Tigrisek aranya

A cím a nagy argentintól, Jorge Luis Borges-től való, sietek leszögezni. Borges nagy tigrisszakértő. Ezen a nyáron, amikor Magyarország éghajlata lassan mérsékeltről mediterránra válik, s már nem sok embert izgat a Mecsekben kóborló tigris, bátran veszem kölcsön a költő gyönyörű címét.
Holott én nem is erről a tigrisről szeretnék írni, hanem másikról. Pontosabban A másik tigrisről, mely egy másik Borges-vers címe, azt hiszem, ebben ragadja meg legjobban a tigris – na nem a grabancát – lényegét.
Azt álmodtam, hogy ülök a fürdőkádban, és hallgatom az idei irodalmi érettségi tételeket: Első: Jorge Louis Borges tigrisélménye és a tigrismetafora költészetében. Kettő: Jorge Luis Borges Az első magyar költőhöz című versének elemzése.
Az álom többi részére nem volt időm, föl kellett kelnem. Majd ma éjjel folytatom.
Míg ébren vagyok, csak elmélkedhetek, hogy is van ez a dolog a tigrisekkel.
„Egy tigrisre gondolok” – kezdi Borges a verset, a legnagyobbak egyszerűségével. A folytatás: „Félhomályban, / szinte eksztázisban nyüzsög a Könyvtár, / és úgy tűnik távolodnak a polcok, / erős lesz, ártatlan, vérmocskos és új, / saját reggelén saját erdejében / otthagyja majd nyomát az általa / névről nem ismert folyópart sarában. / (Az ő világában nincs név, se múlt, / se jövő, csak egy biztos pillanat.) / Barbár távolságokat jár be majd, / s a szagok fonott labirintusában / a pirkadat szagát megszimatolja / és elbódul a szarvas illatától; / a bambuszszálak közt kivehetőek / a csíkok, csontozatát is megérzem / a ragyogó, vibráló bőr alatt. / Hiába hát a konvex tengerek / s a bolygó minden sivataga köztünk; / e házból, egy dél-amerikai, / félreeső kikötőből követlek / és álmodlak, oh, Gangesz-parti tigris. / Nő lelkemben a délután, s azon / tűnődöm, hogy versbéli tigrisem / csupán árnyéktigris, szimbolikus, / irodalmi képek sorozata, / lexikonok reminiszcenciája, / nem a végzetes remekmű, a tigris, / mely Szumátra vagy Bengália napja / vagy változó holdja alatt betölti / henyélés-, szerelem-, s halál-rutinját. / A jelképessel szembeállítottam / a valódi, a melegvérű tigrist, / a bölénycsordákat tizedelőt, / és ma, 59 augusztusában / kimért árnyék nyúlik el a mezőn, / de már puszta megnevezése és / körülményei feltételezése / száműzi a fikció terepére / az e földi, hús-vér lények közül. // A harmadik tigrist keressük. Ez, / akár a másik kettő, testet öltött / álmom, emberi szavak rendszere, / nem a gerinces, mitológiákon / túli, földi tigris. Mindezt tudom jól, / de valami rám kényszeríti ezt az / értelmetlen, meghatározhatatlan, / ősi kalandot, s állhatatosan / kutatom a délután idejében / a másikat, a nem versbéli tigrist.” Imreh András, a vers nagyszerű fordítója is talán erre gondolhatott a magyar tigris felbukkanásakor, ő vajon melyik tigrist keresi?
És melyiket látta a hatéves szöszi kislány, aki szépen le is rajzolta nekünk, nehogy azt higgyük, kitalálta az egészet. És ha csak álmodta, az talán nem valóság? Néha az az érzésem, nagyon ráfizethetnek azok, akik figyelmen kívül hagyják az álmaikat.
A tigristuristákra nem is kéne szót vesztegetni, ők csak amolyan bámész népség, „vérszagra gyűl az éji vad”, ahogy Arany János mondta. De azért a bámészkodóknak is megvan a hasznuk. De a haszon csak a tigrisé lehet, hiszen zsigereiben és évezredek által kifinomított ösztöneiben érzi, innen menekülni kell. Vagy elég lesz csupán óvatosan elvonulni, hogy mancsai ne mélyedjenek túlságosan a talajba. Ha a tigris különbséget tud tenni a megiramodás és a lopakodás között, akkor van tapasztalata. S akkor van időérzéke is. Plusz valamennyi esze.
A tigris nem oly gyanútlan állat, mint az a medve, aki egyszerűen besétált az első útjába eső áruházba, ahol azonnal lelőtték. Arra sem volt ideje, hogy rendesen körülnézzen. S bár elismerem, hogy „a vereségnek olyan méltósága van, amit a zajos győzelem ritkán mondhat magáénak”, én mégis élve szeretném látni a méltóságot. A tigrisét is, a medvéét is.
Persze a tigrisnek szurkolok. Ha megszökött fogvatartójától, akkor kalandos utat kívánok neki, jusson vissza oda, ahonnan származik, a szavannára, az övéi közé. Ha csak eltévedt, akkor is jusson vissza. Csak emberek elé ne kerüljön, mert az nagy veszedelmet jelent rá nézve. Noha az emberek félnek tőle, mégis ő húzza majd a rövidebbet. Jó esetben ismét fogságba (állatkertbe) kerül, ott aztán unatkozhat végeláthatatlanul.
„Magyarországon fölzeng az első csalogány” – írja Borges a Himnusz című versében, melyben visszapörgeti az emberiség múltját, és a magyarországi csalogány dala ott van Vergilius és Jézus egy kiragadott pillanata közt.
„Vergilius lassúdan / selymet símogat, / melyet karavánok és hajók hoztak a / Sárga Császár birodalmából. / Magyarországon fölzeng az első csalogány. / Jézus Caesar profilját nézi a pénzen.”
S mindez miért? „Mert egy asszony megcsókolt” – ennyi kell a költőnek, hogy himnuszt írjon az időről, s hogy visszaforgassa az időt.
„Minden először történik, de minden mindörökre” – olvasom a Boldogság című Borges-versben. A tigrisek aranya pedig nem más, mint kedvesének haja színe, bizonyos fényben.
A tigris lélegzetvisszafojtva figyel a hűvösben, és az általa évszázadok óta ismert és rettegett fémen meglátja a napfény csillanását.
A vadász leereszti a puskáját. Nem először és nem utoljára.
A tigris megmenekült. Nem először, de lehet, hogy utoljára.
A tigris nem ismeri a boldogságot.