hogyan legyél humoralista (45.)

Úgy látszik, az élet még mindig nagy ajándékokat tartogat. Pár héttel ezelőtt a Széher úton a Szent Ferenc Kórházban várunk feleségemmel és többedmagunkkal a röntgenre – a természetes humornak egyik legjobb terepe ez…
Látom, ahogyan egy kifejezetten idős ember, még azzal a régi ifjonti tűzzel (majdnem azt írtam „csapja a szelet”), szerenád-romantikusan még mindig… délelőtt 11 fele… bókol hitvesének (gondolom, már vagy hatvan éve). Majdhogynem színpadiasan letérdel elé, mégsem komikus egy pillanatra sem, annál meghatóbb – mi baja lehet egy ennyire élettel teli embernek?! Kórházban nyilván csak azért van – túl azon, hogy feleségét elkísérte –, hogy kedvre derítse a betegeket, erőt öntsön belénk…
Tökéletest korcs utód gyaláz – idézhetném, de ezúttal nem temetni jöttem (dicsérni), mert nem csak feleségének „teszi a szépet”: mindnyájunk örömére. Már a leletek tudta nélkül – függetlenül, hogy mit mutatnak majd – másképp mehetnénk haza, mint ahogy idejöttünk szorongva. Nem ez minden színpadi ember becsvágya? A művésznek-művészeteknek általában, mindenkinek, aki hatást szeretne elérni, hogy ne csak a közönség (múzeumlátogató, koncerthallgató, tömeggyűlésező) elvárását teljesítse, de valami többlettel, mással még meglepje, megajándékozza? Ajándékot persze – nagyot! – én kaptam ettől a – utólag megtudtam – 97 éves embertől (bácsit még sokáig nem írhatok).
Feleségem szólt – de innen most látszólag (szokásomhoz híven) elkalandozok… miután beexponáltam, késleltetem a végkicsengést, rávezetőül ide kell még előzményként valamit írnom. Feleségemnek én is jó pár éve udvarolok, közös estjeink voltak annak idején az Egyetemi Színpadon, ha ő nincs, ma talán cipőfelsőrész-készítő, ha vagyok. A hatvanas évek vége felé ment egy darab a Színpadon, az Universitas adta elő, Mindenki csak ül meg áll – ez volt a címe.
Az Egyetemi Színpadról – Universitas- próbákról kijőve már javában folytak húsz évvel későbbi utcai tévéjátékaim, felvevőgép nélkül is. Ilyenkor néha betértünk srégen szembe a Kígyó utcába, a Mézes Mackóba – mikor megnyílt, éppen elsőéves Színművészeti Főiskolás voltam (maradtam is csak annyi), ha tellett rá, legtöbbször tíz deka franciasalátát vettem egy pohár karamelltejjel, új volt még akkor a turmix is jó néhányunknak Budapesten.
Na, ennyi volt a kitérő, most térnék vissza a drága, kilencvenhét éves Tódor Gézára (a nevét is utólag megtudtam). Feleségem rám szólt, ne legyek olyan udvariatlan, már rég át kellett volna adjam a helyem. Mindenki csak ül meg áll – mondhattam volna szebben (kis lovag), de tényleg pofátlanság volt, hogy egy nálam jóval (fiatalosabbat) egy percig is állni hagytam.
Mikor felkecmeregtem végül, rám ismert. – Maga a Sándor György, olvastam a könyvét (ez az ajándék!), majd’ háromezer forintot adtam érte! – mondta Géza bá… megjátszott szemrehányással, huncut kópésággal.
Egy eredeti gyimesi csángóval hozott öszsze a sors, aki nem is akárhol született, Bükkhavaspatakán – ilyen szépségű helységnév csak a mesében van és Erdélyben!
(Dr. Tahy Ádám igazgató-főorvos súgta ezt meg nekem.) Már ezért érdemes volt betegnek lenni (a röntgenleletekből aztán kiderült, nincs egyelőre komolyabb semmi).
Bőbeszédű lettem, mint általában az öregek, meg akik nem jutnak színpadhoz-tévéhez eleget. Hol van már a Mindenki csak ül meg áll… és az És mit fizetnek? (Azóta sem… szinte semmit.)
– Foglaljon helyet, uram, elnézést, hogy eddig állni hagytam – motyogtam meglehetős zavartsággal.
– Köszönöm, nem élek vele, én ugyanis többet ültem, mint álltam életemben.
Ugyan egy kelet-közép-európai azonnal érti ezt… – a Szent Ferenc Kórházban inkább, mint a Kútvölgyiben –, de azért csak rákérdeztem: – Hogy érti ezt?
– A Mézes Mackó helyén volt a „Nikászi” bolt, s annak voltam én a társtulajdonosa. Mikor államosították, „nem fogtam be pörös számat” … s így pör nélkül visszaudvariaskodtak:
– Foglaljak egy pár percre helyet.
– (Aztán persze több év lett belőle.)