Mióta fogyasztókra van szükség, egyre primitívebben kódolt üzenetekkel vonzanak magukhoz a tárgyak és az élvezetek. Az »élj a mának!« felhívása harsog a hullámhosszokon, és a varázslat sikerül. (…) A mának élés igéje napjainkban a semmittevők filozófiájából táplálkozik. Aki habzsolással kezdi, nem ismeri fel a ma lehetőségeit. Aki a holnapra figyel, élvezni fogja a jelenkor hasznát – olvassuk Tokajról szóló új könyvében, amelynek a Dűlőmitológia címet adta. Kemény szavak egy közgazdásztól, aki a tőzsdét cserélte fel mai hivatásával, a borkultúra terjesztésével. Sokáig keresgélt, míg ide eljutott. Miért?
– A korlátaimból adódóan. Ha valami nem érdekelt, nem tudtam kitartani mellette. Magyart és történelmet tanultam az ELTE-n, de rájöttem, hogy nem lesz belőlem jó magyartanár, pedig érdekel az irodalom, és különösen a történelem. Otthagytam, és belekezdtem a szociológiába, de úgy éreztem, hogy azt sem csinálnám jól. Végül elvégeztem a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemet, de közben sok időt töltöttem a tőzsdén. A kilencvenes évek legelején láttam, hogy van egy épület, ahol papírokat tologatnak, és abból pénz lesz. Megpróbáltam megérteni a működését. Más volt elméletben tanulni a gazdaságról, és végigélni, hogy sokszor középszerű vagy annak sem mondható emberek egyik pillanatról a másikra meggazdagodnak, tehetséges emberek meg egyre gyakrabban tönkremennek. Szembesülés volt ez olyan kérdésekkel, hogy van-e az újságírásnak jövője? Lehet-e úgy írni, hogy az írás hivatás maradjon, és leírhatunk-e mindent, amit gondolunk? Lesz-e jövője a társadalomnak, ha mindent gazdasági alapokra akar helyezni? Fenntarthatók-e így az értékeink?
– Hallom az ellenvetéseket: nagy szavak, szépelgés…
– Igen, nagy szavak, de ha tőzsdézik az ember, és naponta látja, miből lehet jól élni, illetve mekkora tudással lehet tönkremenni, akkor ez elég erős kontraszt ahhoz, hogy föltegyük ezeket a kérdéseket. Számomra az egész problémakör a borban összpontosult. Ha a bornak van jövője Magyarországon, akkor az országnak is van jövője. Ha nincs, az országnak sincs. Ha ilyen lehetőségből nem tudunk értéket teremteni, akkor miből tudunk?
– Ez adta az indíttatást arra, hogy megalakítsa a Borbarát című folyóiratot?
– Az otthagyott történelem és szociológia, a hajlam a gasztronómia iránt, együtt. A bor természet, történelem, hagyomány és gazdaságpolitika. A vele való foglalkozás értelmet ad az ember életének. Fontos pillanat volt számomra, amikor Szepsy Istvánnal találkoztam Tokaj-Hegyalján. Ő sem elsősorban haszonban gondolkodott. Egyszer azt mondta: azt kell csinálni, amiben hisz az ember. A tőzsdét ettől kezdve lehetőségként fogtam fel, hogy lapot hozzak létre, amelyen keresztül megragadható a jövőnk is. Lélektani fejlődési folyamat eredménye volt a lapalapítás, nem üzleti vállalkozás.
– Tanult valamikor a bortermelésről?
– Nem. De ha valaki valamiért rajong, játszva tanulja meg, sosem érzi munkának. Amikor már nem hittem a tőzsdében, elkezdtem borral foglalkozni. Megtanultam tisztelni az embert. Azt tiszteltem, akiben értéket láttam, és aki következetes maradt. Észre sem vettem, és konfliktusok tömegét vettem a nyakamba. Nem
könnyű szembemenni nagy gazdasági erőkkel, és azt állítani egy borról: nem jó, vállalva, hogy esetleg öt év múlva fogadják el: igaza volt. Éreztük, és egyre pontosabban tudtuk, hogy bizonyos problémával hamarabb szembesülünk, mint mások.
– Egy ismert borász nemrég úgy nyilatkozott: ő kérte, hogy ne teszteljék a borait, mert nem hirdet az ön lapjában. Mintha volna ebben valami gyanúsításféle.
– Bíztam benne, hogy ha éveken keresztül következetesek vagyunk, és az értékítéletünket nem kötjük öszsze a fizetett hirdetéssel, a borászok is rájönnek, hogy itt nincs gazdasági alku. De nyolc–tíz év elteltével rá kellett jönnöm, hogy ha fenntartom magamnak a véleményformálás jogát, minden kritikával szerzek egy barátot és tíz ellenséget. De ezzel meg kell tanulni együtt élni. Fel kell nőnünk a világ nagy borstílusaihoz, meg kell szereznünk azt a képességet, hogy megtaláljuk az értéket a borban. Ez elég nehéz feladatnak látszik, de egyszer valaki azt mondta nekem: olyasmibe nem érdemes belefogni, ami nem lehetetlen. Ha valaki elkezd nagy bort készíteni, rájön, hogy szétválik a siker és a minőség. A borkóstolás számomra abban a pillanatban átalakul egy piaci termék minősítéséből tökéletességkeresésbe. A borász, aki egész évben jól dolgozik, és az utolsó héten tönkremegy a termése, de ezt is természetesen fogadja, sokkal nagyobb alázattal közelít a termékhez, amelyet tökéletesíteni akar. Amikor a bor tökéletesen vissza tudja adni azt, ami a szőlőben megvan, a borász háttérbe húzódik. De ezt a folyamatot csak kevesen élik meg.
– Azt mondják, a bor minőségéhez a szőlő adja az ötven százalékot, a többit a borász teszi hozzá. Így van?
– Én azt hiszem, hogy a szőlő adja a száz százalékot. A borász csak elvehet belőle. Az igazán nagy borászok így gondolkodnak. Az ő boraikat kóstolva nincs értelme 95 vagy 97 pontról beszélni. Ez már hit, istenkeresés. Nem hiszek abban, hogy valaki leül, és megbírálja a világ borait. Aki megbízhatóan bírál, az egy-egy borvidékre összpontosít. Ott él egy ideig, ismeri a dűlőket, a borászokat, a munkájukat. Már nem az a dolga, hogy valamilyen jól érthető, divatos bort közvetítsen, hanem az, hogy megértse annak a borásznak az egyediségét, azt a képességét, hogyan tudja kibontani a tökéletességet a létező dolgokból. Burgundiában, ahol a ciszterciták kezdték a bortermelést, úgy tartják, ami a borban jó, az Isten tökéletessége, ami rossz, azt az ember rontotta el.
– Ma még Tokaj-Hegyalján is lehet bornak nem nevezhető lőrét találni. A borhamisítás továbbra is virágzó üzletág az országban. Az állam nem a legmagasabb minőséget támogatja, és nyomasztó terhet rak azoknak a vállára, akik tisztességesen dolgoznak. Hogyan lehetne kijutni ebből a bűvös körből?
– A borkészítés nem gazdasági kérdés. Mindennek megvan persze a szakmai vetülete, de a tőzsdén sem közgazdászok vetették fel a nagy kérdéseket, hanem történészek, akik tudták, hogy a gazdaság csak nyelv, s a mögötte rejlő folyamatokat nagyon is emberi tényezők határozzák meg. A bort sem lehet csak gazdaságilag megközelíteni, ahogy a társadalmat sem. Ha a világpiac felől közelítjük meg, azt mondják, fejlődik a piac, én meg azt hiszem, butul. Egyre drágább poharakból iszszuk a bort egyre drágább éttermekben, de ez nem azt jelenti, hogy értjük is. Az a fő kérdés, milyen helyet talál magának Magyarország ezen a butuló piacon. Abba a 90-95 százalékba tartozik-e majd, amely árral fog versenyezni, és uniformizált borstílust kényszerít ki? Vagy abba az öt százalékba, ahol kevés értő és fizetőképes kereslet koncentrálódik, amely a bortermelő és a bor egyediségére kíváncsi? Nem várhatjuk el, hogy a politikusok ezt megértsék. Itt már politika fölötti szintről beszélünk, arról, hogy milyen társadalmat akarunk. Olyan embereket, akiknek az önmegvalósítás azt jelenti, hogy minél több chipset esznek minél olcsóbban? Vagy olyanokat, akiknek értelmes céljaik vannak? Nem ötszáz asztalos menzát akarunk, hanem négyasztalos éttermet, ahol a szakács életformaszerűen alkot. Aki az utóbbit választja, soha nem fog nagy autóval járni, de a tökéletességet keresheti. Ez a bor eredeti értelme, ha nem erre törekszünk, kiiktatunk belőle mindent, amitől más, mint a sör vagy a kommersz égetett szesz.
– Kinek a dolga, hogy elérjük ezt a szemléletváltozást?
– A civil szférának kell rákényszerítenie a politikát, hogy értékeket keressen. Az értelmiséginek – és most a földjét művelő parasztembert is ide értem – az a dolga, hogy értékhez, kultúrához ragaszkodjon, nem az, hogy a politikát keresse. Találja meg őt a politika és képviselje. Lehet közelíteni az egysejtűek anyagcseréjéhez, amely nagyon hatékony, de a kultúra, a civilizáció épp a napi létfenntartásból való kiemelkedést jelenti. A minap beszélgettem egy bankárral, aki azt mondta: akkor lehet majd foglalkozni ezekkel a dolgokkal, ha jobban élünk. Én meg azt mondom: nem fogunk jobban élni, ha nem foglalkozunk velük. Franciaországban szombat délben bezárják a bevásárlóközpontokat, és csak hétfőn nyitnak ki. Meghagyják a kiskereskedelemből élő családoknak az egészséges élet lehetőségét. Ha erre nincs módjuk, nem lesz, aki közvetítse azokat az egyedi értékeket, amelyektől egy hús, sajt jó. Aki kiesik az alkotás folyamatából, könnyen elveszetté válik. Olyan teret kell létrehozni, amelyben az emberek nem csak gazdasági alapon termelnek. Mint Tokaj-Hegyalján, ahol sokan azért művelik a szőlőt, mert örülnek, hogy ott élnek. Van egy-két hektárjuk, azon dolgoznak, hogy a boruk jobb legyen, mint a szomszédé, de minden évben le tudnak vele ülni megbeszélni, hogy melyiküké a jobb és miért.
– De éppen az az egyik probléma, hogy a többségben lévő kisbirtokok kerülnek hátrányba…
– Mit nevezünk kisbirtoknak? Burgundiában is kisbirtokok vannak, az emberek ott életformaként élik meg, hogy értéket hoznak létre. Ha mindent beterelünk a gazdaságba, kilúgozódik a valódi tartalom. Hol esszük a legjobb szalámit? Annál, aki magának csinálja.
– De ahhoz, hogy megmaradjon az értékkeresés, és meg is lehessen élni belőle, mégiscsak a politikának kellene olyan rendeleteket hoznia, amelyekkel ezt segíti.
– Tisztába kellene tenni a dolgokat. Repülőgépet nem lehet céhes alapon összeszerelni. De ha körbenézünk, hogy mi minden kell a mindennapi élethez: kenyér, innivaló, sajt, cipő, ruha, nem igaz, hogy ezeknek a csúcsminőségeit nem a háziipar állítja elő. A falusi pék nem egyszerűen gazdagszik, hanem meghatározott helyet tölt be a társadalomban. Közösségben létező ember tud igazán egyéniséggé válni, tehát a közösségeket kell segíteni. Nem adóalanyként kellene kezelni az embereket, hanem azt nézni, hogy sokkal hasznosabb a társadalomnak is, ha ezek az emberek boldogan élnek, egészséges gyerekeket nevelnek, jó termékeket hoznak létre.
– Mi kellene ahhoz, hogy több jó bort termelhessenek?
– Nagyon sok minden, de némely feltételt könnyen meg lehetne teremteni. Például azt kellene mondani, hogy tízezer palackig minden birtok elszámolhatja kóstolási mintának a termését. Ez bevallva-bevallatlanul adómentes jövedelem. De miért baj, ha egy kéthektáros birtok meg tud kapaszkodni, és jó bort tud termelni? És persze csökkenteni kellene az adminisztráció óriási terheit. Hatalmas különbség, hogy az adminisztráció azért jön-e létre, mint Franciaországban, hogy regisztrálja az értékeket, leírja az apró munkafolyamatokat, és ezzel a mindennapi gyakorlatban segítse az érték érvényesülését. Vagy azért, mint Magyarországon, hogy önmaga létfeltételeit adóztatással meg kötözködéssel igazolja.
– Maradjunk Tokaj-Hegyaljánál. Ha ez a tájegység kerül szóba, mindenkinek az aszú jut eszébe, holott ez csak a kisebb hányad. Miért van ez így?
– Mint minden nagy bor genezise, a tokajié is a XVII. századra tehető. A tokaji édes bor akkor lett világhírű, amikor a cukor még méregdrága luxuscikk volt, és az aszúszem kiszedése adómentessé vált. Tokaj egyik fő gondja az, hogy nem tudott rugalmasan reagálni azokra a kihívásokra, amelyeket az a helyzet okozott, hogy a cukor luxuscikkből kommersz fogyasztási cikké vált. A törvénykezés ezt hamar felismerte , 1908-ban már megtiltották, hogy alkohollal erősítsék a borokat, de a későbbi változások olyan sokkokat okoztak, hogy Tokaj megmaradt archaikus állapotában. De ahogy 1990 után megint tér nyílt az alkotásra, lassan újra visszatalál ahhoz az értékhez, amely előremutató lehet a mai világban. Ez pedig a dűlők egyedisége, a száraz bor.
– Új könyvében azt írja, csak a száraz tokajik alapján lehet minősíteni az aszút is. Miért?
– A cukor drasztikus ízképző, ezért kevesen tudnak elvonatkoztatni a borok cukortartalmától, amikor aszút minősítenek. Pedig két nagyon magas cukortartalmú bor minősége között fényévnyi különbség lehet. Az uniformizáló elvárásokkal szemben ezért rendkívül nehéz aszúborral egyéniséget megfogalmazni és elfogadtatni. Száraz borokkal sokkal tisztábban lehet megvalósítani ezt a célt, mert azok érthetően és izgalmasan fogalmazzák meg az egyediség legbelső magját, a termőhelyet. A termőhely felemelése újraértelmezheti az aszúbort is.
– Van remény rá, hogy Tokaj erre menjen?
– Ahol akkora érték van, mint Hegyalján, ahol olyan mély a hagyomány, olyan egyedi természeti adottságok, borstílusok vannak, másfelé nem érdemes.
– Itt-ott újra megjelennek a palackokon a dűlők nevei. Miért szorultak sokáig háttérbe?
– A száraz borral együtt a dűlők is elkezdenek önálló életet élni, hiszen éppen a származási hely adja az egyediséget, a különlegességet. De ahhoz, hogy ezt felismerjük, le kellett gyűrni azokat a berögződéseket, amelyek a történelmi viszontagságok és a tévedések miatt alakultak ki bennünk. 1991-től újra megkezdődött a természetes borok készítése, de nehéz kitörölni az agyakból az alkoholos erősítéssel készült aszúbor képét. De ahogy sokasoknak azok, akik alkotni akarnak, természetesen minden helyre fog rázódni.
– Élnek még a a füvekben, fákban, folyókban és tavakban lakó tündérek, „a szőlődűlők őshonos őrei”, akikről új könyvében ír?
– Élnek. A kérdés az, hogy vannak-e még emberek és hányan, akik a „mának élés” zajában meghallják és meglátják őket.
Alkonyi László 1966-ban született Budapesten. A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen szerzett diplomát. 1991-től a Pesti Hírlap, majd a Magyar Nemzet gazdasági rovatának újságírója, később a Magyar Hírlap tőzsdeoldalát készítette. 1994-től a Világgazdaság főmunkatársaként értékpapírokkal foglalkozott. 1995-től – a napilapok közül elsőként – a Világgazdaságban indított meg és szerkesztett boroldalt. 1996-ban az év tőzsdei újságírója címmel tüntette ki a Budapesti Értéktőzsde. Ebben az évben önálló lapot alapított Borbarát címmel, azóta ennek a főszerkesztője. Tokaj. A szabadság bora című könyvét 2002 októberében a világ tíz legjobb borkönyve közé sorolta Michael Broadbent, Európa legbefolyásosabb borszakértője.
