Porszemek, galaktikák

A Rózsadombon, amely állítólag a török bektasi dervistől, Gül Babától kapta a nevét, egy öreg bérházban él a festő, a közeli napokban századik születésnapját ünneplő Lossonczy Tamás. Idők tanúja – ahogy barátja, Weöres Sándor mondaná. Elüldögél zsúfolt szobájában, tüneményes tollrajzokkal, játékos kollázsokkal és papírszobrokkal bíbelődik. Aztán belekapaszkodik a botjába, mert a száz esztendő – és nem éppen idilli száz esztendő! – támasztékot kíván („hogy unom már az öregséget!” – mondta egyszer baráti társaságban), és a huszonkét falépcsőn felballag műtermébe, ahol félbehagyott festményei várják.
Évtizedek óta ugyanúgy kopog léptei alatt az öreg falépcső, és míg felér a műterembe, van ideje az elmúltakon tűnődni. Hajdani barátain, József Attilán és Hamvas Bélán. Piet Mondrian műtermén, amelyben ifjú piktorként megfordult. Weöres Sándoron, aki versben köszöntötte: „Körök, spirálisok, / a határtalanság perpetuum mobiléi, / forogjatok irgalmasan / egy ember körül, / aki titeket magába fogad, / mint a gyűrű a végtelent, / Tamás a neve, / a kételkedő, / aki a sebre tapintott / és többé nem kételkedik… / aki a mennybolt tövében, / mennyboltjával forogva / cselekszik.” Kilencvenéves volt, amikor megkapta a Kossuth-díjat. Abban az esztendőben (1994-ben) készítette el a római metró egyik varázslatos freskóját. Az olaszok tudják, ki Lossonczy Tamás!
A nálunk tán némiképp pejoratív mellékzöngéjű piktor kifejezést nem én oktrojálom rá, szívesen használja magára, ahogy a színészkirály is előszeretettel nevezte magát komédiásnak. Elfogadja ezzel, hogy annak az ősi, szakrális művészetnek a folytatója, amely az elemi világot szimbólumokban jeleníti meg. Képein körök feszengenek – nap- és holdjelképek. Pontok sűrítik maguk köré az imaginárius teret. Spirálisok, galaktikus emblémák és szeszélyesen kacskaringózó vonalak járják táncukat. Három-, négy- és sokszögű ábrák ékelődnek a síkba meg az áttört terek titokzatos dimenzióiba. Őssejtek és robbanó csillagok – a makro- meg a mikrokozmosz motívumai. Ám mivel a gigantikus és a parányi tér eme fragmentumai egymást tükrözik, nem mindig tudható, épp melyikbe kalauzol bennünket a mester. Ahogy azt is csak sejteni lehet, ha lehet, hol húzódik a rusztikus mindennapok és az álmok közötti határmezsgye.
A Lossonczy álmodta téridőben ki-ki tetszése szerint közlekedhet. Itt-ott mintha az aranykor vagy épp a sötét kor, a Káli-juga pokolbogyrai tárulnának fel előttünk. Kristályvarázslatok vagy épp mindent elemésztő tüzek. Egyik régi, 1971-ből datált képén, amely a Tűz és föld sejtelmes címet viseli, mintha a tektonikus erők működését látnánk. Gomolygó, lüktető, egymást átható veres, fekete és zöld alakzatok fortyognak ámuló szemünk előtt. Vízerek és aranyrögök lapulnak itt-ott a zárt tér redőiben. A Nap féme, az arany mintha „érne”, ahogy azt az alkimisták képzelték el valaha. Rettenetes nyomás alatt súrlódnak és formálódnak az őselemek. A fortyogó láva kőbe dermed, a kövek és az ásványok, miként a vajúdó aszszony méhében a csecsemő – ez is alkimista hasonlat! – a felszín felé törnek. És ebben a pokoli gomolygásban, ahogy az ősvilági természet titokzatos műhelyében, mintha a törékeny élet is születőben volna. Vagyis az élet legősibb formája – mint Hamvas Béla mondta – a féreg. (A féreg, sőt a férgek kedvelt motívuma Lossonczy Tamásnak. A Nehézkességünk legyőzése című képén például ott kunkorog riasztóan egész sereg kisebb-nagyobb féregszerű alakzat – a lélek belső, félálomi világának jelképeként.)
A manicheusok titkát és a gnosztikusok mindentudását újra átélő angol költő-látnok, William Blake álomképei ezek, aki A menny és pokol házassága című versében a teremtés kettősségét, egyszerre szent és infernális jellegét vizionálja. Vagy a mi elfelejtett költőnk, Vályi Nagy Ferenc varázslatai, aki ódát írt a mindenség teremtőjéhez, de a pocsolyában hemzsegő tüneményes parányokhoz is.
Blake kortársai leírták, hogy az extravagáns poéta hol egy száraz kóró zörgését, hol egy poszméh döngicsélését fülelve hangolta rá magát a teremtés ritmusára, hogy megértse, mit súgnak az angyalok. Kósza neszekből, hullámverésből és szelek zúgásából hallgatta ki a mindenség titkos muzsikáját. Mivel viszont a festő nem a hangok, hanem a látvány megragadottja, ugyanígy – mutatis mutandis: képi áttűnéseikkel – hatnak rá a világ motívumai. A napsugárnyalábban vibráló porszemek és a mennybolt csillagai. A kristályok csillámló síkjai meg a fűszálak. A gyökerek fény-árnyék tánca. Fakérgek és ásványi szivárgások.
A gravitáció a látomásban érvényét veszíti. Még 1946-ban vetette papírra Lossonczy Tamás: „A kép valósága éppen olyan valóság, mint akár az emberi test, a szobor, a tenger, egy gyárépület, valamely műszaki termék vagy zenemű valósága…” Ki kellett ezt mondania, és nem árt megismételni ma sem. Cézanne-t idézi: „Kevés a mondandóm, valóban a festészetről többet és jobban beszélhetünk szemtől szemben a tárggyal, mintsem merőben okoskodó elméleteket fejtegetve… Nem szeretem a tudományos légvárakat. A tudomány művelőit pedig mindenki halálos komoly, munkájukban örökösen elmélyedő embereknek képzeli. Ez csak féligazság. A tudósnak bátran kell játszania az általa kutatott témakörben.”
A művészet – „az élet értelme”, ahogy másutt sarkítva kimondja – komoly játék. Nem ábrázol, hanem teremt. Képpé varázsolja a láthatatlant. Ami ennél kevesebbel megelégszik, nem teljes értékű művészet. A Metropolitan Múzeumban sétálgatva fogalmazódik meg benne: „Seurat, Gauguin, Van Gogh, Manet, Monet után Toulouse-Lautrec keserű képei, szomorú prostituáltjai, vágtató lovai. És jöjjön az ellentét: az angolok szép portréi. Csupa hízelgés ez a piktúra: szépített, elegáns emberek érdemrendekkel, gyalog, lovon, távcsővel, vadászpuskával. Gyönyörű, kifogástalan nők és férfiak bravúros előadásban, de én az egészet nem adnám egyetlen Claude Monet-ért! Belefárad az ember az ilyesmibe, mennyivel jobb például az etruszkokkal beszélgetni…” Az etruszkokkal beszélgetni, ez kulcsfontosságú. Mert Lossonczytól, a magyar nonfiguratív piktúra emblematikus alakjától mi sem áll távolabb, mint a fafejű doktrinerség. Baráti társaságban egy alkalommal ifjabb festőtársát némi malíciával „geometriába fulladt festőnek” mondta. Ő is geometrizál, ha a kép úgy kívánja – Platón szerint ez az istenek legfőbb tudománya! –, ám ha a mű mást kíván, más eszközhöz kell nyúlni! Tudni kell ugyanis, hogy „se történelmi korszak, se irányzat, csak a meghatározatlan művészi érték számít. A ma divatos modern holnap avulttá válik, ha belül üres, értéktelen.” Ezt sem lehet eleget hangsúlyozni.
Hogy festőnk mekkora utat járt be, szinte kimondhatatlan. A ferencvárosi polgárcsalád sarja Ambrus Zoltán Midasz királyának légkörében nőtt fel. A Képzőművészeti Akadémián előbb a tisztes, ám unalmas Bosznay István diákja, később a nyitottabb, izgalmasabb Vaszary Jánosé. A mesterséget kitűnően elsajátítja, ám szemléletét nem az akadémia rajzpadjai, hanem párizsi útjai formálják. Először 1926-ban jár a fény városában. Lebilincselik Matisse, Picasso, Chagall, Braque munkái. 1929-ben, újabb útja során látogatja meg Párizsban Piet Mondriant a Rue du Départ-beli műtermében.
Idehaza Hamvas Béla és Kassák is felfigyel Lossonczy munkáira. Kassák „az absztrakt festészet egyik legkiforrottabb képviselőjének” mondja. Hamvas Béla pedig Forradalom a művészetben című, Kemény Katalinnal együtt írt könyvében méltatja művészetét, sőt a könyv borítóját is Lossonczy egyik konstruktív grafikájával díszíti.
A némiképp hosszúra nyúlt és ígéretes kezdet újra meg újra megnyaklott a történelem szörnyűségein. Lossonczy műveinek jelentős hányada a háborús bombázás áldozatául esett az úgynevezett Regent-ház pusztulásakor. 1948 és 1971 között nem volt önálló kiállítása! Hosszú esztendőkön át a Munkaügyi Minisztérium 18. Faipari Szakmunkásképző Iskolájában tanít. Derűvel viseli a mellőztetést. Kortársai némelyike, még a jelentősebbek közül valók egyike-másika is, hajlandó némi engedményre, szelíd megalkuvásra. Lossonczy nem. Ahogy Veszelszky, Gadányi, Szegedy-Maszák, Tóth Menyhért vagy Bene Géza, a maga útját járja. Tisztában van azzal, amit Fülep Lajos így fogalmazott meg: a magányos ember útja messzebbre visz, mint az ilyen-olyan csoportoké. Az igazi művész nem idomulhat. Nem festhet tetszetőset. Kincstári szörnyűséget vagy a divathoz alkalmazkodó
giccset. Nem alkalmazkodhat semmiféle „elváráshoz”. Az igazi művésznek – ahogy már fentebb idéztük – az etruszkokkal kell beszélgetnie. Hogy Lossonczy mindezt pontosan tudta, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyik-másik világhírre vergődött kortársát röviden „giccsőrnek” szokta mondani. „Eszembe jut Saint-Simon vagy Lampedusa… Úgy féltek a sikertől, mint a tűztől.” Mert a mai siker alkalmi, és devalválhatja a művet. Főként igaz ez a mi világtájunkra, ahol a művészetben gyakran még ma is a XIX. század mentalitása az úr.
Ilyen-olyan művecskék és művészek jönnek-mennek, ám – mutatis mutandis – az etruszkok művészete megmarad. Mert nem a lélek szeszélye, hanem a szellem teremtette. Ahogy Lossonczy remek vásznai sorát is. Köztük például az 1942-ből datált Világégést, amelynek imaginárius, hamuszürke terét aranyszín és vérveres lángok szabdalják össze. Az 1970-ből való remeklés, A sötétség szelleme is korunk emblémája. Billent, furcsa építményei, amelyek egy amorf, veres szörnyalakból nőnek ki. A sötét kor, a hinduk Káli-jugájának levegője járja át a művet. A festmény komor sugallataival épp ellentétes az 1960-as évek elején alkotott Élővilág. A kép függőleges, a szellemvilág vertikumát sugalló formájában pasztellszínű alakzatok tenyésznek. Veresek, lilák, sárgák. Ahogy a mester nevezetes „pacsirtás képén” is, amelynek csak a címében szerepel a város- és faluszélek kedvesen futkosó, bóbitás madara, a képen csak az a miliő sejthető, amelyben a hangja fel-felharsan: a zöld fű meg a csillámló víztükör. A festmény középpontjában egy tojásforma alakzat látható. Itt a kép sugallatának megfelelően fehér, míg más Lossonczy-képeken – festőnknek kedvelt motívuma a „középponti tojás” – hol koromfekete, hol lila vagy éppen haragoszöld.
A Lossonczy-mű azt sugallja, hogy korunk nem az idill ideje, ám méltósággal, rezignált tisztánlátással mégis élhető. De ahhoz, hogy derű költözzön belénk, nem elég látnunk a világ tarka örvényeit, hanem magunkban is meg kell teremtenünk a hasonmásukat. Hogy a sötétség szellemei, amint azt a festő számtalan képe sugallja, itt gomolyognak körülöttünk, sőt bennünk is, eltitkolni kár volna. Aki ezt teszi, magát veti martalékául a pokol erőinek. A sötétséget nem eltitkolni kell, hanem a szellem erejével átvilágítani.
A teremtés véget nem érő, manicheus küzdelmébe enged bepillantanunk festményein a százesztendős Lossonczy mester, akinek képei – ahogy azt Fábián László írja: – „sajátságos élettel megterheltek, vidámak, játékosak, örömteliek, csípősek, gonoszkodók, förtelmesek, alattomosak és sápítozók… Menny és pokol, Isten és a sátán, mivel az embernek mindkettőből jutott, sarkantyúzzák minduntalan vásznaihoz.”