Árkádiában élni

Este. Az udvaron, az egyik fa tövében fiatalasszony szoptatja gyermekét. Társa fáradtan, a fához támaszkodva figyeli őket. Az új magyar festészet egyik legtisztább, legszebb alkotása ez a kép – írta Szőnyi István 1934-ben készült művéről egyik méltatója. A pár esztendővel korábban festett Zebegényi este című festménynek is egy kisdedét tápláló asszony van a középpontjában. Köröttük a falubeliek láthatók, férfiak, asszonyok. Csodálják a gyermeket, a békét, az életet. A valóságos Árkádiát. A nyugalom szigetét, hová nem törnek be sem a „dórok”, sem a „rómaiak”, de a vidéki életformát felemésztő világvárosiasság sem. És nem háborgatja őket a pénz és a gépek uralma, az egyre jobban támadó tömegkultúra. A festő, mikor katonai uniformisát végre levethette, mindenütt kereste ezt a földi paradicsomot, az aranykort, Árkádiát. Oda vágyott, hogy a halált, a betegséget, az országnyi sebeket feledje, akár a barátai. Kereste a Sajó mentén, Budakalászon és Kecskeméten… Nagybányára, hol egyszer már meglelni vélte, nem mehetett. A XX. századi magyar festészetnek irányt mutató szabadiskolát a trianoni határmódosítás után egy darabig kerülnie kellett a magyarországi tehetségeknek. Aztán eljutott a Dunakanyarba, Zebegénybe Szőnyi István, s ott megtalálta, amit keresett. Az ideálvilágot, ahol az állandóság és a rend új szintéziséről és a legújabb európai festészetről is lehetett gondolkodni. Így nyilatkozott e felismeréséről később: „megnősülve kikerültem Zebegénybe, ahol azután megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő, elválaszthatatlan egységét láttam itt meg olyan miliőben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak.”
A száztíz esztendeje született Szőnyi István ahhoz a boldogtalan nemzedékhez tartozott, amelyiknek bimbózó ifjúságán brutálisan gázolt keresztül az első világháború. A barbarizmus, ahogyan a teoretikusok mondták, amely az európai ember erkölcsi pusztulását hagyta maga után. És: kultúrájának alkonyát, a „szellemtelenség” korát. Levertséget, gyökértelenséget, hitetlenséget. A találkozás Zebegénnyel magánemberi válságából is, művészi tanácstalanságából is segítette kilábalni a Szőnyi István nevű, huszonnyolc esztendős fiatalembert. Rövidebb-hosszabb budapesti tartózkodásaitól eltekintve voltaképpen élete végéig ott töltötte azután szomorú s víg napjait. Pár hónap után még római ösztöndíját is veszni hagyta, úgy vágyódott új otthona, szerettei s kedves faluja után. Művészetének állandó témája lett a táj és lakója, természet és ember ideális kapcsolata. A bukolikus hangulatú vidéken, Szőnyi Nagybányáján, ahogyan kollégái nevezték Zebegényt, egyre fontosabb lett számára a hétköznapi élet minden lényeges tartozéka: a kétkezi munka, a család, a gyermek. A saját családja, a saját gyermekei mindenekelőtt.
Személyes Árkádiájának közvetlen színterei, háza, kertje, műterme ma emlékmúzeum. Felidézője s kiállítótere mindannak, ami ezt a magyar képzőművészet történetéből kihagyhatatlan fejezetet, Szőnyi István életművét ihlette. A kerek évfordulón, 110. születésnapján azokból a munkáiból rendeztek a művész előtt tisztelgő kiállítást az emlékház munkatársai, Klemmné Németh Zsuzsa és Köpöczi Rózsa, amelyek a valóságos árkádiai életet jelenítik meg, nem a mitológiabelit. Tereferélő falusi embereket, fürdőző gyermekeket, testvéreket, rokonokat, a hétköznapok univerzumát. A kiállított képek egy része a Szőnyi István Emlékmúzeum tulajdona, más részüket nagy nevű országos gyűjtemények, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum adta kölcsön az október 15-ig megtekinthető tárlat számára. Nem akármilyen gesztus ez részükről, a vidéki kis intézmények semmibe vételének, mesterséges elsorvasztásának idején. Hogy mivel magyarázható e párját ritkító, műtárgykölcsönző nagyvonalúság? Talán mert azok is tisztában vannak ennek a „falusi” kamara-kiállításnak a jelentőségével, akik a XX. századi magyar piktúra e jelentős alkotásait Zebegénybe utaztatták. Tudják, hogy nem csak Szőnyi István életművét állítják új megvilágításba e 38 képet felmutató tárlat révén, de a XXI. századi barbarizmusoknak kiszolgáltatott emberek előtt is felcsillanthatják a reményt általa: nincs olyan lehangoló kor és élet, amelyben ne találhatná meg bárki a maga Árkádiáját. A saját falujában, a saját családjában, gyermekei körében, odaadással végzett munkájában.