„Majd ha a háború izgalmasabb lesz…”

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1945. január 17-én véglegesen összeomlott a német véderő Wacht am Rhein (Őrség a Rajnánál) fedőnevű támadása. Az Ardennekben indított német hadművelet nem utolsósorban Hollywoodnak és az angolszász történetírásnak köszönhetően a második világháború utolsó nagy német páncélostámadásává stilizálódott. Ez a téves közvélekedés még néha Magyarországon is felbukkan. Pedig a Wacht am Rheint minden tekintetben – például a bevetett páncéloskötelékek számában is – meghaladó Frühlingserwachen (Tavasz ébredése) hadműveletre 1945 márciusában éppen a Dunántúlon került sor.
1944. június végére világossá vált a német hadvezetés reálisan gondolkodni képes tagjai számára, hogy a Wehrmacht egységei főként a hihetetlen szövetséges légi fölény miatt képtelenek felszámolni a normandiai angolszász hídfőállásokat. Ebben a tényben kétszeresen is súlyos felelősség terhelte Adolf Hitlert. Egyrészt mozgalmi múltja okán képtelen volt megválni az alkalmatlanságát legkésőbb az angliai légi csatában bizonyító Hermann Göringtől, aki a német birodalom számára sorsdöntő 1941-es esztendőben jóval nagyobb figyelmet szentelt magán-műkincsgyűjteménye gyarapításának, mint a rábízott légierő irányításának és fejlesztésének. Másrészt már 1942-ben lényegében készen állt a sorozatgyártásra a ME–262-es sugárhajtású vadászgép, mely repülési tulajdonságaiban messze felülmúlta az angolszász konkurenciát. E repülőgép hadrendbe állítása éppen azért késett, mert a Führer azt mindenáron vadászbombázóvá kívánta átalakíttatni.
A német páncélos-hadviselés sikereinek egyik nélkülözhetetlen eleme volt a saját légi fölény, így voltak 1941-ben képesek kiegyensúlyozni a keleti fronton a szovjet harckocsik mennyiségi és gyakran minőségi fölényét is. 1944-ben viszont jellemző volt a szövetségesek fölényére, hogy ha a nyugati fronton egy német páncélos előmerészkedett a rejtekhelyéről, akkor rövid időn belül angolszász repülőgépek támadására kellett felkészülnie.
A szövetségesek sikeres normandiai partraszállása immár a biztos vereséget jelentette, hiszen a német elgondolások szerint a nyugaton felszabaduló csapatokkal kellett volna megállítani a Vörös Hadsereget. Hitler azonban, akinek fixa ideája volt, hogy a német birodalom 1918-ban túl korán, ellenfeleinek összeomlása előtt kapitulált, megtiltotta a fegyverletétel gondolatát is. Amikor 1944. augusztus 19-én a „falaise-i zsákból” a 7. német hadsereg csak nehézfegyvereinek jelentős részét hátrahagyva volt képes kitörni, a Führer akkor említette először egy 25 hadosztállyal a nyugati fronton indítandó támadás gondolatát, melyre novemberben kerülne sor, amikor az ellenség az időjárás miatt képtelen repülni. A német csapatok állapotára jellemző, hogy egy augusztus 21-i jelentés szerint a 7. német hadsereg páncélosalakulatai közül tíz SS „Frundsberg” páncéloshadosztály és a 2. páncéloshadosztály már egyetlen bevethető harckocsival sem rendelkezett, és a többi alakulat esetében is alig érték el a kellő „álladék” tizedét.
Hitler szeptember 16-án már konkrétabban fogalmazott, az Ardennekben meginduló támadás célja a szövetségesek utánpótlása szempontjából kulcsfontosságú kikötő, Antwerpen lenne. A flamand város elfoglalásával – az 1940-es hadjárat mintájára – egy új, dünkircheni méretű győzelem lebegett a Führer szeme előtt. A támadást a 30 újonnan felállított népi gránátoshadosztállyal, valamint a felfrissített és a keletről elvont páncéloshadosztályokkal kívánta végrehajtani. A keleti front csapatainak meggyengítése ellen hiábavalóan tiltakozott a szárazföldi erők vezérkari főnöki posztját ellátó Heinz Guderian vezérezredes. Hitler az angolszász hatalmakat tartotta a szövetségesek gyengébb pontjának, ezért abban bízott, hogy egy erőteljes csapás következtében esetleg kilépnek a koalícióból. Ráadásul a romániai olajmezők elvesztése, valamint a szövetséges légierőnek a finomítók és műbenzinüzemek elleni célzott támadásai következtében előállt üzemanyaghiány is a kisebb, nyugat-európai távolságok kihasználására ösztönözött.
Szeptember közepére a német véderőnek sikerült stabilizálnia a nyugati frontot, de a partraszállás óta elszenvedett veszteségeket immár képtelen volt pótolni. Élőerőben a Westheer közel félmillió halottat, sebesültet és eltűntet veszített. A meglévő hadosztályok állományának feltöltését és az újak felállítását jórészt fiatal évjáratokból, valamint a haditengerészet és a légierő feloszlatott egységeinek átirányításával végezték el. A kiképzésre minimális idő, alig néhány hét jutott, amit tovább nehezített, hogy az üzemanyaghiány következtében elmaradtak zászlóalj- és annál magasabb szintű gyakorlatok.
Így még olyan elit egységek, mint az SS-páncéloshadosztályok is csak árnyékai voltak egykori önmaguknak. A német ipar októberi összeomlása következtében a nyugati front csapatainak viszonylagos megerősítése is már csak a keleti hadszíntér kárára történhetett. Nem véletlen, hogy Model és Rundstedt vezértábornagyok – a támadásra kiszemelt B hadseregcsoport, valamint a nyugati front főparancsnoka – kezdetben ellenezték Hitler mindent egy lapra feltevő tervét, a rendelkezésre álló erőkkel inkább az Aachen körüli ellenséges csoportosítás felszámolását javasolták. Végül meggyőzte őket a Führer azon érvelése, hogy az utolsó német tartalékokat nem szabad egy helyi jelentőségű – bár valószínű – győzelemért feláldozni, azokkal az egész háborút eldöntő sikert kell keresni. Jól jelzi a támadás fontosságát, hogy Hitler hadosztályparancsnoktól felfelé személyes szózatban figyelmeztetett az akció jelentőségére minden részt vevő tábornokot és főtisztet.
A november 10-i felvonulási terv két páncéloshadsereg – az 5. és az újonnan felállított 6. (SS) – Bastogne–Brüsszel–Antwerpen vonalon történő támadását célozta, mellyel az attól északra állomásozó 25–30 angolszász hadosztályt kívánta megsemmisíteni. E támadás bal szárnyát fedezte a 7. hadsereg. A szükséges erőknek eszerint november 27-re kellet volna a felvonulásukat befejezniük. E határidőt előbb december 10-re, majd 16-ra módosították. Az időpont-változtatást egyrészt az elhúzódó elzászi és pfalzi összecsapások kényszerítették ki, mivel az amerikai támadások miatt képtelenség volt időben kivonni az ott harcban álló páncélosalakulatokat. Az üzemanyag és szállítókapacitás hiánya miatt számos alakulat csak késve érkezett meg kiindulási állásaiba. Jellemző az állapotokra, hogy még az elit alakulatnak számító ejtőernyősök is kézikocsival vonszolták megindulási körleteikbe fegyvereiket és a lőszert. Ráadásul titoktartási okokból a csapatok felvonulására döntően az éjszakai órákban került sor. Végül a támadás sikeréhez elengedhetetlennek tűnt az angolszász légierő bevetését legalább a sorsdöntőnek szánt első napokban lehetetlenné tevő rossz idő. Ugyanis hiába koncentrálta a Luftwaffe a teljes bevethető vadászgépállományának kétharmadát, mintegy 1770 repülőgépet nyugaton, Hitler kénytelen volt december elején elismerni, a támadás egyik leggyengébb pontját a légi támogatás hiánya jelentette.
A végleges elgondolás szerint az első támadó hullám 13 népi gránátos- és 5 páncéloshadosztályt – mintegy 200 000 embert, 600 páncélozott járművet és 1600 löveget – foglalt magában. A B hadseregcsoport parancsnoka, Walter Model tartalékát további 10 – közülük 2 páncélos – hadosztály képezte. A közvélekedéssel ellentétben a B hadseregcsoport rendelkezésére álló 1421 rohamlöveg és páncélos töredékét, alig 79 darabot tettek ki a Tigerek különféle változatai.
A Wacht am Rheint két kommandóvállalkozással is támogatni kívánta a német hadvezetés. A Greif (Griff) akció keretében zsákmányolt amerikai felszerelésből és angolul beszélő személyzetből felállították a 150. páncélosdandárt, melynek a Maas folyó átkelőit kellett a saját egységek beérkezéséig biztosítania. A hadijog határmezsgyéjén – részben az ellenség egyenruhájában – operáló dandárt a többek között a magyar kiugrás megakadályozásában is „bizonyított” Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer vezette. Az alakulatnak – melynek számos tagját az amerikaiak azonnal kivégezték – ugyan a hidak elfoglalása nem sikerült, de eredményesen keltett zavart az ellenséges vonalak mögött.
Az angolszász hatalmakat viszont teljességgel meglepte a december 16-i német támadás. Egyrészt nem feltételezték, hogy Hitler az utolsó tartalékait ellenük veti be. Másrészt az eredményes német titoktartási rendszabályok miatt a felderítésük is felmondta a szolgálatot. Jellemző a brit csapatokat összefogó 21. hadseregcsoport főparancsnokának, Montgomery tábornagynak december 15-én a londoni birodalmi vezérkarnak küldött jelentése. „Az én frontszakaszomról vagy a jobb szárnyamon álló amerikai csapatok frontjáról nincs mit jelentenem. Majd ha a háború ismét izgalmasabb lesz, akkor kívánom folytatni az esti helyzetjelentéseket.”
A támadás fő súlyát viselő 6. SS-páncéloshadseregnek az ardenneki Hohe Vennen történő átkelését kellett volna megkönnyítenie a Stösser fedőnevű ejtőernyős-vállalkozásnak. Ami azonban a rossz időjárási viszonyok, valamint a német pilóták tapasztalatlansága miat – az ejtőernyősök több mint fele nem a célterületen ugrott ki – csírájában meghiúsult. A 6. SS-páncéloshadsereg – melynek Huy és Lüttich között kellet volna átkelnie a Maason és Antwerpent elfoglalnia – támadása már néhány kilométer után többek között a rossz időjárási és útviszonyok miatt elakadt.
Nagyobb szerencsével járt az 5. páncéloshadsereg, melynek sikerült a VIII. amerikai hadtest védelmét áttörnie, majd december 18-án bekerítenie, és St. Vithtől délkeletre megadásra kényszerítette a 106. amerikai gyalogoshadosztályt is. E hadsereg alárendeltségébe tartozott a 2. páncéloshadosztály, amely december 23-ig a legnyugatabbra jutott el, és Cellest elfoglalva alig négy kilométerre megközelítette a Maast. Üzemanyaghiány miatt azonban kénytelenek voltak a járműveket feladni.
Az amerikaiak a német reményekkel szemben igen gyorsan képesek voltak reagálni, így a 3. hadseregük december 22-én ellentámadást indított a bekerített Bastogne felmentésére. A megjavult időjárásban immár az angolszász légierő által is mind hevesebben támadott földi egységeket kívánta tehermentesíteni a Luftwaffe Bodenplatte fedőnevű akciója. Melyben január 1-jén 900 német repülőgép intézett támadást hollandiai, belga és észak-franciaországi repülőterek ellen. Az akció során sikerült mintegy 350 ellenséges gépet megsemmisíteni. Mivel titoktartási okokból nem értesítették saját légvédelmüket, a visszaérkező német gépeket ellenségnek tartva tűz alá vették. Az eredmény: 300 lelőtt német gép, amelyek „baráti tűzben” semmisültek meg.
Mindenesetre az angolszász egységeknek január közepére sikerült a német csapatokat kiindulási állásaikba visszaszorítaniuk. Igen nehéz a mintegy 67 500 fő és 600 páncélozott jármű immár pótolhatatlan elvesztésével járó támadás mérlegét megvonni, hiszen az utolsó tartalékok felhasználásával Hitler a Harmadik Birodalom végső összeomlását gyorsította meg.