Az amerikai hírszerzés 1998-ban olyan információkhoz jutott, hogy Szudán egyik gyógyszergyárában biológiai fegyvereket állítanak elő. A vádak s az azokat követő amerikai beavatkozás a „megelőző csapások” jól ismert hagyományait követte, a bombázás óta eltelt évek azonban nem igazolták Washington elvárásait. Bármennyire elzárt s még az iszlám világban is ellenszenves volt ugyanis a kartúmi politika, a támadás csak az Amerika-ellenesség malmára hajtotta a vizet. Persze nem valószínű, hogy mindez meghatná a washingtoni döntéshozókat, a határokon átívelő ellenállás lehetőségével azonban a Fehér Házban is érdemes számot vetni.
Modern korok háborúiban sem jelenthető ki egyértelműen, hogy két, egymástól súlycsoportban jelentősen eltérő birodalom összecsapásakor a harc végkimenetele előre megjósolható, a terrorizmus előretörése pedig csak tovább erősíti ezt a megállapítást. A közelmúlt példája pedig azt mutatta, hogy egyes csatákat – mint például a Szaddám Huszein ellenit – meg lehet ugyan nyerni, a kultúrák közti „háború” kérdése ennél azonban jóval bonyolultabb. Az iraki és afganisztáni rendezéssel túlságosan is elfoglalt Egyesült Államok már csak ezért sem valószínű, hogy a közeljövőben újabb frontot nyitna, különösen nem egy olyannyira távoli és ismeretlen országban, mint Szudán. A tengerentúlon is tudják, hogy bár egy veszélyesnek vélt ipari létesítmény elpusztítására elegendő néhány robotrepülőgép, az etnikai konfliktusok elsimításához ennél azonban több kell. S akkor még nem is szóltunk a közelgő elnökválasztásról, melynek győztese nagy eséllyel az lehet, aki elfogadhatóbb válaszokat tud nyújtani az amerikaiakat jelenleg talán legjobban izgató probléma, a biztonság szavatolásának kérdéseire. Washington visszatérő rémálma ráadásul az 1993-as szomáliai kudarc (amely az iraki Fallúdzsában nemrég kísérteties hasonlósággal ismétlődött meg). Emlékezetes: egy balszerencsésen végződött akcióban több száz szomáliai mellett tizennyolc tengerentúli „specforszos” is életét vesztette, a fényképek pedig, amelyeken a katonák holttestét vonszolják gépkocsik után kötve a főváros, Mogadishu utcáin, hamar eljutottak Washingtonig, majd a televíziós csatornákig. Amerika ezt követően pillanatok alatt kivonta csapatait a térségből, s a „sólyom” azóta is messzire elkerülte Afrika szarvát.
A térséget sújtó konfliktus kirobbantása persze nem írható az Egyesült Államok számlájára, noha a nagybirodalom a jelek szerint hosszú évek során sem volt képes kiismerni a fekete kontinens titkait. Szudánban immáron húsz éve folyik polgárháború az arab–muzulmán északot képviselő kormány és a déli, többségükben keresztény és animista felkelők között. A krízis gócpontjává időközben az ország nyugati részén fekvő Darfúr vált, miután az iszlám fundamentalista kartúmi kormány megkezdte az ország ezen területének is saját uralma alá hajtását, megtörve ezzel a helyi vallások, köztük a kereszténység hagyományait. A kegyetlen harc két évtized alatt közel kétmillió áldozatot követelt, azonban belháborúról s jogi értelemben nem népirtásról lévén szó, a nagyvilág mindeddig tétlen maradt.
De ki vet egyszer véget a szavakkal folytatott – nyilvánvalóan a megoldás elodázását célzó – játéknak, s ki lehet az, aki végre valódi segítséget parancsol a helyszínre? A darfúri helyzet súlyosbodása láttán eddig mindössze háromszáz afrikai békefenntartó indult a térségbe, egy béketeremtőre több mint ötezer négyzetkilométer jut tehát. De még ha konvojban közlekedve botlanának is az arab milíciák csoportjába, akkor sem valószínű, hogy megjelenésük különösebben elijesztené a fegyvereseket. A garázdálkodó milíciákat támogató szudáni kormányzat viszont elutasítja, hogy külföldi katonai beavatkozással vessenek véget az általuk csak kisebb „nézeteltérésnek” minősített humanitárius katasztrófának, amely valójában csak az elmúlt tizenöt hónapban harmincezer – főként civil – áldozatot követelt. Kartúm azt hangoztatja, a kormány kész a válság rendezésre. Aligha valószínű, hogy a nem ritkán brutálisan fellépő iszlám vezetés tényleg enged elképzeléseiből. A valódi okok prózaiak: az északi, a kormány által jelenleg is uralt sivatagos résszel szemben az ország déli, jóval termékenyebb fele az ország éléskamrája, a föld ráadásul még olajat is rejt arrafelé.
Az Európai Unió közben arra biztatja az ENSZ-t, ha Kartúm nem enged, vezessen be szankciókat ellene, néhány ország kilátásba helyezte katonái mozgósítását is, konkrét lépéseket azonban senki sem tett. A helyzetet bonyolítja, hogy Colin Powell amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter minapi megbeszélésén kiderült, Moszkva korántsem híve az egyöntetű biztonsági tanácsi (BT) határozatnak, amely pedig pillanatnyilag az egyetlen járható útnak tűnik. Valamilyen döntésnek mindenesetre napokon belül meg kell születnie.
Szudánban mindeközben beköszöntött az esős évszak, amely az ország jelentős részén szinte lehetetlenné tette a közlekedést. Mivel a segélyszervezetek elakadtak, a menekültek pedig magukra maradtak, a megfigyelők attól tartanak, hogy a harcokat követő éhínség s a különböző járványok valósággal megtizedelhetik a nyomorúságos körülmények közt tengődő darfúriakat. Közülük csak az a – a BBC helyszíni tudósítása szerint – mintegy tizennyolcezer ember érezheti magát viszonylagos biztonságban, aki élve eljutott a szomszédos Csád valamelyik menekülttáborába.
Az életveszélyben lévők megmentéséhez azonban senkinek sem fűződik érdeke, s ahogy a Washington Post szerkesztőségi cikke nemrégiben fogalmazott, a helyzet olyan, mint amikor mindenki tétlenül nézi végig, amint egy gyerek vízbe fullad. Később aztán – tehetjük hozzá a múlt ismeretében – könnyű siránkozni a tragédián. Annyi bizonyos, hogy a közelben állomásozó németek elegánsan kivonják magukat a Szudán szuverenitását esetleg sértő beavatkozásból, a még nagyobb erőkkel s több térségbeli támaszponttal rendelkező franciák pedig még infrastruktúrájukat sem engednék át annak, aki végre rászánná magát a lépésre. Párizs Washingtonra mutogat, az pedig Kartúmra, a közös fellépésnek teret biztosító BT-határozatot viszont Moszkva és Peking béklyózza. Marad az Afrikai Unió, ahol szintén különböző érdekek kerülnek összeütközésbe, s amely önmagában egyébként is gyenge ahhoz, hogy rendet teremtsen. Az Egyesült Államok és néhány tehetős ország addig is segélyeket rejtő pakkok Afrikába postázásával nyugtatja meg lelkiismeretét, a térség problémái azonban sokkal mélyebbek annál, hogy néhány millió dollárral minden megoldható lenne.
A fekete kontinens problémái minduntalan emlékeztetnek az erejét vesztett ENSZ megreformálásának sürgősségére, ez azonban megint csak a BT bővítésétől tartó nagyhatalmak érdekeibe ütközik. Ha pedig végül minden eddiginél nagyobb humanitárius katasztrófa következik be, azért úgyis legföljebb néhány helyi parancsnok tehető majd felelőssé, no és persze az esős évszak.
origo.hu
Meglepő fordulat a a Huszti ikrek ügyében, megszólalt a szakértő
