Miért jók a finnek?

Hanthy Kinga cikke a Magyar Nemzet június 19-i Magazinjában az átállás okozta anyagi és egyéb gondokkal küzdő közoktatás – különösen a vidéki kisiskolák – számos égető problémáját tárgyalja. A kistelepüléseken a szülők azt szeretnék, „hogy a gyerekeknek ne kelljen órákat utazniuk az iskoláig”, mert – ahogy Klebelsberg Kunó mondta – „az iskola akkor van jó helyen, ha a gyerek gyalog is el tud oda menni”. Nem szeretném idealizálni a buszozó iskolába járás örömeit, de épp a két háború között kellett némely tanyasi gyermeknek egy-egy órát gyalogolnia az iskolába és haza olyan szántóföldi ösvényeken, ahol gyakran biciklivel sem lehetett közlekedni (ha épp volt neki).
A Klebelsberg-idézetekkel egyébként is óvatosan kell bánni. Munkássága eredményeinek a dicsérete csak akkor hiteles, ha kiegészül az Eötvös halála utáni közel fél évszázad iskolapolitikájának az elmarasztalásával. Gondoljuk meg: az Osztrák–Magyar Monarchiából kiváló Magyarországon 1920-ban a lakosságnak körülbelül 13 százaléka volt analfabéta, míg a 70 százalékig analfabéta orosz birodalomból kiszabadult Finnországban mindössze egy százalék. Vagyis az analfabetizmust tíz év alatt tíz százalék alá szorító Klebelsberg-akcióra igaz a mondás: jobb későn, mint soha.
A finn helyzet úgy állt elő – amint erről Kirsi Rantala nagykövetségi tanácsos asszony tájékoztatott –, hogy a Svédországi Evangélikus Egyház 1686. évi törvénye szerint (Finnország akkor oda tartozott) csak írni-olvasni tudó személy köthetett házasságot. Az egyházi archívumok tanúsága szerint már 1880-ban is csak két százalék volt az analfabéták aránya, bár lehetséges – ahogy ezt a tanácsos asszony megjegyezte –, hogy ez az arányszám csak a finn és svéd nyelvű népességre volt érvényes. Igaz, Finnországnak nem volt sem piarista gimnáziuma, sem Sárospatakja, hogy „hajdanvolt híresen eredményes oktatási rendszerünk” két sarokkövét említsük (az idézett szavakat Wolf Györgyné ny. tanár írta a lap július 8-i számának 6. oldalán, de körülbelül másfél éve Hoffman Rózsa tollából is olvashattunk ehhez hasonló dicséretet). Oktatásügyünknek ezt az őszintén ihletett minősítését a Klebelsberg utáni idők sem igazolják, hisz a hatéves tankötelezettségről a nyolcévesre való áttérés is csak 1938 után következett be, mégpedig a felvidéki revízió révén visszakerült csehszlovákiai magyar iskolák példája nyomán.
Hanthy Kinga a finn oktatásügy ismerete híján végzetes önellentmondásba kerül cikkének A. Jászó Anna nyilatkozatával kezdődő részében („Miért jók a finnek?”), amelyben a főiskolai tanszékvezető áhított példaként beszél a finn iskoláról. Az ellentmondás bemutatására a tanácsostól kapott információk és írásos források alapján pontosabban kell ismertetnem a finn iskolarendszert, mint ahogy ezt a tanárnő leírta. (A források felsorolása és a finn oktatási rendszer részletes leírása Az észak-európai országok oktatási rendszerei című tanulmányomban található meg – G. P.)
Finnországban egy 1999-ben hatályba lépett törvény szerint a gyerekek hetedik életévükben lépnek be az egységes kilencosztályos alapiskolába, de ezt iskolaérettségi bizonyítvány birtokában egy évvel korábban is elkezdhetik (körülbelül egy százalékuk él ezzel a lehetőséggel). Az alapiskolában a tanulók ingyen kapnak ebédet, tankönyveket és tanszereket, ahogy ezt a tanárnő is elmondta.
Három éve, 2001 óta minden hatéves járhat ingyenes iskola-előkészítő osztályba. Ebben a 2000–2001. tanévben a korcsoport 75 százaléka vett részt: 81 százalékuk az óvodákban, 19 százalékuk pedig magában az iskolában. Az említett alapiskolai törvény szerint az első hat osztályban a tárgyak többségét (a művészeti nevelés, a zene és a testnevelés kivételével) osztálytanító tanítja, a hetedik–kilencedik osztályban szaktanárok tanítanak. Vagyis itt „mindenkinek hat évig kell írni és olvasni tanulnia” – amire Hanthy Kinga szavai szerint a mostani magyar oktatáspolitika kényszeríti a tanulókat.
A finn országos oktatási tanács állítja össze az országos tantervet, amelyen belül belül az iskolák és a helyi hatóságok maguk alakítják ki a saját, helyi adottságokra érzékeny tantervüket, sőt mi több: a pedagógusok maguk választják meg oktatási módszereiket és tananyagukat. (Ó, átkos liberalizmus!) Az alapiskola kötelező tárgyai: anyanyelv és irodalom, a másik nemzeti nyelv (a finn és a svéd egyenlő jogon ilyen), idegen nyelvek, környezetismeret, állampolgári ismeretek, vallás vagy etika, történelem, társadalmi ismeretek, matematika, fizika, kémia, biológia, földrajz, testnevelés, zene, képzőművészetek, kézimunka, családi gazdaság és diáktanácsadás. A tanuló a nyolcadik és a kilencedik osztályban heti négy órában fakultatív tárgyakat vállalhat, a matematikát és az első idegen nyelvet pedig három különböző – alsó, közép- és felső – szinten tanulhatja. A szintek közül a szülők és a gyermekek választanak, de döntésüket – ha az nem bizonyul megfelelőnek – később módosíthatják. Kirsi Rantala asszony szerint a finn tanulóknak a PISA-felméréseken elért kiváló olvasási és angoltudási eredményei nagyrészt annak köszönhetők, hogy a külföldi filmeket feliratozva mutatják be.
Vagyis: a finn iskolákban egyszerre zárkóztatják fel „a hátul levőket”, gondozzák „a gyenge olvasókat”, és biztosítják „az elöl haladóknak… a haladási sebességet”. Vagyis nem állítják egymással szembe ezt a két szempontot, és – Tőkéczki László rémlátomását cáfolva – nem a középosztály rovására emelik fel az alsó rétegek gyermekeit. Reméljük, hogy oktatási kormányzatunk megfelelő személyi és anyagi források birtokában bevezeti ezt a differenciált matematika- és idegennyelv-oktatást, ezek híján viszont be kell érnie a gyengék korrepetálásával; ez is tisztességes megoldás lehet, ha célul tűzzük ki a társadalmunkban jelenleg fennálló óriási műveltségi szakadék csökkentését.
Finnországban a kilencedik osztály végén középfokú oktatásra még nem alkalmas fiatalok a nem tanköteles tizedik osztályban zárkózhatnak fel, és javíthatják ki a kilencedik osztály végén kapott érdemjegyeiket. Az alapiskolát elvégző tanulók az ország bármelyik hároméves középfokú oktatási intézményébe (gimnáziumba vagy szakközépiskolába) jelentkezhetnek. A felvétel az alapiskolai bizonyítványtól függ, de a szakiskolák előírhatnak előzetes gyakorlati munkát és alkalmassági vizsgát is. 1979-ben a középiskolai felvételhez a 4-től 10-ig terjedő érdemjegyskálán elért minimális 6,5 átlag kellett; ekkor a tizenhat éves korosztály mintegy 94 százaléka ment középiskolába, és 82 százalékuk el is végezte. A középiskolai oktatás ingyenes, de a szakiskolák az oktatási anyagért hozzájárulást kérhetnek.
Az országos oktatási tanács által meghatározott célkitűzések és az alaptanterv alapján a gimnáziumok is helyi tanterveket dolgoznak ki, amelyekben a kötelező tárgyakon kívül lehetnek az iskola által meghatározott tárgyak és kötelező a diáktanácsadás is.
A szakközépiskola kötelező tárgyai: az anyanyelv, a másik nemzeti nyelv, egy idegen nyelv, matematika, fizika, kémia, társadalomismeret, testnevelés és egészségtan, valamint a művészetek és kultúra. A tananyag hároméves, de elvégezhető két vagy négy év alatt is. Az oktatást nem osztályszintű formában bonyolítják le. Minden tantárgyi kurzust a befejezésekor értékelnek, és ha a tanuló elvégezte a megkövetelt számú kurzust, záróbizonyítványt kap. A szakközépiskolai gyakorlati képzés tanulmányi programjai három évet ölelnek fel, amelyek elvégzése után a tanulók diplomát (technikusbizonyítványt) kapnak. Az iskola által nyújtott kvalifikációk intézményi oktatásban és hagyományos szakmatanuló-képzésben egyaránt megszerezhetők. A tanulók egyéni tantervük alapján részben maguk dönthetnek tanulmányaik menetéről.
A szakközépiskolák leggyakoribb szakirányai: fémmegmunkálás, gépészet, elektronika/villamosság, famegmunkálás, építés, textil- és ruházati ipar, élelmiszeripar. (Finnországban eleven és szerteágazó irányú a hagyományos, munkaadóval kötött szerződésből kiinduló, valamint egyéb, nem középiskolai szintű szakképzés.)
Vagyis: ez az iskolaszerkezet, amelynek ősmodellje az Olof Palme-féle svéd iskolarendszer volt, nem kényszeríti a gyereket arra, hogy 14 éves korában válasszon pályát. A „pályaválasztás” nálunk a szakközépiskolákba lépőknél nemcsak szimbolikusan, hanem szó szerint értendő. Emiatt számos szakközépiskola a 14–15 éveseket megőrző intézménnyé válik, hisz korábban a tankötelezettség korhatára a betöltött 16 év volt, amelyet 1995-ben Szabó Zoltán államtitkár kezdeményezésére és a Fidesz támogatásával 18 évre „sikerült” felemelni. A saját tapasztalatomból idézve: egy élelmiszer-ipari szakközép-iskolai 12. osztályos tanulóm családi hagyományai alapján ékszerész pályára készült, de mivel a megfelelő szakiskolába való felvételhez érettségi kellett, négy éven keresztül végzett kémiai-analitikai gyakorlatokat, és magolt be szerves kémiai képleteket. Jómagam a „jewell/er/y, gold, silver” szavak visszakérdezésével próbáltam megnyugtatni az elégséges jegy megadásáért háborgó lelkiismeretemet.
Viszont a jelenlegi 8 + 4 elképzelés, amelyet a Fidesz oktatáspolitikusai is támogatnak, illetve Báthory Zoltán kedvenc 6 + 6-ja, amelyet több magániskola sutyiban vezetett be, egyaránt ilyen helyzeteket eredményez, ahogy az 1945 előtti iskolaszerkezet is idő előtt megszabta a diák útját, többnyire a szülők társadalmi ambíciói szerint, és nem a gyermek adottságainak megfelelően.
A konzervatív oktatáspolitikai cikkeket olvasva nem lepne meg, ha szerzőik a fent vázolt, meglehetősen liberális megoldást elutasítják. Viszont teljességgel érthetetlen az, hogy a baloldali szakemberek és politikusok évtizedeken keresztül figyelmen kívül hagyták, és még ma sem részesítik kellő figyelemben ezt a rendszert, amelyet a svéd szociáldemokraták kezdeményeztek, és a többi észak-európai ország többé-kevésbé átvett.

A szerző nyugalmazott tanár