Az új uralmi rend

Vita bontakozott ki Jarovikov Lajos, Mellár Tamás és Lovas István között e lap hasábjain az Egyesült Államok szerepét és az ehhez való viszonyt illetően. A vita lényegében arról szól, hogy Amerika, mint a szabadság hazája vagy Amerika, mint a globális uralmi rend hegemón hatalma létezik-e most számunkra. Számunkra, akik a szovjet blokk országaként alig másfél évtizede még vágyakozva tekintettünk a nyugati rendszerek által nyújtott életminőség felé. Aki eléggé informált nyugati politikai rendszereket, a médiát vagy a szellemi-kulturális szférán belüli hatalmi viszonyokat illetően, az már rég túl van a 80-as évekbeli illúziókon, de addig biztosan nem megy el e rendszer kritikájában, mint egy olyan nyugaton élő értelmiségi, aki soha nem tapasztalta meg a szovjet blokkon belüli élet realitását, és elérzékenyülten beszél a kapitalizmust kikerülő kelet-európai kísérletről. (Korábbi nyugati ösztöndíjas utamon voltak ilyen vitáim ottani professzorokkal.) A kérdés tehát, hogy mennyiben jogos az Amerika-ellenesség – értve Amerikán az extrém piackapitalizmus szimbólumát – vagy az Amerika-barátság? Ez valóban nem került még megvitatásra a magyar szellemi életben.
A hatalomgyakorlás két jellemzője
Léteznek domináns társadalmi csoportok az 1989-es rendszerváltás óta is, és vannak a hatalomtól rendszeresen távol tartott, alárendelt csoportok is – a többpártrendszer és a politikai váltógazdaság intézményesítése ellenére is. Az új rendszer leírására használt olyan megnevezések, mint posztkommunizmus, posztszovjet korszak csak ezt jelzik, hogy mit hagytunk ott, de azt nem, hogy most mi van. A mindennapi tapasztalatok és a nyugati világban folyó hatalomgyakorlásról szóló rendszeres leírások alapján fel lehet állítani a tézist, hogy Magyarországon és a többi volt állampárti rendszerben a korábbi uralmi rendből nem a szabadság birodalmába léptünk be, hanem egy új uralmi rend keretei közé. A feladat így az, hogy félretolva az ideológiai célú felületi címkéket (jogállam, emberi jogok stb.) tartalmilag nézzük meg, hogy a korábbi állampárti uralom jellemzői helyére milyen változásokat hozott létre az új uralmi rend.
Kiindulópontként két jellemzővel írhatjuk le az új uralmi rend hatalomgyakorlását, amely alapvetően eltér az állampárti hatalomgyakorlástól. Az egyik jellemző abban áll, hogy miközben a társadalom alapvető uralmi szerkezetét kivonja a változtatás lehetősége alól, a többé-kevésbé rögzített határok között kisebb opciókat, alternatívákat a többpártrendszer keretén belül a sokmilliós választói kör döntésére bízza. Ezzel szemben az állampárti uralom uralkodó csoportja a legapróbb változtatás nyílt megvitatását és megvalósítását is megakadályozta. Az új uralmi rend másik jellemzője az erőszak visszavétele, és az, hogy a fennálló hatalmi szerkezet stabilizálását csak kisebb mértékben oldja meg erőszakkal, és inkább kommunikációs, tudati befolyásolási struktúrák kiépítését állította a nyílt erőszak helyére. Ez utóbbi változás révén közvetlenül kevésbé a rendőrség és más erőszak-apparátus fontos az uralkodó csoport számára – végső soron persze ezek is –, mint inkább a tömegkommunikációs mechanizmusok és az általános társadalmi tudatot formáló szellemi szektorok ellenőrzése, illetve uralmi célú felhasználása.
Fontos, hogy a két leírt alapjellemzőt együtt vegyük szemügyre, mivel csak így tudjuk megragadni megfelelően a tudati-kommunikációs szektorok ellenőrzését ebben a rendszerben, hisz az állampárti időkben is ellenőrizték ezeket a szektorokat. Abban az uralmi rendszerben a fennálló legkisebb változtatását, illetve ennek nyílt megvitatását az eszkalálódó robbanás előfázisaként fogták fel, és kezdettől az ilyen részletes ellenőrzésre alapozták a rendszer fenntartását. Így akár titkosszolgálati eszközökkel is a legkisebb változtatási tervek feltárását és azok megakadályozást helyezték a középpontba. Ezért bár volt szigorúan ellenőrzött tömegkommunikáció az állampárti uralom idején, de maga a tömegkommunikáció léte egy állandó veszélyt jelentett az uralom számára. A totális ellenőrzés megvalósítása nagy erőbevetést jelentett az uralkodó csoport számára, így a mai állapotokhoz képest magát a tömegkommunikációt is csak csenevész formában engedték kifejlődni, és az kevés szálon folyt. Az új uralmi rend ezzel szemben csak a hatalmi szerkezet alapjainak sérthetetlenségére vigyáz, és kisebb részletek vitáját, illetve gyakorlati realizálást nem gátolja meg. A politikai váltógazdaság kereteiben e korlátozott változatási lehetőség nyert intézményesítést, sőt még a hatalmi szerkezet alapjait támadó csoportokat is csak részben fenyegeti a nyílt erőszak alkalmazása, sokkal inkább a partvonalra szorításukkal hárítja el veszélyüket az új uralkodó rend. A kiépített véleményformálási csatornákon, az ellenőrzés alatt tartott televíziós hírmagazinok, talkshow-k, humorba csomagolt lejárató műsorok stb. és az uralmi rendhez konformizált írott sajtó hírei, publicisztikái révén biztosítani tudják, hogy a hatalmi szerkezet alapjait is megkérdőjelező politikai törekvések, mint extrém és viszolyogtató szélsőségek, veszélytelenek maradjanak a parlamenti választások folyamán, és nagyobb tömegbázis még a megvitatás szintjén se foglalkozzon e törekvésekkel.
Az állampárti időkhöz képest, amikor egy új napilap vagy hetilap alapítása csak a legmagasabb politikai vezetői kör alapos belső megfontolása és engedélye alapján volt lehetséges – és az engedély után az új lap teljes körű központi ellenőrzésének kiépítésére, bizalmi emberekkel feltöltésére került sor –, ma az uralkodó rend formálisan semmi akadályt nem állít ilyen lépések elé. Ha az uralkodó pénzügyi tőkéscsopor-tokon túli, velük rivalizáló vállalkozói csoportok biztosítják az ilyen alapításhoz szükséges néhány száz milliós összeget, szabadon lehet alapítani új lapokat. Ha azonban a hatalmi szerkezet alapjait kezdi megkérdőjelezni az ilyen új sajtótermék, akkor a hirdetések bojkottját szervezik meg ellene, és ha ezt is túléli, akkor a terjesztését igyekeznek korlátozni, majd a lap munkatársainak szakmán belüli lejáratását végeztetik el médiabirodalmuk segítségével. A könyvkiadás esetén még inkább ez a helyzet. Könyvet kiadni szinte bármit lehet az új uralmi rendben, ám a könyvterjesztő hálózatok nagyon nagy részének ellenőrzés alá vonásával el tudják érni, hogy csak alig egy-két kalózkönyvesbolt árulja a számukra ellenséges műveket. Így e könyvekről a társadalom alig egy-két százaléka szerez tudomást. Ugyanez van a könnyűzene és a zene más területén. (A könnyűzene azért fontosabb az uralmi rend ellenőrzése szempontjából, mert a szűk körű komolyzenei táborral szemben ez a populáris zene milliókat érhet el, és így ez veszélyesebb hatásokat produkálhat az uralkodó csoport számára.) Azok a zeneszerzők, zenészek, akik az új uralmi renddel szemben álló politikai tábor mellett állnak ki nyilvánosan, rövid idő alatt kiszorulnak a fellépés lehetőségéből, és a hangversenytermek, a koncertcsarnokok és a művelődési központok bezárulnak előttük. Lemezt adhatnak ki az új uralmi renddel szembekerült zenészek is, mert kis kiadók szabadon működhetnek, de a zenéjük terjesztése nemcsak a közvetlen fellépésben korlátozott, hanem a kereskedelmi csatornákat szinte teljes mértékben ellenőrző uralkodó csoport tiltó listára helyezése miatt is. A zene sugárzására szakosodott kereskedelmi rádiók – miközben laza beszélgetőműsorokon és humorba csomagolt kommentálásokon keresztül nyílt véleményformálás folyik a zeneszámok között – a legnagyobb mértékben bojkott alá veszik az uralkodó csoporttal szembekerült zenészek lemezeit.
A globális pénzoligarchia hálózata
Ha valaki az előbbi elemzéseket olvasva a marxi elmélet egyes jellemzőit véli felfedezni ezekben, túl sokat nem fog tévedni. Azonban egy fontos változtatást végre kell hajtani a marxi elmélet tézisein. Marx és utána a marxisták a társadalom uralkodó osztályának a termeléssel azonosított gazdaság ellenőrző csoportját, a termelő eszközök tulajdonosait tartották. A termelés feletti uralom révén válik e nézet szerint az össztársadalom uralkodó osztályává ez a csoport. Ezt a tézist már az 1900-as évek elején igyekezett átalakítani a német Rudof Hilferding, és a termelőtőke felett uralomra jutó pénztőkés csoportok középponti szerepéről beszélt. Nyomában Magyarországon például a történész Ránki György mutatta ki tanulmányaiban, hogy milyen széles körben uralta a nemzetközi hátterű banktőke az 1800-as évek végétől a hazai ipari és mezőgazdasági szféra vállalatait. Igazi eltolódást a marxi kiindulópontoktól azonban Polányi Károly kettős gazdaságra vonatkozó tézisével lehet megtenni. Ő ugyanis külön- választotta a termeléssel azonosított szubsztantív gazdaságot a piacgazdaság mechanizmusaitól, ez utóbbit formális gazdaságnak nevezve. Ez a kettéválasztás felszabadítja az utat annak észleléséhez, hogy a piaci mechanizmusok nem egyszerűen a termelés megkettőzését jelentik – noha eredetileg a termelés szervezésében alakultak ezek ki –, hanem a legkülönbözőbb társadalmi szektorok (tömegkommunikáció, sportszféra, művészeti szektorok, egészségügy, oktatás, katonai szféra stb.) szervezésébe is benyomulhatnak. A piacosítás terjedésével pedig a pénzügyi tőkéscsoportok uralma tudja felváltani egyre inkább a valamikori mezőgazdasági-ipari tőkéscsoportok uralmát. Hilferding egykori tézise a pénzügyi tőke uralmáról így radikalizálódik, és ebben a formában jobban visszaadja a mai realitást az új uralmi rend vonatkozásában.
Az alárendeltségi függőség ma is érezhető
Szemben azonban az ipari-mezőgazdasági tőkéscsoportok szerveződésével, a pénzügyi tőkéscsoportok nem a hagyományos nemzeti társadalmakban szerveződnek, hanem a nyugati civilizáció egészében. A jórészt az Egyesült Államokban (a keleti parti bankárcsoportok) és a londoni Cityben székelő legerősebb bankárcsoportok és innen szervezett kihelyezett további központjaik az elmúlt száz évben átfogó világpénzügyi ellenőrzést tudtak fokozatosan kiépíteni, és a tömegkommunikációt illetve az e körüli szellemi szektorokat az előbb vázolt módon – az egyes országokban kisebb-nagyobb fokban – ellenőrzésük alá tudták vonni. Ez az uralom jelent meg a szovjet blokk és az állampárti rendszerek bukása óta Kelet-Közép-Európában is, és ez az, ami itt az új uralmi rendet jelenti.
Fontos kiemelni, hogy ez az uralmi rend létezik az amerikai és a nyugat-európai országokban is. Ám az utóbbiakban a globális pénzoligarchiával szemben a helyi tőkéscsoportok és az általuk ellenőrzött részek a tömegmédiumokból, illetve a szellemi intézményekből komolyabb ellenerőt képeznek. Lényegében a politikai törésvonalak közül az egyik legfontosabb erre a szembenállásra szerveződik ott is. Az új kelet-közép-európai piacgazdaságokban azonban a globális pénzoligarchia szélesebben megszerezte a gazdasági erőforrásokat, és velük a tömegmédiumok, illetve a szellemi szektorok ellenőrzését. Itt sokkal gyengébbek a globális pénzügyi csoportokkal ellenerőként szembeszállni képes helyi tőkéscsopor-tok. A globális pénzoligarchia hatalmát, az új uralmi rendet így nálunk és a többi kelet-közép-európai országban erősebben lehet észlelni a mindennapokban, mint a nyugat-európai országokban.
Nem vitás, hogy ez az uralmi rend kevésbé erőszakos és elnyomó, mint azt az állampárti rendszerben megéltük. A társadalomszervezés ereje is jóval hatékonyabb most, mint az állampárti rendszerben volt. Mindezek ellenére, ha más eszközökkel és utakon is, de az uralom léte és az alárendeltség, az elnyomás ténye mindennap érezhető az új rendben is. Ma már csak mosolyogni tudok, ha visszatekintek saját önmagamra a rendszerváltás utáni eufóriában, és a plurális tömegmédiumok és a szabad választások létrejöttét mint a szabad társadalom megvalósulását éltem meg. Az igazán vak azonban az, aki az elmúlt tizenöt év tapasztalatai után is naivan jogállami forradalomról és a szabadság eljöveteléről beszél a rendszerváltással kapcsolatban. Visszatérve a vitához, ma úgy beszélni Amerikáról, mint a szabadság hazájáról, a legnagyobb naivitást jelenti. Bár az oroszok alatt rosszabb volt.

A szerző egyetemi tanár