Székely szótár vagy székely–magyar szótár?
– Nincs szükség szótárra székelyek és magyarok között. A kiadvány a jellemzően székelyek által használt szavak gyűjteménye majd kétezer-ötszáz szócikkel. A szavak pontos jelentése után megjelöltem, hogy mely tájegységeken használják őket, és ha találtam, akkor irodalmi idézetet fűztem melléjük. Ezek esetenként humoros kis történetek, amelyek megvilágítják a szó értelmét – így a kötet sokkal olvasmányosabb lett, mint egy hagyományos szótár. Főként Tamási Áron műveiből idézek, mert Nyírő József székely volt ugyan, de irodalmi magyar nyelven írta a műveit. Idéztem Szini Lajostól is, aki Laji bá’ néven írt elbeszéléseket „székelyül”, és a Nyüszkölés a feredőn s a nagy víz martyán című könyvében adta közre őket. A gyűjteményt persze magyar turisták is haszonnal forgathatják, ha ellátogatnak Erdélybe, és nem értik, ha valaki útbaigazításként azt mondja nekik, „ahajt sirüljenek bé a bütübe”.
– Miért volt fontos összeállítani egy efféle szótárt?
– Amikor Kolozsvárra kerültem, a diáktársaim nem értették az általam használt szavak egyik-másikának jelentését. Aztán a nyelvjárástantanárom azt mondta, hogy azok a szavak nem is léteznek, én találom ki őket. Azóta próbálom bebizonyítani, hogy nem vagyok egyedül a szavaimmal. Egyúttal közelebb jutok önmagamhoz, és talán egy kicsivel többet megtudok arról, honnan jöttünk, kik vagyunk.
– Nem tart attól, hogy ezzel lovat ad azok alá, akik szerint a székelyek és a magyarok két külön nép?
– Butaságnak tartom azt a feltételezést, amely szerint a székelyek nem magyarok. Eredetünkről és nyelvjárásunkról nagyon sok legenda kering. Akadnak, akik ez utóbbit a kun, a kabar vagy a besenyő nyelvből eredeztetik, mások arra esküsznek, hogy Attila hunjainak nyelvét örökítettük át. A legtöbben azt gondolják, hogy a székelyek által beszélt nyelv mindig is a magyar egyik nyelvjárása volt. Ebben a témában szinte mindenki a levegőbe beszél, hiszen máig nem készült olyan szójegyzék, amely alapján le lehetne vonni a megfelelő következtetést. Bár az idők folyamán többen gyűjtöttek, Benkő József például a XVIII. században, de az utolsó mű, Kriza János tájszótárának megjelenése óta is százötven esztendő telt el. Könyvem tehát nem merénylet az egységes magyar nyelv ellen, hanem alap lehet a további kutatáshoz és vitákhoz.
– Említette a turistákat: aki nyáron a Hargitán jár, több magyar rendszámú autót lát, mint helyit. Ön szerint minek köszönhető ez a nagy érdeklődés?
– A székelyeket az anyaországban sokan csodabogárnak, lakóhelyüket pedig egzotikumnak tartják. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csupán a táj szépségének köszönhető: minket a szavaink tesznek érdekessé. Tudjuk, hogy a nyelvben teremtő erő rejlik – a keresztény vallás is arra épül, hogy az ige testté lett –, így aztán a székelyek csillogóvá színezik környezetüket különleges kifejezéseikkel. Az idők folyamán részünkké is vált ez a nyelv. Erről az anyaországban járva bizonyosodtam meg, amikor hasonulni vágyó, gyökereiket megtagadó székelyeket hallottam beszélni. Akik a jobb beilleszkedés reményében tudatosan kerülni kezdik a székelyes nyelvi sajátosságokat, hamisak lesznek, és kirínak környezetükből. Úgy gondolom, hogy aki a tájba simulás végett képes kitörni a nyelvét, az nagyobb disznóságra is képes. Teljes emberek csak akkor lehetünk, ha vállaljuk egyik legnagyobb értékünket, a szavainkat és a mögöttük megbújó észjárást. Ez a mi éltető levegőnk, enélkül meghal az ész, elsorvad a szellem.
– Hogyan végezte a gyűjtést?
– Négy esztendővel ezelőtt – először inkább játékból, később egyre komolyabban – nekikezdtem a legnagyobb erdélyi magyar internetes portálon, a www. transindex.ro-n egy székely szótár összeállításának. Ide bárki beírhatta az általa székelynek hitt szavakat, majd később a Romániai Magyar Szó című országos napilap közreadta a gyűjtés eredményét, és arra biztatta olvasóit, hogy küldjenek be továbbiakat. Az érdeklődés minden előzetes várakozást felülmúlt, mintegy négyezer „székelygyanús” szó érkezett, vagyis olyan kifejezés, amelyről nyelvérzékük alapján úgy gondolták, hogy a székelyek használják. Sokról kiderült, hogy nem csak székely tájnyelvi szó, az első rostáláson, amelyet a rendelkezésemre álló szakirodalom alapján végeztem el mégis kétezer-ötszáz szó jutott át. A szortírozásban segítségemre volt az Új magyar tájszótár és a Székely nyelvföldrajzi szótár, valamint a Romániai magyar nyelvjárások atlaszában és az Erdélyi szótörténeti tárban fellelhető bőséges anyag. Nem hiszem tévedhetetlennek magamat: megeshet, hogy bekerült a szótárba olyan szó, amelyet másutt is használnak, és kimaradt olyan, amelyet csak azért adatoltak másutt is, mert az odatelepült székelyek használták őket.
– A könyvben mellékszótár is helyet kapott. Ebben mit találunk?
– A szótárrész ezerháromszáz olyan székely szót tartalmaz, amelyet máshol nem használnak. A székelyek lakóhelyét azonban tágabban értelmezem a Marosszékből, Udvarhelyszékből, Csíkszékből és Háromszékből álló Székelyföldnél, hiszen a Brassótól Szebenig tartó Szászföldön is tízezerszámra élnek a székelységükre büszke emberek. Ugyanilyen jogon kerültek be a könyvbe a hányatott sorsú bukovinai székelyek sajátos kifejezései is annak ellenére, hogy ők szétszóródtak a világban: a Belgrád alatti Hertelendyfalván ma is úgy beszélnek, mint Csíkban, de kompakt csoportok élnek Déva környékén, valamint Tolna és Baranya megyében is. A mellékszótárba került az az ezerkétszáz szó, amelyekről az ellenőrzés során kiderült, hogy nemcsak a székelyek használják őket, de nagy valószínűséggel tőlük erednek. Vannak ugyanis olyan szavaink, amelyek karriert futottak be másutt is: a pityókáról például már szinte minden magyarnak a krumpli jut eszébe, és sokan nemcsak ismerik, hanem használják is. A kötetbe végül összesen kétezer-ötszáz szó került be. Vannak olyan népek, amelyeknek a nyelve ennél kevesebb szót tartalmaz, és az mégis alkalmas a teljes értékű kommunikációra.
– Ön mennyit ismert a kétezer-ötszázból?
– Jó háromnegyedét. És amit fontosnak tartok: legalább száz szó „megörökítője”, hiszen ebben a könyvben jelennek meg először nyomtatásban. Vannak köztük olyanok, amelyeket egyetlen faluban használnak, de találtam olyan szópárt is, amelyek hasonló hangalakban megjelennek egymástól nagyon távol eső területeken, de csak egy-egy faluban. Valószínűleg magával vitte valaki egyik településről a másikba. Csíkszenttamáson például acsongatja a szénabuglyát az, aki a tetejére hányt szénát megpróbálja lelapogatni, elrendezni – Vas megyében pedig ácsingtat az, aki a tükör előtt szépítkezik.
– Mire jók ezek a szavak? Van jövőjük a tömegkommunikációs eszközök által uniformizált nyelvi világban?
– Magam is hallom tanítónőktől és óvónőktől, hogy a tévék, rádiók hatása érződik a gyermekek beszédén: bővült ugyan a szókincsük, ugyanakkor szegényedett is a nyelvük, mert az elektronikus sajtóban jó esetben az uniformizált magyart hallják. Ennek ellenére bízom benne, évtizedek múlva is büszkék leszünk arra, hogy tudunk és merünk „székelyül” beszélni – és ezt a célt szolgálja a könyv is. Aki büszke a múltjára és a gyökereire, az bátran vállalja, és meg is mutatja. Senkinek sem jó, ha elfelejtünk a nyelvünkben is székelynek lenni, hiszen szegényebb lesz a világ. Amikor megpróbáltam „székely verset” írni, vagyis ezeket a szavakat versbe rendezni, mindig a férfi-nő kapcsolat vagy a nemiség irányába mozdult el a szöveg. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a szavak azért születtek, hogy a beszélő szebb, több legyen általuk. Mint a kakas, amely büszkén mutogatja a tollazatát a tyúk előtt.
– Ha már a versnél tartunk: nemrég megjelent Kemál és Amál című kötetét könnyebb megérteni a Székely szótár segítségével. Tudatos döntés volt ez, hogy csaknem egy időben kerüljenek könyvesboltba?
– Véletlenül alakult így, de azt tapasztalom, hogy a szótár húzza maga után a verskötetet, mindkettő jól fogy.
– A Kemál és Amál az első verskötet Magyarországon, amelyet modern reklámeszközökkel és óriási kampánnyal hirdettek meg. Sikeresnek bizonyult?
– Régóta úgy gondolom, hogy a jó bornak is kell a cégér, a minőség önmagában nem elegendő. A könyvkiadás jó ideje kőkemény üzlet, ezért várható volt, hogy megpróbálja modern eszközökkel eladni a verseket. Nekem sokat jelent az a bizalom, amelyet belém fektettek – az ötezres példányszám egy verskötet esetében óriási dolog Magyarországon –, ez azt jelenti, hogy a kiadónál hittek bennem. Nem tagadom, jólesett, hogy megpróbáltak „felépíteni”, és metróállomásokon hatalmas plakátokon láttam a könyvem hirdetését, de tudom, hogy az efféle hírnév mulandó, sokkal fontosabb, ha köszönnek nekem az emberek Kézdivásárhely főterén. Különben egy ideje a költők önmaguk reklámembereivé váltak: aki megtanulta jól menedzselni magát, az esetleg meg is tud élni abból, amit csinál. Persze kell a kiadói segítség és a hátszél, de az üzletembereknek is könynyebb a dolguk, ha maga az érintett is dolgozik a feladaton.
– A modern kampány érdekében nem kellett kényelmetlen kompromisszumokat kötnie? Mennyire volt beleszólása abba, hogy mi és hogyan történik?
– Ráhagytam a profikra, hiszen ehhez ők értenek jobban. Nem éreztem magamat kiszolgáltatottnak, nem kértek olyasmit, amit nem szívesen tettem meg. Meghívást kaptam tévé- és rádióműsorokba, de ott szokásos interjút kértek tőlem, nem olcsó szenzációt.
– Két hónapja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, az EMÍL-nek az elnöke. A szervezet nemrég letette a garast tagjainak kettős állampolgársága mellett. Miért?
– Az erdélyi magyar írók az egyetemes magyar irodalmat gazdagítják munkájukkal, ezért nem tartjuk túlzónak a kívánságukat, ha közjogilag is szeretnének az anyaországhoz tartozni.
– Ön szót emelt a könyvkereskedelemben tapasztalható visszaélések ellen. Már a könyveket is hamisítják?
– Először Fodor Sándor Csipike című regényének eltulajdonításáról értesültünk, de ebben az ügyben azóta peren kívüli egyezség született. Király László Fény hull arcodra, édesem című kisregényéből úgy készült film, hogy a szerzőnek nem szóltak róla. Egy magyar kiadó háromszor is megjelentette Farkas Árpád Szeretni tehozzád szegődtem című válogatását. Az EMÍL ezekben az esetekben igyekszik képviselni tagjai érdekét, és ha másként nem megy, jogi úton próbálunk elégtételt szerezni.
– A hírek szerint a Székely szótár olyan jól fogy, hogy már azt is hamisítják.
– Három hét alatt gazdára talált az első kiadás ezerháromszáz példánya, és ez nagyon nagy szó Erdélyben, még akkor is, ha itt egyelőre nem érződik az anyaországi könyvpiaci válság. Ami nem annyira örvendetes: olyan könyvesboltokban is árulják a Székely szótárt, ahova a terjesztőm nem juttatott el példányokat, tehát valahol valaki feketepéldányokat hozott forgalomba. Mivel a költőt is az eladott példányok után fizetik, érzékenyen érint a dolog. Szerencsére már a boltban van a második kiadás, hamarosan az anyaországban is áruljuk, és a közönségsiker mellett irodalmi berkekben is jó a fogadtatása.
– Mi lesz az azóta gyűjtött szavakkal?
– Két év múlva tervezek javított, bővített kiadást, mert egyre csak jönnek a levelek és az e-mailek az olvasóktól az újabb székelynek vélt szavakkal. A kötet végén magam is erre buzdítom őket, olyan szavakat, mondásokat, szókapcsolatokat kérve tőlük, amelyek nélkülünk holnapra talán végképpen elvesznének. Amennyiben valaki legalább három ilyen szót beküld, a javított kiadásban bekerül a neve az adatközlők listájára, tizenöt szót pedig tiszteletpéldánnyal honorálunk.
– Egy év alatt két könyve jelent meg. Jövőre is tartja ezt a ritmust?
– Most úgy érzem, hogy kiírtam magamból mindent, ezért valószínűleg hosszabb szünet következik.
Sántha Attila 1968-ban született Kézdivásárhelyen. Tanulmányait a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végezte, ahol 1996-ban magiszteri diplomát szerzett szocio-etnolingvisztikából. Verseskötetei: Münchhausen báró csodálatos versei (1995), Az ír úr (1999), Kemál és Amál (2004). Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (EMÍL) elnöke.
