időjárás -6°C Rómeó , Tódor 2023. február 7.
logo

Felszentelt kollektíva

Balázs D. Attila
2005.05.13. 23:00

Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.

Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt.
Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […]
A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.”
A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda.
Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről:
„Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!”
Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György.
A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól.
Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak:
– Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni.
1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.