Szorongás és terrorveszély

Csak első hallásra meglepő az a hír, miszerint az athéni olimpia különböző helyszíneire Patriot rakétákat telepítettek. Lassan annak lesz hírértéke, hogy kontinensünkön egyáltalán akad olyan ország, amely nem érzi fenyegetőnek a globális terrorizmust. Ugyanakkor magától értetődik, hogy ennek a fajta fenyegetettségnek a határai beláthatatlanok, miután nem az emberek mindennapos tapasztalatai, hanem a gondolatok táplálják. Más szóval, a félelem nem elsősorban bekövetkezett eseményeken, hanem virtuális érzéseken alapul. Bár a terrorcselekmények kétségkívül fenyegetik Európát, aligha kétséges, hogy a híradókban látott képsorok, a félelemkeltés minden eddiginél nagyobb lelki pusztítást végez az emberi közösségekben.
A madridi merénylet utáni európai közhangulat jellemzésére nem árt felidézni Sören Kierkegaardnak egy százötven évvel írt definícióját. A dán filozófus a szorongásról úgy vélte, hogy az nem más, mint a megsemmisüléstől és tehetetlenségérzéstől való félelem. Pontosan erről van szó napjainkban is: az európai emberek nagy többsége egyéni és globális veszélyeket lát az elharapózó erőszakban, de ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy a kiváltó okok megszüntetésében a világ vezető hatalmai és gyakran a saját kormányuk sem érdekelt. Éppen ezért ma – politikai értelemben – a tehetetlenségérzet a legáltalánosabb állapot Európában, ha úgy tetszik, népeinket a szorongás fűzi össze, nem pedig az emberek sorsközössége, tennia akarása, cselekvési képessége.
Szorongunk mi, magyarok is. Ráadásul nekünk több okunk van erre, mint olyan európai nagyhatalmaknak, mint például Németország és Franciaország. Amíg egyetlen magyar katona is részt vesz az iraki kalandban, célpontnak számítunk, legalábbis az ellenálló logikája szerint. Kontinensünk nyugati és keleti országai között létezik azonban egy döntő különbség a veszélyeztetettség politikai tálalásában: amíg Nagy-Britanniában gőzerővel folyik a lakosság felkészítése az esetleges terrortámadásra – és ezzel együtt a kollektív szorongást is tompítanák –, nálunk szalonképtelennek, mi több, vészmadárnak minősítik azt, aki a ránk leselkedő erőszak valódi nagyságára figyelmeztet.
Mondjuk ki kendőzetlenül: a jelenlegi kurzus baklövései miatt Magyarország napról napra, percről percre közelebb kerül ahhoz, hogy az iraki háborúban vállalt szerepe miatt megbüntessék. Immáron nemcsak a madridi merénylet kiváltotta szorongás, hanem az ajtónkon dörömbölő tényleges terrorizmus is fenyeget bennünket. Lengyelország és Bulgária már megneveztetett, vajon az iraki ellenálló szemében mi miért ne számítanánk ellenségnek?
Kovács László és társai felelőtlenek, de nem elsősorban azért, mert folyamatos erőfitogtatásra kényszerítik hazánkat. Sokkal nagyobb baj, hogy tovább feszítik a húrt, visszaélnek a magyar emberek bizalmával, és soha nem tapasztalt fenyegetésnek tesznek ki mindannyiunkat. Semmit sem tesznek a veszély leküzdésére, sőt kedélyesen elbagatellizálják a sokasodó figyelmeztetéseket. Mintha abban bíznának, hogy mandátumuk lejártáig nem történik nagyobb baj. Kétségtelen, hogy az ő kollektív szorongásuk nem az iraki háborúból, hanem az amerikai külügyminiszter homlokráncolásából vezethető le.