresszusból a pénzt. A ruszkik a padlóra kerültek a csillagháborúnak nevezett tervtől. Nemcsak mi, magyarok, de a többi, a szovjet szoldateszkát nyögő nép is neki és annak a másik öregembernek, Teller Edének köszönheti a szabadságát.
Zap! (Fordítható úgy is: Ez remek!)
Egyházfi
Rengetegszer olvastam már leírva „egyháznagy”, vagyis főpap értelemben. Legutóbb a saját lapunkban is. Pedig az egyházfi a katolikus egyházban világi (föl nem szentelt) alkalmazottat jelent, akinek az a feladata, hogy az istentisztelet külső feltételeit (harangozás, rendrakás, söprés) biztosítsa. Mint Fejenagy, a fondor lelkületű egyházfi. Na ki írta? Na ki? Kossuth Sándor vagy Petőfi Lajos?
Az én feladatom meg az, hogy megvédjem nyelvünk tisztaságát, amely nélkül már rég eltűntünk volna a szláv, germán tengerben.
Könyv öt
Remélem, az idén nem azért tették a könyvheti standokat a bazilika előtti parkolóba, hogy többnek látszódjék a nép, és egymást tapossák az emberek. A könyvhétnek minden diadaljelentés ellenére semmi értelme már. Kiadnak néhány száz könyvet, és az embereknek jó, ha kettőre van pénzük. Persze meglepő és jó, sőt szívmelengető dedikációk is akadnak. Például egy fiatal pár a gyermek és a válás előtt, és az egész trilógiám megvan nekik. Csökönyösen közös dedikációt kértek mind a három könyvbe. Istenem, ne hagyd, hogy szétbogozódjék életük fonala!
Olyan is előfordul, mint az a műbőr kalapos, házmestervilágból itt maradt férfiú, aki ezzel a szóval dobta Tóth Erzsi, Lányi András, na meg szerénységem elé az asztalra fántásztikus költői remekét:
Szamizdat!
Mivel végeláthatatlan klapanciákban csak a zsidókról van benne szó, nem éppen hízelgően, gondoltam, megmondom neki, hogy húzzon el. Ő azonban, mint egy igazi szamizdatos, nem feltűnően sietve eltűnt a tömegben.
Kentaur
Szepesi és Veszelka Attilákkal az idén utoljára tartottunk közös könyvheti estet Szegeden. Nyolc év alatt nem a közönség, mi fáradtunk bele. A végén többek közt odajön két helyes lány, és egy mappába kér aláírást. Nem az első eset, meg hát háromezerbe kerül a könyvem. Miután névre szólóan dedikáltam a saját füzetüket, álkomolyan megkérdeztem:
És mit kapok én?
Lapozzon tovább, mondta az egyikük. Bármelyik rajzot.
Én egy kentaurt választottam, amelynek az emberi fele nőből volt.
Szeressétek egymást, mondtam nekik fölöslegesen elmenőben.
Plazamozi
Előttünk ülnek A passió vetítése alatt. A plazacica meg a plazapasi. Zabálják a pattogatott kukoricát, magyarul pop-cornt.
Plazacica: Csak nem hal meg a végén ez a Jézus?
Plazapasi: Borujjá’ má’ fe’! A főszereplők sose halnak meg, nem t’od, vazze?
Minek ezt tudni?
Lewis Caroll Alice Csodaországban című ragyogó gyerekregénye és Marx A tőke című munkája ugyanabban az évben jelent meg. Ha élne, június 13-án lett volna 139 éves W. B. Yeats (ejtsd „jétsz”), a valóban nagy ír bárd. Hetvenhárom évesen halt meg, mint Ray Charles.
Ki néz az ilyeneknek utána? És főleg: miért?
Ja: és az első nem is igaz (1865 és 1864)! Mert én utánanéztem. Csak annyi igaz, hogy Lewis Caroll türelmetlen volt. De nem pedofil. Fényképezgetett egy kicsit, ez tény.
Fájdalomszakértő
Dr. Fitzgeraldnak hívják, és ez a szakmája. Sajnos csak kutyákkal foglalkozik.
Vírus
Azért kell nekem mindennap szerelmes levélnek, a legjobb barátom e-mailjeinek stb. álcázott vírusküldemények ártalmatlanná tételével kezdenem és fejeznem be a napomat, mert Kapus Vili (ismertebb nevén Bill Gates) bélyeget akar kérni a villámposták után. A hackerek őt akarják tönkretenni, és közben engem meg a többi ártatlant döntenek romlásba.
Bécsi szelet késsel
Mintha javulnék sakkban. Nem azért mondom, de múltkor B. Pista, aztán később K. Bence költőfejedelmekkel…
A Pistáé azért volt érdekesebb parti, mert olyan késdobálóban játszottunk a Csikágó szívében, ahol a fénylő kádári években félévenként tényleg leszúrtak valakit. Fél évig zárva volt, aztán kezdődött minden elölről.
Most már Bécsi Szeletnek hívják (nem a fő hely ez, csak terjeszkednek), és „Pista bácsinak” foglalt asztal, sakk és hitel jár ki.
Mintha javulna valami.
Fogadás
Az utcánkban, az általam csak Taxisok kocsmájának nevezett barátságos helyen, ahol hál’ istennek megint a foci a fő téma, azért fogadtam a németekre (a magyar szabású zakójuk után), hogy nehogy tényleg ők győzzenek. Mint majdnem mindig. Lineker, Lineker, te kenetes szavú szent ember, ne legyen igazad!

Névsor az éjszaka előtt
Az idén honunkban járt Dylan, Paul, Shane McGowen (sötét szemüveg nélkül, egy monoklival a szeme alatt), Peter Gabriel, Sting, Suzanne Vega – hogy csak a számomra fontosabbakat említsem. Utóbbi kettőt hihetetlen, de a tömeg miatt nem láttam, csak hallottam, pedig nem vagyok egy mélynövésű gyerek. Na, mindegy.
Mégse róluk, hanem az éjfekete hangú Ray Charlesról írok a legközelebb egy kisesszét. Meg… Na, nem mondok el mindent előre.
Meghalt az első
magyar katona Irakban
De nem az utolsó.