Kertünk alján

S z i g e t v i l á g

Nem is olyan sokkal azelőtt, hogy a Magyar Köztársaságot beemelték az Európai Unióba, a gazdasági-társadalmi felhígulástól tartó nyugati eurokonzervativizmus tett egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést arra, hogy legalább két potenciális államszövetséggel váltsa fel a formálódó egyetlent. A gazdagabb – többnyire a gyarmatosítás során megtollasodott – tagállamok mesterkedései között nem ez volt az első s feltehetően nem is az utolsó kísérlet Kelet és Nyugat törésvonalainak átörökítésére. Kelet gyermekei mindig joggal gyanakodhatnak, ha az unió belső köreiről, mag-Európáról, netán két- vagy többsebességes kontinensről hallanak ékesen megfogalmazott, mégis üresen kongó frázisokat: ezek mögött minden bizonnyal nyoma sincs a históriai igazságszolgáltatás elszánt kívánásának. Az említett – egyébként német földről származó – „kétuniós” vízió azért érdemelt különös figyelmet, mert félretéve a másodfrissességű szóvirágokat, nem kertelt: Európai Unió néven a Baltikummal és a nyugati szláv országokkal felpántlikázott Nyugat-Európát honosította volna meg, míg a problematikus Délkelet-Európát a kézenfekvő Balkán Unió megnevezéssel illette volna. Ami bennünket, magyarokat érthetően sérelmesen érintett: ez az elképzelés hazánkat egyértelműen a Balkán Unió organikus részének tekintette.
Végül nem így lett, de lehetett volna így is. Annyi irracionális, az előzményekből levezethetetlen döntés született már Európa legújabb kori felosztásai során, hogy nincs olyan nevetséges mumus, amelytől ezen a tájon ne kellene tartanunk. Vegyük itt csak a legkézenfekvőbb következményt. A Kárpát-medencei magyarság egy államszövetségen belüli újraegyesítése, a trianoni határok légiesítése így sem történt volna meg, ám miközben a Magyar Köztársaság, a Délvidék és Erdély ugyanazon konglomerátum (a Balkán Unió) része lett volna, a Felvidék (mint a nyugati szlávság eurokonform Szlovákiája) részét képezte volna az új Nyugat-Európának. Most Ártándnál és Röszkénél húzódik a virtuális vasfüggöny, a másik verzió szerint Rajkánál és Parassapusztánál húzódott volna. Talán a lényegen nem sokat változtatott volna ez a tény, de a Kárpát-medencei magyarságnak nem csupán a harmadát, hanem a kétharmadát rekesztették volna ki huzamosan a remélt európai Kánaánból. Lehet, hogy nem tartott volna nyolcvan évig ez a helyzet, de elmondhattuk volna: míg a magyarság trianoni sérelmére a XX. század nem talált írt, a XXI. század nem is keresett – sőt újabb sérelemmel tetézte.
Szerencsére ez csupán rémálomszerű gondolatkísérlet, s egyúttal szép példája annak, hogy a nyugat-európai hamis tudat mennyire érzéketlen ama tény iránt, hogy a kontinens földrajzi középpontja minden számítás szerint a Lajtától keletre, sőt a legelfogadottabb álláspont szerint Kárpátalján, tehát az unió mai határain kívül található. Igaz, ezek a számítások magától értetődően Európa elszakíthatatlan részének tekintik a Balkánt is. Azt a hatalmas félszigetet, amelynek megítélése a nyugat-európai tudatban nem egyszerűen vitatott, hanem egyenesen következetlen is: a nagyüzemi mérleghamisító, ugyanakkor bizonyítottan olimpiaképes Görögországot megkérdőjelezhetetlen alkotóelemnek tekinti, míg a tőle északra fekvő Albániát és a jugoszláv utódállamok többségét nem. S ugyanolyan ellentmondásos a viszonya Törökországgal, amely katonai szövetségesként nélkülözhetetlen, uniós aspiránsként viszont évtizedek óta kibogozhatatlan problémacsomó. Hogy jön mindehhez a balkáni szövevényhez a nyugatias, keresztény kultúrájú Magyarország? Hát nem kell-e hivatalból megsértődnünk, ha egy bizonytalan, az utóbbi évszázad során megannyi háborús tűzfészket produkáló európai peremrégióhoz sorolnak bennünket?
A politikai sértődöttség alighanem jogos, ám igazság szerint nagyon is sok közünk van a Balkánhoz. És nem csupán azért, mert a Balkán itt van a kertünk alján. Nem érti Európát, aki éles cezúrát húz valahol a Kárpátok karéjánál, s úgy véli: a Kazán-szorosnál valami merőben új világ kezdődik. Anélkül, hogy afféle európai hátsó udvarként fantáziálnánk a Balkán Unióról, próbáljuk meg a Balkánt helyénvalóbb metaforaként felfogni. Például pitvarként. Ez már a ház része, amely nem választható le a tisztaszobáról. Rólunk sem. És alighanem itt bújik meg a lényeg.
Kossuth utópiája vagy akár Jászi Oszkár harmatos elképzelése a dunai konföderációról mai aggyal talán megmosolyogtató, de kétségtelen, hogy érzékeltek valamit, amit a XXI. századi kortársaink vevőkészülékei ezek szerint még ma sem egyértelműen jeleznek. Azt, hogy a tartozik és követel oldalon meglehetősen nagy adósságai halmozódtak fel a kényes ízlésű Nyugatnak. Ha csak futólag áttekintjük a régió történéseit az utóbbi másfél évszázadban, egyvalami pontosan érzékelhető: a Balkánon kívüli Európa mindig csak átütemezte, mintsem rendezte volna ezt a mindinkább felgyülemlő számlát. Ez a mulasztás pedig nem csupán világégések kiindulópontjává, de ezek kiváltó okává is tette a térséget. A kilencvenes évek balkáni háborúiért pedig legalább olyan felelősség terheli a szépelgő kibicet, mint a vérgőzös, emberi mivoltukból kivetkőzött hadviselő feleket.
A Balkánt mégis tanácsos olyan terepasztalként vizsgálni, amelyen a sziklák állandóak ugyan, az erózió azonban változó intenzitással, de szakadatlanul zajlik. Korán esteledő téli napokon úgy érzem, mintha ez az egész az oszmánok ellentmondásos európai ambíciói miatt volna. Mintha a balkáni félbemaradottságok egy sok évszázados birodalmi terjeszkedés félresiklását, megtorpanását, rugalmas elszakadását rögzítenék. Mintha az állandósult indulat egy vitális kultúra történelmi léptékben átmeneti, a mi időérzékünkhöz viszonyítva azonban elviselhetetlenül elhúzódó válságát jelezné. Kétségbeesetten tapogatok kapaszkodók után az oszmán invázió előtti időkbe: voltak-e intő előjelek, amelyek, ha sifrírozva is, de megjósolták mindazt, ami színről színre bekövetkezett? Kódolható volt-e a testvérharc, a koronként más formát öltő vallásháborúság?
Közelebb húzódva a térképhez a gazdagon tenyésző históriai közhelyek számos esetben közhelytelenséggé alakulnak. Mintha a balkáni népek és államok egy az egyben Karinthy Frigyes zakatoló agyából pattantak volna ki (teljes fegyverzetben, akár a Zeuszéból Pallasz Athéné), és ütemes kórusban, de más-más nyelven azt kiáltoznák: minden másképpen van! Attól eltekintve, hogy mindig mindenütt minden másképpen van, a Balkán esetében ez még helyi érdekű igazság is. A bolgárok nyelvet, identitást s talán picikét lelket is cseréltek, hogy jó szlávok lehessenek. Jugoszlávok csupán azért nem lettek, mert Dimitrovnak nem volt kedve engedelmesen besorolni Tito alá. A macedónok a titói Jugoszláviában nem lehettek bolgárok: szabályosan be kellett hát zárni egy kreatív nyelvtudóst a toronyszobába, hogy senkitől és semmitől sem zavartatva megalkossa a macedón nyelv tudományos alapjait, amelynek lehetőleg nyelvtanilag is több helyen el kell térnie a bolgártól. A szerbeket és a horvátokat nem annyira a beszélt nyelv és az írott ábécé, mint a vallási tradíció választja el. A titói Jugoszláviában szerbhorvátnak és horvátszerbnek csúfolta őket a szövetségi bürokrácia és kisbirodalmi ideológia, a lappangó nacionalizmusokat diszkrét sorrendiség mögé bújtatva. A szlovéneket egy világ választotta el a montenegróiaktól, akárcsak az ilyesféle bosnyákokat az olyasféle bosnyákoktól. A görögök szívós következetességgel éppúgy elüldözték, részben kiirtották milliós lélekszámú zsidóságukat, mint más (műveltebb vagy barbárabb) európai nációk; s ha a vándor manapság álnaivan rákérdez a hellászi török nemzetiségre, szemrebbenés nélkül képesek azt válaszolni: ugyan, azok csak más vallású görögök. Ilyen alapon persze a boszniai muzulmánok is csak más vallású délszlávok – bár az identitások és nemzeti büszkeségek kavalkádjában ilyet inkább ne is mondjon az ember.
Trianon elintézte, hogy a magyarság sokszorosan fizesse meg a szláv népek remélt etnikai reneszánszát. A Bácska, a Vajdaság négyszázezer magyarja a kölcsönös népirtások, kulturális asszimilációs nyomásgyakorlások, valamint nyugat-európai vendégmunkássá és anyaországi menekültté kényszerítések következtében mára a felére csökkent. A koszovói albánság (szintén kívül rekedve az anyaországon) a mesterséges államalapítás pillanatában lényegében „partiban volt” a magyarok lélekszámával. Óvatos becslések szerint mára négymillióan vannak. A különbség hússzoros, de a trendet ez korántsem írja le. Az albánok korfája ugyanis azt mutatja: a tekintélyes históriai múlt ellenére fiatal, feltörekvő nációról van szó; térnyerésük nem fokozatos vagy egyenlő ütemű, hanem robbanásszerű, hatványozódó. A magyarság viszont – egyébként szinkronban az anyaországi trenddel – elöregedő, önfelszámoló populáció. Mivel ez itt nem a terméketlen sopánkodásnak és sírva vigadásnak a helye, ezúttal nem a magyar, hanem az albán tendenciával foglalkoznék. Mi a magyarázata a történelmi léptékű albán sikerességnek? Megelégedhetünk-e olyasfajta sommás sejtésekkel, hogy a vallási fanatizmus vagy a markáns nemzeti tudat motorja tud lenni a demográfiai terjeszkedésnek? Ha elfogadható, hogy az albán offenzíva néplélektani oka Nagy-Albánia vágya, miért kerültek végzetesnek tetsző defenzívába a Nagy-Szerbia iránt vágyakozó szomszédok? Elegendő érv volna az, hogy életképesebb nemzetstratégia az ágyban megnyerni a népek csatáját, mint a lövészárkokban?
Az „albán modell” a jóléti államok fordított békaperspektívájából szemlélve jószerivel értelmezhetetlen. Ugyanezzel az értetlenkedéssel kezelik a légkondicionált irodákból az afrikai vagy az indiai népességrobbanást is: a kissé rövidlátó, önfelélő társadalombiztosítási rendszer fedezékéből nézve végtelenül primitív megoldásnak tűnik csupán azért nemzeni a racionális gyermekszám többszörösét, hogy az utódok gondoskodni tudjanak elaggott, magatehetetlen szüleikről. Túl nagy a hibaszázalék, túl sok a fölöslegképzés e logikában. Kulcsot csupán a kulturális megközelítés tud nyújtani. A kultúrát használjuk itt a lehető legtágabb értelemben: mint civilizációs klímát, hagyományok és szokások öszszességét, illetve kollektív emlékezetet és önképet. Ha metodikailag nem hárítjuk el annak a lehetőségét sem, hogy alapvetően konzervatív beállítódású kultúrák is képesek tudatos és pragmatikus stratégiai tervezésre, akkor inkább a potenciális receptúrát kell látnunk az albán modellben. A Balkánban pedig a titkos értelmű metaforát, amelynek semmi köze a vén Európa Damoklesz-kardjához, a török bővítéshez, éppen ezért soha nem is fogják megérteni Brüsszelből nézvést…