A francia konvent 1792 novemberében – nem sokkal az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának megszületése után – minden idők legnagyobb horderejű hadüzenetére szánta el magát, természetesen a forradalom szent hármas jelszava nevében. Eszerint a francia nemzet minden olyan népet ellenségének tekint, amelyik elutasítja a szabadságot és az egyenlőséget, vagy lemond ezekről az eszmékről, illetve fenn kívánja tartani az uralkodók és a privilegizált osztályok hatalmát, netán egyezkedni szándékozik velük. Másrészt kötelezettséget vállal arra, hogy addig nem köt békét, és nem teszi le a fegyvert, amíg nincs helyreállítva azoknak a népeknek a szuverenitása és függetlensége, amelyek területére a köztársasági csapatok bevonultak, és amíg nem hoztak létre az egyenlőség alapján nyugvó szabad és demokratikus rezsimet. Közismert, hogy akkor a világot döntően királyok és privilegizált osztályok irányították. A francia forradalom belső harcai megakadályozták ennek az egyetemes érvényű hadüzenetnek a beváltását, a nemzeti borotva a hazai ellenséget likvidálta akkoriban. Alig fél évvel később éppen a Danton javaslatára elfogadott, a belügyekbe való be nem avatkozás elvén alapuló határozattal a konvent hatályon kívül helyezte korábbi döntését.
A vezető brit politikusok énképét – Corelli Barnett történész álláspontja szerint – már a XIX. században meghatározta az a felfogás, amely szerint ők jelentik az emberi nem legértékesebb produktumát, amelyet magasabb rendű erkölcsisége különleges missziókra predesztinál. Nem tekinthető véletlennek, hogy William Gladstone életrajzírója szerint a korszak egyik legbefolyásosabb brit politikusa egyenesen az isteni akarat eszközét látta önmagában. William Langer amerikai történész úgy vélte, ebből a mélyen gyökerező meggyőződésükből, miszerint ők az uralkodó faj, fakad az a küldetéstudatuk, hogy feladatuk a világ megjavítása. A Hitler elől az Egyesült Királyságba menekült Eric Voegelin az ötvenes évek elején így summázta az oxfordi politikai filozófusok világképét: számukra az emberiség koncentrikus körökből állt; a körön kívül az „elátkozottak” vagy a „barbárok” voltak megtalálhatók, belül a nyugati civilizáció, amelynek centrumában az angolszász demokráciák helyezkedtek el.
Az Egyesült Államok esetében is ugyanez a küldetéstudat öltött testet az 1823-ban meghirdetett Monroe-doktrínában, amelyben Washington az egész kontinens feletti felügyeleti igényét jelentette be. Szintén nem számít újdonságnak, hogy az amerikai elnökök általában rendkívül közeli kapcsolatban álltak az égi hatalmakkal, s olykor akár isteni sugallatra cselekedtek. William McKinley 1898-ban ezzel magyarázta, hogy nehéz szívvel, de végül is elvállalta, hogy „… az egész szigetvilágot birtokba vegye, nevelje, civilizálja a filippínókat, és felemelje őket primitív állapotukból…” A nemes cél érdekében az amerikai csapatok természetesen leverték e civilizációs missziót akadályozó ellenállást. A Fülöp-szigetek megszállása óvatos becslések szerint is mintegy 200 ezer bennszülött életét követelte.
Ernst-Otto Czempiel német politológus 1989-ben az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó tényezőkről írt tanulmányában nem véletlenül mutatott rá arra az amerikai elitben mélyen gyökerező meggyőződésre, miszerint a saját, két évszázada kipróbált alkotmányában lefektetett alapértékekben véli megtalálni azt a mércét, amely megfelelően szabályozhatja a népek és nemzetek együttélését ezen a földön. Ezek az értékek jelentik az amerikai külpolitika alapjait s egyben legfontosabb exportcikkét is. E messianisztikus felfogás közepette aligha számít, hogy az éppen „megnevelendő” nemzetek milyen civilizációs szinten állnak, s milyen – gyakran évezredes – kultúrával rendelkeznek.
Tegyük hozzá, az sem, hogy berendezkedésük mennyire felel meg az amerikai elvárásoknak. Hiába fogalmazta meg például 1945-ben Ho Si Minh szinte szó szerint az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozat alapján Vietnam önállóságát: ez nem akadályozta meg Washingtont abban, hogy a japánok elűzése után előbb a franciákat támogassa gyarmati hatalmuk helyreállításában, majd miután Párizs nem boldogult a feladattal, maga tegyen erre kísérletet.
A magasan szárnyaló elvek és a mindennapokban gyakorolt pragmatizmus összefonódását talán semmi sem jelzi jobban, mint a háborút mint a politikai viták eldöntésének eszközét elvető 1928-as Briand–Kellogg-paktum sorsa. Hiszen éppen a fő békeőrré előlépett amerikai külügyminiszter, Frank Kellogg – aki a paktumért 1929-ben Nobel-békedíjat kapott – jelentette ki, hogy a megállapodás nem érinti a Monroe-doktrína érvényének fenntartását, mert arra kiterjed Washington önvédelmi joga. E nyilatkozatból kitapintható paktumértelmezésben Argentína, Bolívia, Salvador és Uruguay az amerikai imperializmus változatlan továbbélését látta, így ezek az államok távol maradtak a szerződés aláírásától.
origo.hu
Nyakunkon a tél, akár 20 centi hó is eshet a napokban
