Állófogadás

A magyar udvariasság történetét jóformán csak a XVI. századtól fogva nyomozhatjuk, mert csak ez időtől fogva vannak erre vonatkozó bőséges magyar nyelvű emlékeink. Ám az úr szó társadalmi értékét és értékének fokozatos csökkenését már a XII. századtól fogva megfigyelhetjük. Kinnamosz XII. századi görög történetíró a magyar uralkodóház kérdéseivel foglalkozva elbeszéli, hogy II. Géza király halála után (1162) a fia, III. István helyett a magyarok az uralkodást az elhunyt király testvérére, Lászlóra ruházták, a másik testvérnek, az idősebbik Istvánnak pedig az uram méltóságot juttatták osztályul. „Ez a méltóságnév ti. az uralkodásra következőt szokta jelenteni a magyaroknál.” (Hunfalvy: Magyarország ethnographiája, 343; Ómagyar olvasókönyv, 50.) Ha más adatok ugyanezt nem támogatnák is, akkor is a magyar viszonyokat jól ismerő írónak e pontos értesítéséből nyilvánvaló volna, hogy hétszáz esztendővel ezelőtt az uram a királyi hercegnek, a magyar trónörökösnek járó megszólítás volt. Sőt e tényeken alapuló megállapításból szabad talán arra következtetnünk, hogy az úr szónak ez a jelentése is már csak a társas érintkezés szókincsében lépten-nyomon tapasztalható értékcsökkenés eredménye. Megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a szláv eredetű király szó meghonosodása előtt a nemzet elsejét, Árpádot és a vezérségben őt követőket tisztelték az uram nevezettel.
Jó száz esztendő múlva, a XIV. század elején megint idegen forrás igazít el bennünket az uram társadalmi értékére nézve. Stájer Ottokár verses krónikája említi, hogy mikor István magyar trónörökös Stájerországba ment, „vil manigen höhen uram brächt er und manigen zolgat” (5726–27. sor), később meg a „höhsten uramen”-ről beszél (40 887. sor – Losonci Zoltán, Magyar Nyelvőr, 44:256).
Nyilvánvaló, hogy egy század alatt az uram értéke lejjebb szállott: már nem a trónörököst, hanem a kíséretében levő előkelőket tisztelik vele. Ezek azonban a társadalom legfelső rétegét alkották; mert a „höhen” jelző itt nem azt jelenti, mintha a krónikás alacsony rendű urammal is találkozott volna. A „höh” itt csak az idegen szó kifejezte fogalomnak legfelötlőbb jegyét emeli ki csakúgy, mint mikor a „magas mennybolt”-ról beszélünk; vagy mikor a dunántúli paraszt megvetően azt mondja valakinek, hogy „német lafanc”: nem gondolja, hogy másféle „lafanc” is van, mint német, de a jelzővel mintegy magyarázza, értelmezi az idegen szót.
Nagy társadalmi távolság van szavunknak e középkori jelentése meg a között az ugyancsak személyragos használata között, amellyel XVI. századi emlékeinkben találkozunk A végvárak vitézeitől eredő vagy róluk szóló levelekben bukkan fel igen gyakran az uraim szó ilyenformán: „Mynd feyenket az Zenyery vraym” (Magyar Leveles Tár, 1:253, 1557-ből), így írják alá magukat a levélírók; ugyancsak a szenyériek aláírása ez is: „Balka Istwan es mynd feyenketh az my kewesen vannak az Zenyery vraym” (uo. 184, 1556-ból). A levelek szövegében is sokszor emlegetik az uraimat; Orosz Péternek Szalay Jánoshoz, Pozsony vármegye főispánjához intézett levelében olvassuk, hogy (Fráter György) „azt wzenthe wolth hog chudalkozyk raytha, myre nezwe ew kegelme anya kewlchegeth thezen, anya wraymoth tharth” (uo. 16, 1542-ből). A szerényi vitézekről van szó ezekben a Csányi Ákoshoz intézett levelekben: „Im az vraim fire akarnak bochatany, mert ninchen penzek miuel abrakot vegenek” (uo. 316, 1559-ből). „Mentem wala k: hez az gyalogh es lowagh wraym penzeert (uo. 371, 1560-ból). „Az wthakon sok yambornak essek bantassok, kjekth tolwaylanak, az wraym kj menenek ewketh keresnj” (uo. 204, 1556-ból). Kikről van itt szó? Nem kétséges, hogy a tisztekről, várbeli nemes személyekről, akiket az akkori katonai nyelv és nyilván az egész magyarság minden közelebbi megjelölés nélkül így nevezett, mégpedig a félreértés veszedelme nélkül, mert a várban csak nekik járt ki az úr, uram megszólítás. Ezek a nemes tisztek azok az „urak”, akiknek „Ibraliom bek az N. pasanak zancziakinak elötte iarowa” üdvözletét küldi, mondván: „Mond kezenetemet az ott valo vraknak es vitezeknek” (Magyar Leveles Tár, 1:151, 1555-ből). Az uraimnak e sajátos használata átnyúlik a XVII. századba, de ekkor már nem a végvári (nemes) tiszteket, hanem a főrangúak előkelő udvari embereit, familiárisait jelenti. Ezt olvashatjuk ki gróf Eszterházy Miklós nádor udvari rendtartásának abból az intézkedéséből, hogy „ha mikor idegen, s kiváltképpen valami főrendek jőnek az úrhoz, kiki vigyázzon arra, hogy azoknak böcsületet adjanak, és azonban uraim közzül, míg az urral való szembelételek vagy választjok lehet, tartsák tisztességes beszéddel őket” (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 8:222, 1630 körül) (vö. Kertész, Magyar Nyelvőr, 40:473). A XVIII. század szótárírója is – nyilván már csak mint elmúlt korok emlékét – ebben a jelentésben jegyzi fel e szót: „Uraim szolgák: die erste(n) Hof-Bediente” (Pápai Páriz Ferenc szótárának Bod-féle bővített kiadása).
Bármilyen nagy távolság is van az uraim most ismertetett használata és a között az uram között, amelyet Kinnamosz őrzött meg számunkra, kétségtelen, hogy még ekkor, a XVI. században meg a XVII. elején tisztnek, magas rangú tisztviselőnek, s ami még fontosabb, nemes embernek a megszólítása volt.
Azonban a XVI. század társadalmi élete már sokkal fejlettebb, hogysem az úrral való megszólításnak a nemesi rendre való korlátozódása megmaradhatott volna; a lassan fejlődő városi élet mind szorosabb kapcsolatokat teremt a megyei nemesség és polgárság között, sokszor fordulnak a nemesek a városok tanácsához, egyes polgárokhoz fontos gazdasági kérdésekben szívességért, támogatásért, s az ilyen természetű érintkezésben nem lehet megvonni ezt a megtisztelő nevezetet ettől az alacsonyabb társadalmi rétegtől sem.
(Részlet Kertész Manó Szállok az úrnak című könyvéből)