Levél Sztálingrádból

Úgy kezdem, ahogy történt: a könyvet kezembe nyomta valaki, és kért, hogy írjak róla, ha méltó munkának érzem. Belelapoztam, láttam, tele van világbajnok fotókkal, olimpiai bajnok szerzőkkel, a könyv tervezése is legalább Európa-bajnokra vall, bólintottam, és azt mondtam: rendben van. Hazaérve nekiültem, és kiderült, hogy nem tévedtem, a könyvről érdemes írni – eltekintve az előszótól, amely homályos és félrevezeti az olvasót. Ez persze jobb, mintha fordítva lenne: furfangos szerkesztők szoktak előszóíró bajnokokat alkalmazni, akik ékesszólásukkal elfedik a kiadvány gyöngéit, mert a legfőbb cél, hogy az olvasó bekapja a horgot, rohanjon a kaszszához, ahol fizet, majd hazamegy, és tíz oldal után földhöz vágja a könyvet, mert becsapták.
A „Moro úr sikeres lefagyasztásá”-t nem fogja földhöz vágni – feltéve, ha átugorja az előszót. Ez Jan Stigare munkája, az úr svéd, valami fontos stockholmi bizottságban tag, tiszta sor, hogy a tagdíjfizetők hangján írt, vagy a -beszedőkén, mindegy, nem szabad hinni neki. A magyar kiadó felismerte a helyzetet, s egy hölgynek adta a lehetőséget, aki átlépett a svéd eredetin, s jobbnak látta a norvég kiadásra hivatkozni. Arra buzdít, többek között, hogy „álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el, mit is jelent embernek lenni ma, a XX. és XXI. század fordulóján!”
Szép tanács, hajlunk is rá, hogy megfogadjuk, de vagy egy kis baj vele: a mű nem erről szól. Ha a magyar előszóban arra figyelmeztetnének: barátom, gondolja végig, miközben olvassa e könyvet, mint lett a XX. század az emberiség történetének legszörnyűbb időszaka, nemcsak helyeselnék, de azt is hozzátenném: a könyv ragyogó példatára ennek. Rálelni benne a jó és a rossz, a magasztos és a gonosz ütközőpontjaira, és segítségével a fogékony tanárok felcsillanthatják a reményt, a XXI. században felnövő nemzedék nem rohan vakon a szakadék felé, ahová elődei zuhantak.
A könyvben megtaláljuk az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát és egy német katona utolsó levelét Sztálingrádból; Orwell riportját, Az akasztást és Hrabal Sörgyári capricciójának részletét; a japán Basho Matsou haikuját és pár oldalt Marguerite Duras forgatókönyvéből, melyből a Szerelmem, Hirosima készült; Jézus hegyi beszédét és Simone Weil írását Hitlerről; Radnóti Alkonyi elégiáját és Reyes hírhedt regényének, A hentesnek részletét, melyet nemcsak egyházi iskolákban fognak átlapozni a tanárok; és még sok és sokféle írást, hozzá olyan nagyságok fotóit, mint Brassai, Cartier-Bresson, Kertész, Koudelka, Bourke-White, Sander, nincs hely mindet felsorolni.
A válogatáson lehet vitatkozni, én is furcsállok benne egyet s mást, ám azok többsége a svéd kiadásra vonatkozik, bár halkan megkérdezném, ki vállalja, mint szerkesztő, hogy a magyar kiadásba Adynak egy gyönge verse kerüljön, viszont kimaradt Pilinszkyé, a Harmadnapon, pedig nincs a világirodalomban, amely ennyire illene ide, de ez gusztus dolga, s nyilvánvaló, hogy az Enciklopédia Kiadó a svédek lábnyomába akarta illeszteni a magáét. Olyan könyvet akart elénk tenni, mely szokatlan, provokál, mely felháborít, és amelyet valószínűleg sokan fognak dicsérni vagy ostorozni aszerint, hogy minek tekintik a „Moro úr sikeres lefagyasztásá”-t, mely, csak a rend kedvéért, blöff volt, semmi köze a hibernáláshoz, a pasast fél óra után kiolvasztották.
(Moro úr sikeres lefagyasztása. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 2800 forint)