Június 3-án Kőbányán egy szokatlanul sötét zivatarfelhőből tornádó ereszkedett alá, és jelentős pusztítást okozott a sűrűn lakott területen. Pár nappal később, június 9-én egy hasonló fekete felhőből tojás nagyságú jégeső esett Miskolcon, majd a felhő dél felé haladt, és sokfelé okozott hasonlóan pusztító jégverést, a károkból ítélve tornádókat is. Aznap este Budapestre szintén lecsapott egy zivatarvonal, és a vele járó orkánszerű szél és felhőszakadás megbénította a város életét. Ilyen előzmények után talán érthető, hogy amikor június 11-én a délelőtti órákban a budapesti főpolgármester aláírásával egy közlemény jelent meg, amely tornádóveszélyre hívta fel a lakosság figyelmét, azonnal izzani kezdtek az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) telefonvonalai.
A szolgálatnál dolgozó szakemberek körében ismert, hogy a tornádó előrejelzése még távolról sem megoldott feladat, a legfejlettebb technológiával rendelkező és tornádókkal leginkább sújtott Egyesült Államokban is legfeljebb fél órával korábban tudják jelezni a veszedelmes jelenség pontos helyét, így ilyen jellegű riasztást az OMSZ nem ad, illetve nem adhatott ki. Az OMSZ munkatársai mindent megtettek a helyzet tisztázása és a közvélemény megnyugtatása érdekében (nem nagy sikerrel!) a vaklármának bizonyult riasztás napján és azóta is… Felvetődik azonban a kérdés, hogy mi okozza az ilyen típusú pusztító viharokat, és mennyire lehet őket a hazai viszonyok között előre jelezni.
A tornádók légtölcsérek, amelyek többnyire nagyon erős zivatarfelhőkből nyúlnak alá. A tölcsérbe beáramló és örvénylő levegő sebessége széles határok között váltakozik, 100 km/óra sebességtől akár 600 km/óra (!) értékig is terjedhet. A tölcsér központjában jelentősen csökken a légnyomás, aminek a hatására az épületek, tetőszerkezetek szinte szétrobbannak. A szemtanúk gyakran említik, hogy nagyobb felületű tárgyak, szekrények, asztalok szinte kirepülnek az ablakokon. Az erősebb tornádók ellen nincs védekezés, egyetlen megoldás, ha biztos bunkerba, pincébe menekítik a lakosságot, és bár a tölcsér átmérője nem nagy, legfeljebb néhány száz méter, pusztításának a mértéke mindig jelentős. A tornádók igazi hazája Észak-Amerika, a Mississippi és a Sziklás-hegység közötti terület, de Európában, így Magyarországon is előfordulnak. A hazai esetek azonban csak kistestvérei az amerikai jelenségnek.
Nálunk az ötös fokozatú úgynevezett Fujita-skálán (F-skálán) egyes és kettes értékek fordulnak elő a leggyakrabban, azonban ritkábban magasabb fokozatúak is megjelenhetnek, mint 1996. június 21-én a Somogy megyében Torvaj és Sérsekszőlős falvakat pusztító F3-as. Mivel a tornádó tölcsérének átmérője kicsi, viszonylag kevés az esély, hogy lakott területet is eltalál, ezért a károk alapján nehéz megbecsülni az előfordulási gyakoriságot. (Nyilvánvaló, hogy ha sűrűn lakott területet sújt, akkor egyetlen tornádó is óriási károkat tud okozni.)
Az időjárási radarok megfigyelései és az észlelések alapján a hazai tornádók száma évi tíz körülire tehető, azonban egyes becslések ennél magasabb, illetve alacsonyabb értékeket is valószínűsítenek. Az erősebb tornádók rendszerint egy különleges szerkezetű, hosszú életű zivatarfelhőből, úgynevezett szupercellából fejlődnek ki. A szupercella néhány tíz kilométer átmérőjű, forgó zivatarfelhő, amelynek átvonulását szinte mindig rendkívüli időjárás kíséri. Ha a szupercellából nem is alakul ki tornádó, a vele járó pusztító jégeső, orkánszerű szél vagy felhőszakadás mindig rendkívüli károkat okoz. (A következmények miatt gyakran e jelenséget is tornádónak minősítik.) Ilyen szupercella volt a felelős a június 9-én Miskolcot, majd az Alföld keleti részét sújtó jégesőért, s az aznap este Budapestre lecsapó zivatarvonalban szintén voltak szupercellák. Tornádók nemcsak szupercellákból és nemcsak nyáron alakulhatnak ki, hanem néha ősszel vagy tavasszal is előfordulhatnak – ilyen volt például 1999. november 11-én, Márton napján a Kunszentmártonra lecsapó forgószél –, azonban ezek gyengébbek nyári rokonaiknál.
A zivatarokkal járó viharok előrejelzése nagyon nehéz és költséges feladat. Az első nehézség magából a meteorológia sajátosságából fakad. Egy zivatarfelhő akár húsz perc alatt is kialakulhat – látszólag a semmiből. Annak eldöntéséhez, hogy egy adott területen létrejöhet-e veszélyes vihar, nagyon sok mérés és hatalmas számítási kapacitás szükséges. A méréseket az idővel versenyt futva, minél gyorsabban be kell gyűjteni, majd nagyon hosszas és bonyolult számítások szükségesek a légköri folyamatok előrejelzésére, a veszélyeztetett területek behatárolására. (Nem véletlen, hogy a világon a meteorológiai szolgálatok használják a legnagyobb számítógépeket. Már az első számítógép legfőbb alkalmazási területe is az időjárás-előrejelzés volt, és nem kisebb személyiség, mint Neumann János vállalt vezető szerepet a légkört leíró matematikai egyenletek számítógéppel történő megoldásában.) A már kialakult viharok követésénél meghatározó szerepet kapnak az időjárási radarok, ezek segítségével lehet felismerni az igazán veszedelmes légköri jelenségeket, mint például a Budapestre június 9-én lecsapó vihart. Lehetne még sorolni az időjárási műholdakon keresztül a rádiószondás mérőhálózatokig azt a meteorológiai infrastruktúrát, amely elengedhetetlen az időjárás-előrejelzéshez és a viharjelzéshez. Mindez természetesen hatalmas összegekbe kerül (egy időjárási radar hozzávetőleg félmilliárd forint, és legalább négy darab szükséges belőle ahhoz, hogy átfogjuk Magyarország teljes területét). A fejlett államok azonban vállalják a speciális infrastruktúra működtetését, hiszen az előrejelzés hiányában keletkező károk nagyságrendekkel nagyobbak lennének. Gondoljunk például egy vegyi üzemre, ahol a zivatar közeledtével le kell állítani bizonyos folyamatokat, mert egy villámcsapás miatt akár az egész gyár felrobbanhat, de említhetnénk a tavi és tengeri viharjelzéseket vagy a légi forgalmat érintő méréseket is, ahol emberéletek múlhatnak a meteorológiai riasztáson.
A viharjelzés másik sarokpontja a jelzőrendszer, azaz egy olyan hálózat kiépítése, amely idejében figyelmezteti az érintetteket – például a lakosságot – a veszélyre. Az Egyesült Államoknak azokon a területein, ahol tornádóveszély fenyegethet, a nemzeti meteorológiai szolgálat, a hatóságok és a média szoros együttműködésével a legeldugottabb farmra is eljut a viharjelzés. (Fontos megjegyezni, hogy a magánkezdeményezést oly nagyon támogató USA-kormányzat kizárja a meteorológiai magáncégeket e riasztásban való részvételből!)
A hazai időjárási veszélyjelzésre jó példa az immár hetvenedik éve működő balatoni viharjelzés, amelynek hiányában sokan kerülnének életveszélybe. Ezzel szemben nagyvárosainkban, így Budapesten sincsen olyan rendszer, amely szükség esetén gyorsan, egyértelműen és hatékonyan figyelmeztetné a lakosságot a veszélyre.
A harmadik probléma a hitelesség kérdése: nagyon fontos, hogy a döntéshozók, a riasztásért felelősök hiteles forrásból szerezzék be információikat, és tisztában legyenek azok korlátaival is. Napjainkra a meteorológia (is) piacosodott: az időjárás-jelentések népszerűek, ezért jelentős értéket képviselő reklámhordozókká váltak. Mivel a légkör nem ismer határokat, a nemzeti szolgálatoknak elemi érdekük, hogy megkapják a többi ország mérését és számítását. Ezért intenzív adatcserét bonyolítanak le, amelyben a súlyt nem az adatvédelemre helyezik. Azonban az adatpolitika, a meteorológiai vállalkozásokkal kapcsolatos kormányzati hozzáállás országonként más és más.
Az Egyesült Államokban vagy Hollandiában a nemzeti szolgálatok teljes egészében állami költségvetésből működnek, így ott a számítások, mérések eredményei és velük együtt a szomszédoktól kapott adatok is szabadon hozzáférhetők (például az interneten keresztül). Más országokban, így hazánkban is a meteorológiai szolgálatnak magának kell előteremtenie a működéséhez szükséges költségek jelentős részét. Ennek következtében reménytelen versenyre kell kelnie olyan egy-két fős magáncégekkel, amelyek az internetről beszerzett információkból nagyon gyorsan össze tudnak állítani valamilyen előrejelzést. Az ilyen prognózisok nyilvánvalóan kevésbé pontosak, ám a média egy részének, illetve e rész szponzorainak megfelelnek, mivel olcsók.
A piaci küzdelem azonban nagyon sokat árt a meteorológiának mint tudománynak, hiszen a légkör különleges hidrodinamikai rendszer, amelyet korántsem ismerünk tökéletesen. A prognózisok, időjárási veszélyjelzések mégoly csekély javulásához is exponenciálisan több kutatásra, számítási kapacitásra, mérésre, szellemi és anyagi befektetésre van szükség. A légkörtudományban sincsen királyi út.
A szerző meteorológus, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa
origo.hu
Meglepő fordulat a a Huszti ikrek ügyében, megszólalt a szakértő
