Hát persze, hogy Ariel Saron fogadta szerdán este a tel-avivi Ben Gurion repülőtéren a kétszáz franciaországi zsidót, akik új, saját maguk választotta hazájukba érkeztek! A természetesen már jóval korábban eltervezett megérkezésre kiérkezett az izraeli ellenzék vezére, Simon Peresz és jeles rabbik is. A tel-avivi fogadáskor a „pompát” már csak azzal lehetett volna emelni, ha az államelnök is tagja a fogadó küldöttségnek. Az új bevándorlók érkezése olyan magas labda volt, amelyet a zsidó kormány nem tudott kihagyni.
Az aliját, az Izraelbe történő „felmenetelt”, magyarán a zsidó diaszpórából történő bevándorlást választók között is jól tudták, hogy nem személyüknek szól ez a megszokottnál is kedélyesebbre sikerült szerdai ünneplés. Az eddig sem különösen jó francia–izraeli diplomáciai viszony – megspékelve Ariel Saron izraeli miniszterelnöknek a franciaországi zsidókat kivándorlásra buzdító szavaival – az elmúlt egy hónapban a nyílt válság napjait éli át. Igaz, a repülőtéren elmondott beszédében Saron megpróbált visszakozni, köszönetet mondott személyesen Chirac elnöknek és Franciaországnak azért a tevékenységért, amellyel elejét igyekszik venni az antiszemita támadásoknak.
Jelenleg Franciaországban él – Izrael és az Egyesült Államok után – a világ harmadik legnagyobb zsidó közössége. Számukat – mivel természetesen nem lehet semmilyen vallási, származási adatot gyűjteni – csak becsülni tudják, 500 és 600 ezer közé teszik. Ez Franciaország lakosságának egy százaléka. Az utóbbi esztendőkben közülük évente 2300-2500 választotta, hogy „visszatelepül” Izraelbe. Tömeges, exodusra hasonlító kivándorlási hullámról azonban nem lehet beszélni, hiszen az aliját választók aránya a francia zsidó közösség lélekszámának nem éri el a fél százalékát sem.
Számtalan oka lehet annak, hogy egy franciaországi zsidó végül miért dönt hazája elhagyása mellett. Van, aki családi okok miatt választja az aliját (a kivándorlások 70 százalékánál az Izraelben élő családtaghoz, nagyszülőhöz, gyermekhez csatlakoznak), de természetesen szóba kerülhetnek még más megfontolások, mint amilyen a kisebbségi lét elvetése, az antiszemita támadások miatti elégedetlenség vagy az izraeli–palesztin válság tálalása a francia sajtóban. A kivándorlók 70 százaléka 35 évnél fiatalabb, iskolázott és városi, főleg Párizsból, Lyonból, Marseille-ből származnak. „Nem kell befeketíteni a képet – állította a Figaro Magazine-ban Olivier Rafowicz, a Zsidó Ügynökség, az Izraelbe történő kivándorlóknak a külhonban segítséget nyújtó izraeli szervezet párizsi vezetője. – A franciaországi zsidók alijája nem menekülés. Pozitív döntés, amelynek lehetnek személyes, azonosságtudati és vallási elemei. A kivándorlók között vannak olyanok, akik a gyökereikhez visszatérve gyermekeiknek akarnak jövőt biztosítani, vagy olyanok, akik hitükben akarnak háborítatlanul élni, és olyanok is, akik egyszerűen a családjukhoz akarnak csatlakozni. Egy azonban mindenkiben közös: Izrael szeretete.” És még egy: a hit a cionizmusban, hogy a világon minden zsidó hazája Izrael.
A Zsidó Ügynökség igazán hivatásosan és elkötelezetten teszi a dolgát, azt, amiért létrehozták: felvilágosít, felkészít és jó szóval irányít. A felmerülő számtalan kérdésre megpróbál válaszolni: például milyen feltételekkel tanulhat a frissen bevándorolt izraeli egyetemen, mely városokat ajánlják a letelepedésre, hol a legkönnyebb lakáshoz jutni, mennyi idő alatt lehet megtanulni héberül, hol él jelentősebb számban francia ajkú közösség. Gyakran kivándorlási szalonokat rendeznek, sőt előzetesen tanulmányutakon mutatják be a különböző szakmák képviselőinek az ugyancsak csökkenő munkalehetőségeket. A profi munka ellenére bizarr állításnak tűnik az ügynökség becslése, amely szerint az elkövetkező három évben Franciaországban harmincezer zsidó választja majd az aliját. Ezek szerint évente tízezer zsidónak kellene kivándorolnia, holott az idei féléves számok arányaiban még az előző esztendő 2500 fős mutatóját sem érik el.
„Azt szeretném ajánlani minden zsidónak, hogy jöjjön Izraelbe, de különösen a franciaországi zsidóknak javaslom ezt. Nekik azonnal mozdulniuk kell, ugyanis ott elszabadult antiszemitizmus.” Ezek voltak Ariel Saron azóta a világot bejárt mondatai, amelyre az izraeli sajtó szerint az egész francia közélet „hisztérikusan” válaszolt. Az izraeli miniszterelnök már akkor hozzáfűzte, hogy a francia kormány intézkedéseket hozott a fenti jelenségek kordában tartására. Ám pusztán az a tény, hogy „a francia lakosság (mintegy 60 millió) 10 százaléka muzulmánokból áll, terepet ad az antiszemitizmus új formáinak elterjedéséhez” – jelentette ki Saron.
Ezzel szemben a tény az, hogy a francia politikusok, a közszereplők és a sajtó képviselői – egy-két kivételtől eltekintve – korántsem reagáltak „hisztérikusan” a zsidó kormányfő vádakkal fűszerezett Izraelbe invitálásra. A megfontolt francia véleménynyilvánításokból körvonalazódik az a három ok, amelyek miatt a mai államközi kapcsolatokban kivételesen tapintatlan kijelentés elhangozhatott. Az első demográfiai, a második politikai, a harmadik államfilozófiai síkon próbál magyarázatot adni a kijelentést kiváltó okokra.
Az első megállapítás szerint Izrael rövidesen súlyos demográfiai problémával néz majd szembe. A jelenleg 6,4 millió lakosú zsidó állam 27 százaléka muzulmán, azaz minden ötödik állampolgár arab. Követve a különböző népcsoportokban a népszaporulatot, egyértelműen arról beszélhetünk, hogy ez a zsidók számára előre megjósolhatóan vesztes játszma lesz, ha nem ötven, de száz éven belül biztos. Ehhez még azt is hozzá kell fűznünk, hogy az izraeli arabok valahogy nem akarnak a zsidók módjára élni, azaz gyakorlatilag nincs asszimiláció. Alighanem ez a legnagyobb gond.
Ariel Saron és tanácsadói jól látják a problémát. Tíz éven belül egymillió külföldi zsidó bevándorlásával akarják elérni Izrael „vérfrissítését”, de ha ez sikerülne is, csak elodázni tudják azt a pillanatot, amikor az arabok többségbe kerülnek Izraelben. Ám a számok korántsem úgy állnak, ahogy azt a zsidó kormányfő látni szeretné: 2000 szeptembere, a második intifáda kezdete óta a bevándorlási adatok zuhannak. Tavaly a világból 23 ezren érkeztek Izraelbe letelepedési szándékkal, ami jócskán alatta marad a 90-es évek végén rögzített 60 ezres átlagnak. A volt Szovjetunió tagköztársaságaiból és Kelet-Európából történt bevándorlási hullám lecsengése után csak Argentína hozott sikert a zsidó állam számára: az elmúlt években a dél-amerikai országban dúló gazdasági válság elől menekülve argentin zsidók ezrei érkeztek az ígéret földjére. A tavaly Oroszországból kivándorolt 35 ezer zsidó közül 19 ezren Németországot választották új hazájuknak, mert itt sokkal kedvezőbbek a befogadási juttatások. Döntésüket talán megkönnyítette a háborús állapotok hiánya is – állapította meg a francia Le Point hetilap egyik utóbbi számában. Egy szám viszont tabu a zsidó államban: hogy hányan térnek vissza Izraelből az elhagyott hazájukba.
Az Egyesült Államok és Franciaország maradt a zsidó állam egyik utolsó nagy ember-utánpótlási bázisa. Saronnak a franciaországi zsidókat csomagolásra buzdító szavai nem véletlenül hangzottak el július 18-án, az amerikai zsidó szervezetek jeruzsálemi találkozóján. A közönség olyanokból állt, akik a legérzékenyebbek az antiszemitizmus kérdésére. A franciaországi rasszista és antiszemita támadások évek óta mérgezik nemcsak a francia–izraeli, hanem a francia–amerikai kapcsolatokat is. E hónap elején Jacques Chirac elnök újból – ezúttal Chambon-sur-Lignon-ban, ahol a második világháború alatt zsidók ezrei találtak menedéket – kemény szavakkal ítélte el a rasszista, antiszemita, idegenellenes, homofób megnyilvánulásokat. Nagy hatású beszédében felszólította franciákat a köztársasági értékek védelmére. De nem csak szavakban erős e téren Franciaország: a világon egyike azon államoknak, amelyek törvénykezésében pontosan körülírva, súlyosan büntetik a rasszista, antiszemita cselekedeteket. A közelmúltban az amerikai látogatásáról hazatért Nicolas Sarkozy gazdasági és pénzügyminiszter – aki korábban a belügyeket felügyelte – a parlamentben valóságos átkot szórt a megelőző szocialista kormányra, mert az hagyta, hogy a világon Franciaországról kialakuljon az antiszemita állam képe.
Kár lenne tagadni, hogy az utóbbi években Franciaországban százszámra voltak ilyen antiszemita bűntettek, melyekből már egy is túl sok lenne. A franciaországi antiszemita kilengések száma 2004 első felében (135 eset) növekvő tendenciát mutat a korábbi adatokhoz képest, ugyanis tavaly egész évben 192, míg az azt megelőző esztendőben 127 ilyen esetet rögzítettek. Az arab suhancok „Éljen Bin Laden!” ordibálásától az antiszemita falfirkákig, a zsidó temetők meggyalázásáig, a fizikai erőszakig valóban minden beletartozik ebbe a számba, minden, aminek rendőrségi következménye lett.
Más kérdés azonban, hogy – amint azt a Le Figaro vezércikkében megjegyezte – a szomorú izraeli demográfiai kilátások elleni küzdelem során Saronnak egyértelmű érdeke, hogy Franciaországról az antiszemita ország képét keltse, ahonnan menekülnie kell minden zsidónak. Franciaország nem antiszemita, és ezt maga az izraeli miniszterelnök is nagyon jól tudja – állapította meg a Le Figaro. Ám Saron nem lenne Saron, ha az antiszemitizmus vádját eltúlozva nem kovácsolna saját maga számára kétélű fegyvert. Egyrészt a franciaországi zsidókat a biztonság hiányával távozásra ösztökélve, másrészt arabbarát politikája miatt az antiszemitizmus súlyos bélyegét ragasztva Franciaországra.
És itt már tisztán politikai jelegűvé válik a probléma. Izrael „súlyos hibának” minősítette, amikor egy hónapja Michel Barnier francia külügyminiszter felkereste Ramalláhban a zsidó hadsereg által „karanténban tartott” Jasszer Arafat palesztin vezetőt. Amikor a zsidó kormányfő a francia zsidók azonnali távozását sürgette, nagyon is tudatában volt annak a szavazásnak, amely rá egy hétre következett be az ENSZ-ben, ahol Izraelt elítélték. Először az izraeli–palesztin válság történetében a világszervezetben az Európai Unió mind a 25 tagállama Izrael ellen szavazott. A zsidó államot elítélő döntést abban a kérdésben hozták meg, hogy Izrael a biztonsági fal építésekor bizony elnézte a térképet, és 16 százalékot lecsípett magának az 1967-ben elfoglalt területekből. Franciaország a főkolompos, hiszen mindent megtett az elítélő határozat elfogadásáért – így kommentálták a döntést az izraeli lapok. Az ENSZ határozat nem ítéli törvényellenesnek a fal építését, azt megtette a hágai Nemzetközi Bíróság, csupán annak elhelyezkedése ellen tiltakozik. Izrael viszont már jó előre bejelentette, hogy semmibe fogja venni az ENSZ-döntést, és folytatja a biztonsági „kerítés” kivitelezését.
Mindazonáltal korántsem nevezhetjük sikertelennek – legalábbis Izraelben – a Párizst lejárató kampányt. A közelmúltban egy tel-avivi értelmiségi konferencián ismertették azt a közvélemény-kutatást, amely szerint a zsidók 57 százaléka ellenszenvesnek találja a franciákat. Nem is csoda, ha a Maariv izraeli jobboldali napilap olyan fotót jelentett meg Chirac elnökről, amelynek aláírása: „Az első számú antiszemita”. A francia államfőt ugyanez az újság „kollaboránsnak” titulálta amiatt, mert – az izraeli vélemények szerint – nem határolódott el elég egyértelműen a maláj elnök zsidókat sértő kijelentésétől. Két évvel ezelőtt az izraeli külügyminiszter-helyettes kijelentette, hogy antiszemitizmusban „Franciaország az egyik legrosszabb ország” – emlékezett vissza a Le Monde. Rá alig több mint egy hónapra Saron is feliratkozott azok közé, akik Párizstól számon kérték a „nagyon veszélyes antiszemita hullámot”.
A harmadik ellentmondás a két ország közötti társadalmi berendezkedésből ered: az egyik cionista, a másik világi – fejtette ki a L’Express francia hetilap. Ariel Saron ortodox zsidó vallású, egész világszemlélete cionista. Ő maga az egyik első bevándorló családok gyermeke, édesapja Belorussziából érkezett ősei földjére. A zsidó állam szerinte – és a cionizmus alapítója, Herzl Tivadar szerint is – a világ összes zsidójának mentsvára. Ilyen értelemben teljesen elfogadható – állapította meg a hírmagazin –, hogy a cionisták megítélése szerint a ma Franciaországban élő zsidóknak is ott a helyük, vissza kell térniük Izraelbe.
Franciaország viszont köztársaság, és a világi eszmék alapján épül fel, az államot és az egyházat határozottan különválasztja. A francia forradalom volt az, amely elismerte a zsidókat, mint állampolgárokat. A zsidóság nagy része épp ezért lát kivételes körülményeket itt az integrálódásra. Talán épp ez az, amit a cionizmus hívői nem tudnak megbocsátani Franciaországnak.
A franciaországi zsidóságban sem váltott ki osztatlan lelkesedést Saron költözködésre való felszólítása. A különböző zsidó szervezetek vezetői kifejtették, hogy az izraeli kormányfő nem ismeri a helyzetet, és nem tudja, mit beszél. Egy palesztinokkal rokonszenvező zsidó tömörülés például ezekkel a szavakkal tiltakozik Saron invitálása ellen: „a francia zsidó polgárok valós érzékenységét szeretné felhasználni egy nacionalista és arabellenes rasszista politika érdekében.” Roger Cukierman, a CRIF, a franciaországi zsidó szervezeteket tömörítő tanács elnöke szintén elítélte azt az izraeli politikát, amelyet a zsidó kormány az érintettek feje felett folytat. „A mi feladatunk nem az – fejtette ki –, hogy távozásra bátorítsuk a zsidókat. Épp ellenkezőleg: olyan helyzetet kell számukra teremtenünk, hogy itt, Franciaországban éljenek minden gond nélkül.”
origo.hu
Egyre nagyobb bajban van Ruszin-Szendi Romulusz, akár tíz évet is kaphat
