Az Úréi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget. (1 Sám. 2,8)
Más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, amely a Jézus Krisztus. (1 Kor. 3,11)
Fontos kérdés az is, hogy a történelemoktatásban megjelenő keresztyén evangélikus értékrend menynyiben segítheti az autonóm személyiség kialakulását. Kiindulópontként idézzük fel törvénykönyvünk ide vonatkozó paragrafusát. „Az evangélikus egyház közoktatási intézményeinek célja az, hogy tanulóit evangélikus szellemben, a magyar haza hű polgáraivá, evangélikus tanulóit egyházunk öntudatos, hű és áldozatkész tagjaivá, a más felekezetű tanulókat egyházunk megbecsülésére… nevelje” (MEE törvényei, VIII. tv. 19. §). Az evangélikus szellemű oktatásnak tehát két alapvető célját jelöli meg törvényünk: az egyházunk és hazánk iránti hűség kialakítását. E két elvárás ugyanazon paragrafuson belül érzékletesen fejezi ki a keresztyén (evangélikus) és nemzeti értékek összetartozó voltát.
Korunk konzumtársadalma azonban teljes súlyával kezd ránehezedni iskoláinkra. A szolgáltató állam nem véd, nem nivellál, hanem engedi e hatások érvényesülését. A részben mesterségesen fenntartott nehéz anyagi helyzetben félő, hogy az intézményekben a túlélés, az életben maradás, az önérdek rideg érvényesítésének elemi ösztöne erősödik fel. Ahol az államfilozófiából elvész az „ethosz”, ott a társadalmi intézmények rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek.
Míg a világnézetileg semleges iskola szolgáltat, a világnézeti iskola vezérelve a szolgálat. A szolgálat középpontjában az embert és emberiséget megtartó, korunkon és világunkon túlmutató rend elve áll, amely minden ismeret és bölcsesség forrása.
De mit jelenthet a keresztyén evangélikus szellemiség, melynek segítségével formálódhatunk, és talán formálhatunk? Első és legfontosabb – emlékeztetve a felolvasott igére – a krisztusi szellemben történő nevelés, a hitbeli kötődések ápolása, elmélyítése. A szeretet kettős parancsolatából talán az első jelöli ki feladatainkat ezen a területen. Szeretni az Urat teljes valónkkal, és így a hit világosságában tölteni be hivatásunkat.
A második feladat pedig hasonlatos ehhez. Testvéri közösség építése diákjaink között, amelynek légkörében „minden tanítványunk segítőtársat és segítségre szoruló társat láthat a többiekben”. A felebaráti szeretet parancsolata minden etikai értéket magába foglal, így kapcsolódik eggyé számunkra a két nagy parancsolatban hit és erkölcs. A szeretet útján kifejeződő hit és embertársi viszony nem bántó, nem hatalmaskodó, de alázatos és megértő, létünknek egyedül értelmet adó. Aki bizonyosságként éli meg a remélt dolgokat, annak az emberi viselkedés szabályai adottak. Nincs kétféle erkölcs, keresztyén erkölcs és hit nélküli, az adott korszellemhez igazított „tisztességes erkölcs”. Egyféle van: az élő hitből fakadó, és szeretet által érvényre jutó krisztusi erkölcs. „Solus Christus!” Csak erre az alapra építve alakulhat ki az önálló ítéletalkotásra képes autonóm személyiség, aki tud tájékozódni a világban, és hűséges, áldozatvállalásra is kész tagja lehet egyházának, társadalmának.
Törvényünk fent említett paragrafusában azt is olvashattuk, hogy az egyházhűség mellett fontos feladatunk a nemzethűség, a haza iránti elkötelezettség érzésének kialakítása tanulóinkban. Örüljünk annak, hogy a XXI. század elején olyan intézményben dolgozhatunk, ahol törvényben lefektetett előírás várja el ezt tőlünk.
Nekünk, történelemtanároknak különösen nagy a felelősségünk e téren, és talán nem saját fontosságunk tudata mondatja velünk, hogy tárgyunk, a történelem a mai Magyarországon több szempontból is különös jelentőséggel bír. A következőkben rendszerszemléletű megközelítést követve szeretnék rámutatni korunk nagy veszélyeire, amelyek a történelemben eddig nem tapasztalt módon támadták és támadják a keresztyén autonóm személyiség létjogosultságát.
Átmeneti korban élünk, amit legpontosabban a politika világából kölcsönvett szlogennel tudok csak kifejezni: a jövő ugyan elkezdődött, de a múlt még nem ért véget. A múlt persze soha nem ér véget, de a „közelmúlt” talán egyszer igen. Az a közelmúlt, amelynek ideológiája éppen annak a külső és belső autonómiának teljes felszámolását tűzte ki célul, amelynek fontosságáról értekezünk. Az ideológia belső logikája egyszerűen összefoglalható. Egy ember vagy akár egy nép végleges megtöréséhez el kell venni tulajdonát és öntudatát. Tulajdon nélkül ugyanis nincs szabadság, öntudat nélkül pedig nincs önálló, aktivitásra képes élet. Egy nemzet öntudata, önmagáról kialakított képe a nemzettudat, amely a maga összetettségében biztosíthatja egy nép belső autonómiáját, erkölcsi tartását. Mint ahogy az egyes ember lelkében ott vannak élettörténetének pozitív és negatív nyomai, úgy egy nemzeti közösségnek is van lélekrajza, az egyes történelmi korszakok építő és romboló nyomai bizony ott vannak szinte kitörölhetetlenül, gyakran okozva identitásbeli zavarokat.
Az utóbbi évtized közéleti megnyilvánulásai sokat elárultak mindebből, és egyben azt is jelezték, hogy az egészséges nemzettudat megteremtéséhez sok tennivalónk van még. Elsődleges feladat a magyarság valódi és mind teljesebb szellemi és kulturális örökségének megismerése és megismertetése tanulóifjúságunkkal. Ez azonban önmagában kevés. Ha nem tudjuk saját sorsként láttatni népünk sorsát, saját örökségként éreztetni népünk örökségét, akkor szinte nem tettünk semmit. Az érzelmi hatásokat nélkülöző ismeretátadás csak „holt” tudást eredményez, amely ugyan lehet hasznos (például felvételiken), de nem segíti elő a nemzet erkölcsi megtisztulását, belső tartását, egészséges nemzettudat kialakítását. Márpedig nemzethűségről beszélni áldozatra kész pozitív érzelmi viszonyulás nélkül csak hiú ábránd.
Még el sem múltak (nem is múlhattak) az ideológiai kényszer évtizedeinek hatásai, még magunkra sem talál- (hat)tunk, és már itt állunk az új integráció küszöbén, annak minden reménybeli, de veszélyeket is rejtő, új próbatételeket jelentő lehetőségeivel. 1526 óta oly sokszor csorbult államunk szuverenitása, de eddig ez szinte mindig kényszer, külső erőszak következtében történt. Most először (noha más jellegű kényszerítő erők a jelen helyzetben is vannak) úgy tűnik, önként vállalt szuverenitáskorlátozásról van szó. Deák Ferenc 1861-ben, figyelmeztetve kortársait és az utókort, a következőket mondta: „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; hitünkre bízta a nemzet annak megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt. (…); mert mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” Gyönyörű gondolatok ezek szabadságról, hitről, lelkiismereti felelősségről, a mindenkori politikusi szabadság nemes korlátairól, azaz a szabadság és a felelősség összefüggéséről. A korábban tisztán látható külső hatalmi erőszakkal szemben a nemzet mindig megteremtette a maga védekező válaszlépéseit – még ha néha bizonyos hamis, esetleg torzult énképelemek megjelenésével kísérve is –, aminek köszönhetően ma még magyarként létezhetünk, gondolkodhatunk. Az új kihívást éppen azt jelenti, hogy az újfajta, más jellegű kényszer és helyzet következtében az önként vállalt korlátozott szuverenitás közegében egy még magára sem talált nép megőrizheti-e identitását.
Az egyik fő problémát abban látom, hogy az elmúlt évtizedek politikai diktatúrájának hazug és hamis legitimációja nem tűnt el végleg. Az úgynevezett békés rendszerváltozással darabjaiban tovább él az új jogállamiság keretei között (szép példái ennek a régi-új alkotmányunk furcsa története, az újgazdag csoportok régi „patinája” vagy a politikai élet terén meglévő személyi kontinuitás), folyamatosan fenntartva az átmeneti állapotot, amelynek eredménye a társadalom erkölcsi zavarodottságának elmélyülése.
A történelmi előzmények ismeretében a zavarodottság persze könnyen érthető. Sem az 1945 utáni nyílt terrorra és koncepciós perekre támaszkodó állam, sem ’56 utáni örököse nem építhetett – Wass Alberttel szólva – az erkölcs ősi tiszta hófehér kövére, az Úrtól való fundamentumra, de nem építhetett a részben utóbbiból kinövő európai civilizációs jogfejlődés eredményeire sem, hiszen léte ezek tagadásán alapult, és egyetlen konkrét célja mindkettő elpusztítása volt. Hajdan Szent Ágoston a szeretet kettős parancsolatának üzenetét, a hit és erkölcs tökéletes egységét híres mondatában így fejezte ki: „Szeress, és tedd, amit akarsz!” A keresztyén értékekkel szembenálló rend jelmondata és gyakorlata Augustinus mondatának megfordításával fejezhető ki legérzékletesebben: „Gyűlölj, és tedd, amit mondanak!” A krisztusi értelemben vett szeretet felszabadító ereje megadja az egyén számára emberi méltóságának megőrzése mellett a szabad cselekedet lehetőségét, míg tagadásában sem méltóság, sem autonómia nincs, egyedül a kiszolgáltatott, államnak alávetett alattvalói magatartás lehetősége. Ezt a kialakított alattvalói mentalitást kellene az oktatás segítségével is megváltoztatni, és az önálló, egyenrangú polgári gondolkodást erősíteni.
A polgári jelzőt jelen esetben nem politikai, hanem kulturális-civilizációs értelemben használom. Tartalmát tekintve arra szeretnék utalni, hogy ez a mentalitás 1948-ig egyének sokaságának tette átérezhetővé, hogy ők is önálló, egyenrangú, vállalkozó szellemű tagjai lehetnek nemzeti közösségüknek. Az anyagi gyarapodást is lehetővé tevő szabadság közege és annak tudata megfelelő felelősségtudattal párosult. A kötődésben megnyilvánuló szabadság sokféle azonosulási lehetőséget hordozott. A lokális, helyi értékek megbecsülése, ápolása, tisztelete erősítette a különféle egészséges identitásokat, amelyre épülve virágoztak fel a civil társadalom egyletei, egyesületei. Nekünk, evangélikusoknak ennek jelentőségét különösen éreznünk kell, hiszen a magyar történelem tanúsága szerint az izraelita közösség után a legpolgárosultabb tagokkal rendelkező egyház volt a miénk, és így hosszú ideig őrizői lehettünk ezeknek a tradicionális értékeknek, azaz az úgynevezett polgári konzervativizmus értékeinek. Az 1948-at követő világ – különösen a hatvanas évektől – alapjaiban rengette meg mindezt. Hazug legitimációs elemeinek része volt a „szabadságért javakat” hamis képzet kódolása tudatunkban. A szocialista mentalitás, ellentétben a polgárival, igazolni akarta, hogy az anyagi gyarapodás a szabadságban, a szabadsággal való élés nélkül is lehetséges, sőt sokak számára csak így lehetséges, tehát a szabadság nem érték.
A nagy integrációk szótárát áttekintve láthatjuk: úgyszólván uralják azt a gazdasági, gazdaságossági kifejezések. Olyan érzése van az embernek, hogy az ott élőknek csak fizikai, biológiai szükségleteik vannak. Náluk a globalizáció „szent tehene” megalkotta az egyetemes emberiség új oltárát, a gazdasági növekedésnek való alávetettséget – mint arra David C. Korten A tőkés társaságok világuralma című könyvében kiválóan mutatott rá –, amelyen az áldozatok hosszú sorát most maga az emberiség követi. Mindent csak a befektetések, megtérülések, nyereségek és hatékonyságok szemüvegén át lehet megítélni, és így valóban az a látszat keletkezik, mintha a fejlődést az elfogyasztott anyagi javak folyamatos bővülése jelentené. Az érték- és erényközpontú gondolkodás hovatovább ma már a gazdaságtalanság forrásai közé sorolódik. Az anyagi érdekek mögött álló pénzmágia mintegy saját hajánál fogva emeli önmagát mindig feljebb és feljebb, és strukturálja át az emberi gondolkodást. A teljes értékű emberi létet (biológiai, lelki, szellemi, érzelmi harmóniát) alapjaiban morzsolja szét. Ennek jellemzői: pusztuló természeti környezet, a szocializációs szövetünket adó közösségek felbomlása, a tradicionális értékek hanyatlása, az egyénen belüli harmónia megbomlása, végső soron a teremtett világ elszakítása teremtőjétől. Új, öntörvényű világgá változik át az emberiség valamikori nagy reménysége, a nyugati civilizáció.
Nagyon kis pontnak érezzük magunkat ezek után ebben a világban egyházunkkal, iskoláinkkal, lehetőségeinkkel együtt. Akár a reménytelenség is erőt vehetne rajtunk, ha nem tudnánk, hogy Isten országában az emberi tudás által alkotott fogalmak elenyésznek, értelmüket vesztik, vagy teljesen más értelmet nyernek. Reményünk szerint a kevés sokkal több lehet, mint a sok, és az egyetlen minősége nem is mérhető a sokaság mennyiségéhez. Az Úr ajándékát, az élet megtartó lehetőségét nem a széles úton vonuló tömegek mentették át korokon és korszakokon, hanem azok a kevesek, akik mertek a megismert igazság szellemében élni és cselekedni, akik merték fiaiknak mindezt átadni, örökül hagyni, és így őrizői lehettek testvéreiknek. Jelen esetben szó sincs az úgynevezett tömeg vagy nép lenézéséről, értéktelenségének hangsúlyozásáról. Nem politikai kategóriaként kell gondolkodni e fogalmakról, noha a XX. század ezt ültette belénk. A politikailag cselekvő vagy éppen engedelmeskedő tömegtől bizony nehéz elvonatkoztatni a század rémképeit. De ha a szociológiai megközelítést választjuk, és a történelmi távlatokba helyezett hétköznapi életét élő, saját közösségében létező, közvetlenül a teremtett világgal, annak körforgásával (keletkezés, elmúlás) folyamatosan érintkező és az erre épülő tradicionális kultúráját őrző sokaságra gondolunk, akkor a megőrző, megtartó funkciónak jobban meglátjuk és megtaláljuk a helyét. A XX. század folyamán ezt a kultúrát újjáteremtő „vidéket” a gazdasági kényszerfolyamatok felmorzsolták, és ezzel megtartó funkciója elenyészett. A lokális, helyi kötődések elvesztése növeli az individualizációt, és ezzel a kiszolgáltatottságot, vagyis az autonómia kérdésköre súlyozottabban jelenik meg, mint valaha. Az anyagi javak birtoklását biztosító érdek, önérdek felismerésének és érvényesítésének képessége az ember ősi ösztönvilágában gyökerezik. A birtoklás és érdekérvényesítés egyik legfontosabb közege régóta a versengés volt. Fennmaradásunkat azonban elsősorban a konstruktivitásra, az együttműködésre való képességünk biztosította.
Ennek gyökerei pedig már a keresztyén hagyomány megjelenése előtt is az „ethosz”-ban, az erkölcsben találhatók. Az antik filozófia nagyjai sem látták és láthatták ezt másként. Az akkori felvilágosodás alaptételével, a „homo mensurá”-val (az emberi mértékkel) szemben Szókratész, Platón és Arisztotelész izgatottan keresték az abszolút mérték rendjét. Sajnos azonban mára odáig jutottunk, hogy írástudók hada akarja elhitetni velünk, hogy többek vagyunk közösségeinknél, embertársainknál. Az önmegvalósítás, önkiteljesítés csalóka illúzióját keltve választják el a szabadságot a felelősségtől, miáltal az önzés csúcsaira emelt ego a létért, a kenyérért folytatott nemes küzdelem álarca mögé bújva hajszolja álszükségleteinek mind magasabb szintű kielégítését, és dobja el magától autonómiájának utolsó biztosítékait is, hogy visszavezesse magát Platón barlangjának árnyékvilágába, amelytől annyi évszázad fáradozás után az Úr szeretete által szabadult meg és jutott ki a fényre. Ebben a folyamatban azon írástudók felelőssége különösen nagy, akiknek az abszolút igazság megismerésének lehetősége megadatott, akik Isten kegyelméből rendelkeznek a belátás és megkülönböztetés adományával, és akikre a jövő írástudóinak és lelki vezetőinek nevelése bízatott. Nincs tehát helye reménytelenségnek, mert aki mögött az Úr áll, amögött az örök minőség, az egyetlen, a minden áll.
A helyzetértékeléshez egyetlen momentum említése szükséges még, amely az új integráció szempontjából sem közömbös. Az árnyalt, hiteles történeti megközelítésnek másik, máig fennálló korlátja a második világháború győztes nagyhatalmai által 1945 után létrehozott új ideológiai rend, amely az ortodoxia jellegzetességeit mutatja. Úgy tűnik, a közös győzelem alapjára felépített építmény egyetlen tégláját nem lehet kihúzni, a maga helyére tenni, mert a fenntartók félnek épületük, a benne elfoglalt hatalmi pozíciójuk esetleges megrendülésétől. Az ily módon fenntartott rend kritikája heves reakciókat vált ki, amelynek eredménye a történelem bizonyos korszakainak modern kori megbélyegzése, a történelemoktatás befolyásolásának fenntartása. A második világháború után létrejött nemzetközi intézmények is részben átalakulóban, részben válságban vannak. Az iraki példa jól mutatja, hogy ma már erőpozícióból bármikor félretolhatják a konszenzusos politikai megegyezés kényszerét, amelyet az ENSZ eddig viszonylag jól kezelt. A világban a nemzetállamokat tömörítő, ezért bizonyos kontroll alatt álló ENSZ helyett a globalizált piachoz és gazdasághoz kötődő intézmények befolyása érvényesül, úgy mint a WTO, az IMF és a Világbank. Szervezeteikben nem léteznek demokratikus elvek, helyettük a pénzügyi erőpozíció dönt. Ahol pedig az egy dollár, egy szavazat elv érvényesül, ott a dollár hiányának következménye a jogtalanság állapota. Ebben a demokratikus pluralizmus alapelveivel ellentétes világban értékelődnek át fogalmaink, és nekünk, tanároknak és diákjainknak egyre nehezebbé teszik a tájékozódást és szellemi, lelki függetlenségünk megőrzését, értelmiségi létünk legfőbb biztosítékát. A történelemtanár tehát nincs könnyű helyzetben, ha komolyan veszi hivatását, és keresztyén nemzeti értékeken alapuló tudást kíván közvetíteni, azaz a tradicionális értékeken nyugvó polgári konzervativizmust képviseli. Tudnunk kell, hogy az evangélikus értékekre alapozott gondolkodás nem szűkíti, nem korlátok közé szorítja a vizsgálódás és megismerés lehetőségeit, éppen ellenkezőleg: tágítja azt, és reménységünk szerint közelebb viszi az emberiséget a Megváltóhoz, noha nem egyedüli és kizárólagos módon.
Bízunk benne, hogy egy parányi adalékkal hozzájárulhattunk a keresztyén szellemiségű történelemoktatás árnyaltabbá tételéhez, amely árnyaltság – meggyőződésünk szerint – a történelmi hűségnek, a múlt hiteles megismerésének és a jövő alternatíváinak egyetlen igaz hordozója.
„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata.” (Róm. 12,2)
A szerző a Deák Téri Evangélikus Gimnázium történelemtanára
origo.hu
Kémbotrány 6 lépésben: a legsúlyosabb válság a magyar–ukrán kapcsolatokban
