A kristályember

Száz éve született az az ember, aki körülbelül mindent tudott Szegedről. Vasas Szent Péter napja, augusztus elseje két évszázadon át volt a Városnak (Bálint Sándor csak így írta le Szeged városa nevét) fogadalmi napja. A pestisjárvány azon a napon szűnt meg, ezért egészen 1938-ig a legnagyobb ájtatossággal ünnepelték.
Már megint okoskodom, tudálékoskodom, pedig mindenki jobban ösmerte nálam, többet tud róla, mint én – miként ez ki fog derülni. Én csak három évig udvaroltam a szomszéd házba (akkor már a Tisza partján lakott, nem az alsóvárosi Pálfy utcában, amely Ördögh Szilvesztert is dajkálta). A három év alatt egyszer éreztem késztetést, hogy fölkeressem: első szerelmem, Titi mostohatestvére vitt el hozzá. Sovány mentség, hogy engem a saját szülővárosom egyáltalán nem érdekelt akkoriban.
Egy ősz kisfiúval találkoztam ott, egy könyvekkel, kéziratokkal, népművészeti tárgyakkal telezsúfolt lakásban, ahol az volt az érzése az embernek, mindjárt rádől a polcrendszer; akár a tápai születésű Ilia Mihály szobájában, ott szintúgy mozdulni nem lehetett a nyomtatványoktól és kéziratoktól. Magától értetődően ö-zött, mint minden igazi szellemi ember Szegeden. Mit tudtam én akkor a Porról? Mit tudtam én arról, hogy ez a két ember lesz a mentorom, támaszom, vigaszom a három és egynegyed évig tartó sivatagi menetelésben, amely az első nagyregényem volt.
A korán félárvaságra jutott gyermek ott végzett, ahol Szeged más nagyjai, a piaristáknál. A Kolozsvárról Szegedre menekült egyetemre járt, majd ott lett díjtalan gyakornok. ’31-től ’45-ig a tanítóképzőben is tanított: „művelt, korszerű, népben gyökerező magyarságélményt” adott a tanítványainak. „Minden tudománynak kettős feladata van – írta. – Az első: az igazságnak önzetlen megismerése; a megismert igazságnak célszerű alkalmazása a nemzet és az emberiség számára.”
1945-ben rábeszélték ezt az áldott jó szívű, már-már gyermekien naiv embert, hogy legyen a Demokrata Néppárt országgyűlési képviselője. A politikát nem ennek az őszinte, hazugságra már vallási okokból is képtelen, egyenes magyar embernek találták ki. ’48-ban vissza is vonult tőle, de azt nem úszta meg, hogy a köztársaság elleni összeesküvés elnevezésű, a legteljesebb mértékig koncepciós és kiagyalt kirakatperbe ne keveredjen bele. Kihallgatója az a Kardos György őrnagy volt, akinek később, már túl az ezredesi rangon, a Magvető könyvkiadó igazgatójaként a szeme nem rebbent, amikor a Por második oldalán ezt az ajánlást látta: „A boldog emlékezetű Bálint Sándornak, az utolsó szögedinek ajánlom.”
Az egyetemről nem ismerhettem, minket már nem taníthatott. Egy mihaszna, akit ő vett maga mellé, följelentette. Sanyi bácsi akkoriban jött meg NSZK-beli tanulmányi útjáról. Hozott néhány magyar nyelvű könyvet is, melyeket nem tekinthetett politikailag jelentősnek, hiszen az íróasztalán tartotta őket. A Város megfizetett fiának, aki fölemelte az égbe: hat hónapot kapott három évre felfüggesztve, államellenes izgatásért. Az az ember volt az ügyvédje, akinek besúgói jelentései alapján elítélték. Azonnal nyugdíjazták. Komócsin elvtársék elégedettek voltak, de Sanyi bácsi is, akinek így újabb gyűjtői korszaka kezdődött, és alapművei megírására is ideje lett. Tombácz Jánost, a legnagyobb szegedi mesemondót-írót is ekkor fedezte föl, és adta ki. Az a senkiházi, aki följelentette, nem kapta meg a tanszéket, és öngyilkos lett.
Szólhatnék balul sikerült házasságáról (a nászéjszakáján föltett egy Bartók-lemezt, aztán lefeküdtek aludni), felesége szökéséről egy katonatiszttel, a viszszafogadásról, a tiszttől született fiú adoptálásáról; arról, hogy édesanyja halála után a tápai Lele család Sanyi bácsit fogadta örökbe. Pletykázhatnék, de minek. Mindennél többet mond egy részlet a Porból, a gyűjtőt mutatja be:
Sanyika
Pünkösd szombatja volt, a Szentlélek eljövetelének vigíliája, és amolyan kavargó muszkaszél fújt nyugatról. Minden tápai tudta, hogy ez háborút jelent, de hisz a legények eleje oda is volt a fronton. Mégpedig éppen a Don mellett, melyet a régi, vándorló magyarok Atelnak (Etelnek) hívtak volt. Szebb lett volna a széltől, ha délről fú, mert mindjárt tudták volna a faluban, hogy pusztulást hoz. De a szelet, amely köztudomásúlag a Szentlélek szájából jön, ajánlatos békén hagyni, mert különben még szélütés éri az embert.
Két vékonyka, alacsony fiatalember közeledett a Kosárfonó utca felől; a Nagyembör Kata házához. A hatóság előtt csak Nagy Józsefné született Terhes Katalin volt a neve, de minthogy az apja szálas, nagydarab ember volt, s ennek folytán Nagyembör Antalnak hívták a nem túl termetes tápaiak, az apjáról a lányra is rászállott a ragadványnév. Még a férjét (Isten nyugosztalja szegényt) se hívták másképpen, mint „a Nagyembör Kata férje”. Ebben azért már része lehetett Kata néninek is; mégpedig ama tulajdonságának, hogy nem ismert lakatot a száján, vagy ha képtelenségig fokoznánk a képet: mindig a más szájából vette ki a szót. Most is ott ült a ház előtti kispadon beszélgetőtársra, pontosabban, hallgatóságra várva. Vagyis hízlalta a szömit. De hát éppen ezért keresték őt a jövevények.
Dicsértessék a Jézus, adjon Isten jó napot, Kata néne, köszöntötték illendően.
Mindörökké ammen, adjon Isten nektök is, magzattyaim. Huva möntök?
Mink csak ide gyüttünk a Kata nénéhöz ëgy kicsit beszélgetni a régi időkrű’, mondta az egyik. Elhoztam a…
Bálint Sándor vagyok, mutatkozott be a másik, akit egész Alsóváros csak a „Szaka Panna fia, a ~” néven ismert. A tanítványai is csak „~” -nak hívták egymás közt a néprajztudóst, Porlód mindönösét, aki játszi mosollyal törődött bele a névadásba. Szelíd, engedelmes, jóságos gyerekarca, korosodván mindjobban női lélekre vallott. Utoljára csak Rúzsa Sándort tisztelték errefelé „Sándor bácsinak”. De azt még az idősebbek is így szólították.
Të is tanító vagy, fijam?, kérdezte Nagyembör Kata a fiatalembert, mert a kísérőjéről, a Lele Jóskáról ? miként a többi falubéliről ? tudott ő mindent. A negyven felé járó tudós mosolyogva nyugtázta, hogy a tanítványával egyívásúnak nézik. Pedig már gyülekeztek hajában az ősz szálak. Csak éppen megbújtak, mint az igaz érdem.
A’vagyok, Kata néni.
Akkó’ jó van, nyílt ki az öregasszony. Me¯ tudod fijam, én nem szeretöm az úriemböröket. Azok mindég csak a pézé’ nyúzik a szögényembör lányát. A tanítókat szeretöm, me azok jóra tanítik a gyerököket. Én is jó déják vótam. Még máma is áldom a vak kisasszont, aki tanított. Most úgy olvasok, mint a vízfolyás, csak mán az ablakok nagyon homályossak, nemügön látom a bötűt.
A vak kisasszonnak szömüvege vót, súgta a tanára fülébe a Leléék egyszálbél fia, aki azért lehetett tanító, ha már nem akart papnak menni, mert nem bírta volna el a kaszát.
Akkó’ gyertök be, fijajim, a házba.
Odabenn elébb a hogylétéről faggatták Kata nénit.
Tuggyátok, fijajim, nehéz ez a nyócvannégy esztendő. Amikó’ még nyócvan vótam, járt erre az utcán az eladó zsidó. Azt kiabálta: Mi van eladóóó? Utána szótam, gyűjjön csak vissza. Vissza is gyütt. Mondok: Halli-ë! Nyócvan éves vagyok, eladnék belűle hatvanat, mögvönné-ë? Még áldott szöröncse, hogy elértötte a tréfát!
Amikor a fiatalkorára terelődött a szó, Nagyembör Katát már senki ember fia meg nem állíthatta többé.
Tuggyátok, az én emböröm mög a Roza¯ ura të tudod, Józsi, a Super Rozájé ëgy testvérök vótak. Ëccőre vótunk fiatalasszonyok, csak nem ëgy napon esküttünk, me¯ abbú’ nagy baj löhetött vóna. Ott van a Pista bátyád is, Kata néni megint a Lele fiúhoz intézte szavait. Ëccörre esküttek Ambruzs bátyádda¯ , aztán a Szilva Tëca belehalt a gyerökszülésbe. Mög a Töpe Tóni is most halt mög, me¯ az is ëccörre esküdött a Sanyijukka¯ . Szögény Szél Vëca nagyon hama¯ özvegységre jutott. Nohát mondom, mint mönyecskék a napaméknál laktunk mind a ketten. Olyanok vótunk, mint a gyerökök. Még bugyëllázni is lëültünk.
~, akit meglehet, Bartók Béla 1925-ös porlódi koncertjének köszönhet szülővárosa (ott jött rá, hogy a legmagasabb a legmélyebből táplálkozik), folyamatosan jegyzetelt. Most fölnézett, és kántáló, kicsit nőies, kicsit papos, de morzsás hangján azt mondta:
A dudëllázásrú’ beszél, néném? Egész Porlód így hívta azt a bicskával való ügyességi játékot, melyben a figurák sorrendje kötött volt, és persze főként fiúk büszkélkedtek vele. De hát Tápé nem volt Porlód, hanem mióta a világ világ, Tápé volt. Még a nóta is azt mondja, hogy: „…Porlód hírös város, Tápéva¯ határos, ott lakik a babám kive¯ löszök páros.”
Arrú’ hát, felelte rá türelmetlenül az öregasszony. De a néprajzkutató, Kata néni nagy megelégedésére, nem kérdezett többet. Csak a keze járt, mint a néni nyelve.
Ëccő’ lëvittük a kimosott ruhát a Tiszára, az öbligetőre. Ëgy olyan cserépvájlingba. Aszongya az a bolondos Roza: hallod-ë, Kata, hintáltassuk mög a vájlingot, majd azután kiöblíccsük a ruhát. Hát ahogy lóbáltuk, lëszakatt a vájling füle, a ruha mög bele a Tiszába. Dërékig érő vízbű’ szöttük ki, amit e¯ nem vitt a víz. Nemcsak a szoknyánk, még a bulúzunk is ëgyatta víz lött… No, most mit mondjunk otthon? Roza nagyon beröccsentött, de én azt mondtam neki, hogy ű csak në szójon otthon ëgy szót së, majd én helytállok.
(A néprajztudós a megfelelő fonetikai jeleket, ë, a, e stb. használta, azért hát Szótáríró is követi őt ebben a szócikkben.)
Úgy is vót. Mikó csatakosan hazaértünk a mögmentött ruhákka¯ a hónunk alatt, ipam~ aki épp az udvaron vót összecsapta a kezit, aztán mögkérdözte, hogy mi lelt bennünket. Neköm helyin vót az eszöm. Mondok, jaj, apám, alig hogy lëértünk az öbligetőre, gyütt a gőzös. Olyan nagy hullámokat vetött, hogy beleestünk a Tiszába. Csak az Isten őrzött bennünket, hogy bele nem vesztünk. Napam is kigyütt mán akkorára, aztán kápolódott (a tudós ezt a szót aláhúzta), hogy ilyen mög olyan bófintosok (ezt is) vagyunk. Biztosan most is a játékon vót az eszünk. Ipam szögény~ áldja mög az Isten haló porába is~ csitította a napamat, örült, hogy az Isten mögőrizött bennünket. Roza csak merögette a szömit, hogy milyen nagy hazugságot fundáltam ki.
Alkonyodott, a vendégek elbúcsúztak. A kapuban Kata néni megállt.
Az anyja csibogását ennek a szélnek, mondta. Iparkoggyatok, magzattyaim, hazafelé, me¯ ennek is eső a komája! Amikor már a kerítés végénél jártak, utánaszólt a két férfinak:
A Super Rozát okvetlen mögkeressétök! Az tud ám sok szép régi nótát mög istóriát. Nem olyan rëzsdás a hangja, mint neköm. Aztán még hozzátette: Ű vót valamikó’ a dalolós mönyecske, én mög a hazudós.
A két férfi végigballagott a falun. Lele József egész a villamosmegállóig kísérte tanárát. Mielőtt felszállt volna az üresen várakozó kocsiba, a tudós, akit csak ~-nak hívtak, azt mondta:
Ez a Nagyembör Kata ëgy kincsösbánya.

Bálint Sándor életműve az igazi tárháza a kincseknek. Szegeden mindenki szerette, a hatalmasokat kivéve. Az emberek tudták róla, hogy nagyot hall: karon fogták, és átkísérték az úttesten. Budán, ahol a felesége dolgában tett látogatást, nem ismerte senki. A Széna téren ütötte el egy autó. A bíboros és hat püspök temette. Én boldog embernek ismertem meg. Tiszta volt, mint a kristály. Talán az Anyaszentegyház is boldognak ismeri el egyszer.