Maróthi Györgyre (1715–1744), a Debreceni Református Kollégium tanárára leginkább matematikai és zenei tevékenysége miatt emlékezik az utókor. Mindössze tizenhat esztendős volt, amikor 1731-ben külföldre utazott, hogy neves egyetemeken folytassa tanulmányait. Bázel, Zürich, Bern és a németalföldi Groningen voltak állomásai e tanulmányútnak, és amikor a tudós tanárember 1738-ban visszatért Debrecenbe, hamarosan katedrát is kapott. Rajta kívül három rendkívüli tanáregyéniség tanított akkoriban az Akadémián: Piskárkosi Szilágyi Márton, Tabajdi Sáska Márton és Szilágyi Tönkő István. Maróthira eleinte az ékesszólás és a történelem oktatása várt, de hamarosan ó- és újkori földrajzot is tanított, amit követett még a matézis és a kísérleti fizika.
Kora egyik legképzettebb tanárának szembesülnie kellett a helyi viszonyok korlátaival. A holland egyetemekről importált kartezianizmus valósággal rákövült a kollégiumra; s a XVIII. században ugyanígy a gondolkodás bilincsét jelentette Petrus Ramus (1515–1572) egyeduralkodó dialektikája. Maróthi György reformelgondolásait két kéziratban maradt összefoglalásban taglalta, az 1740-es Ideában és az 1741-es Opiniones-ben. Sokkal nagyobb súlyt akart fektetni a reáliák oktatására, s felvetette, hogy a szerdai és szombati játékdélutánok idejét aritmetikatanítással kellene kitölteni. Gondolom, a diákság körében nem vívott ki osztatlan lelkesedést javaslata, bár a tanítás újszerű módszerei, a „fiziko-matematikai” kísérleti eszközök izgalmas órákat eredményezhettek.
Maróthi György magyar nyelvű tankönyvet is készített az aritmetika oktatására, amely 1743-ban jelent meg először, majd 1763-ban és 1782-ben. Nagyon népszerű tankönyv volt, még a XIX. században is sokfelé használták. Ha belelapozunk, hamar megértjük, miért. Az „Arithmetica, vagy a számvetésnek mestersége” lebilincselően olvasmányos ma is, s a szerző szándéka pedig, hogy „föképpen a Magyarországon előfordulható dolgokra” alkalmaztassa könyvét, igen praktikussá teszi. Kiváló táblázatai segítségével ma is megtudhatjuk, hány petákot ért akkoriban egy kurta tallér, vagy hány tízkrajcárosért kaphattunk egy rénes forintot. Vagyis – ahogyan Maróthi fogalmazott –: „Mitsoda betsben vagyon nálunk minden Közönséges Pénz.”
De más praktikus tudnivaló is van ebben a nagyszerű számtankönyvben. A hátsó mutató például azokat a hasznos tudnivalókat sorolja betűrendben, „mellyeket sem a részek elejin, sem a pagináknak felső lineájikban nem lehetett feljegyzeni”. Így kezdődik e hasznos kis mutató: „Adó felvetés; Árnyékából hogy kell meg mérni a toronynak vagy fának magasságát?; Aurea Regula mitsoda?; Bóltozatot miképpen kell megmérni, hány öl?” Megannyi praktikus tudnivaló.
Maróthi műve előszavában felsorolja az általa ismert magyar számtankönyveket, és egyben minden, az előtte járóknak megadott illő tisztelet mellett, kritikáját is megfogalmazta. Tolvaj Menyői Ferenc 1727-ben megjelent Az arithmetikának, avagy a számlálásnak öt speciesinek rövid magyar régulákban foglaltatott mestersége című tankönyvéről azt írta, hogy felette hiányos, a sok szükségtelen szószaporítás miatt unalmas, s szegény Tolvaj maga sem igen értette az aritmetikát. Igen bátor kritika egy huszonnyolc éves fiatalembertől.
Maróthi György könyvét mindenesetre sokfelé használták az országban; az 1782-es kiadás egy példányát a gyöngyösi ferencesek által fenntartott gimnázium könyvei között találtam meg. A feloszlatott jezsuiták iskolájának irányítását 1776-ban vették át a barátok, és egészen 1898-ig vezették az intézményt. Maróthi könyvét valószínűleg vezérfonalul használhatta valamelyik professzor vagy többlettudásra vágyó diák. Egyikük, a tréfás kedvű Rózsa Ferenc 1791. július 20-án nevét is feljegyezte a kötet végére, első szennylapjára pedig kiterjedt családjának születési és halálozási adatait egészen 1800-ig.
Az eltérő íráskép alapján valószínűsíthető, hogy nem Rózsa Ferenc, hanem már egy új tulajdonos írta fel a XIX. század közepe táján a rüh elleni kenőcs gyógyszerét a könyv hátsó szennylapjának versójára. A javallat így hangzik: „Rüh ellen valo orvosság. 1mo. Büdös kö virágját 10 d; 2o Krispan 5 d; 3tio Stefelskern 5 d. Ezeket öszve törvén vajban kell öszve egyelitteni (sic!) a mennyit fel iszik, azzal kell kenni a hol van melegen be kell itatni.”
Nos, a „büdös kő virágja” nem valamiféle növény, hanem salétrom, amelyet már a XVIII. század közepétől használtak fertőtlenítésre. 1768-ban például a dögvész ellen rendelték el, hogy a Kiskunságban „büdös kő virágját” sóval elegyítve hintsenek a csatornákba, és a barmot arról itassák. A krispán sem egzotikus vadvirág, hanem réz-oxid. A Stefelskern pedig bizonyára Stephanskorn – nálunk helyenként Szent István-magnak nevezik, vagyis Delphinium Staphisagria, erősen mérgező növény, amelynek összezúzott magvát a népi gyógyászatban még a múlt század elején is gyakran használták rüh irtására. Ez a számtankönyvbe feljegyzett recept tehát csakugyan segítségére lehetett néhány diáknak, akik rossz szállásukon bizonyára sokat szenvedtek a bolhák, tetvek és rühatkák kínzó támadásaitól.
origo.hu
Főügyészség: Nem „kamu” a Városháza-ügy
