Itt már senki senkiben nem bízik…

Tulajdonképpen péntek este kezdődött, mert szombat estig úgysem lehet mit csinálni egy idegbeteg, koszos és tikkelő fővárosban, ahol súlyosbításként Demszky Gábor a főpolgármester, és olvad az aszfalt a dugóban, a szitokszavak meg úgy pörögnek ki az úttestre, mintha az lenne a dolguk. Aznap éjjel a rockkocsmákban sörökbe sűrűsödik a várakozás. Kétfajta ember van, az egyik, akinek van jegye a másnapi Tankcsapda-koncertre, a másik, akinek nincsen, utóbbi jobb, ha nem remél – a telt ház olyan biztos, mintha egyszerre jönne a Stones, az AC/DC és a Metallica; pedig „csak” egy magyar zenekarról van szó. Ráadásul nem róluk szólnak a hírek, és nem velük van teli a sajtó, és semmi nincs bennük, amibe belekapaszkodhatna a XXI. század és istene, a pénz, meg a temploma, a kereskedelmi televízió – Lukács László énekes és csapata elsősorban nem piárt és médiasztorit csinál, hanem zenét, ami kétségkívül nehezebb.
Bejutni még jeggyel sem egyszerű, szombat este a közönség – tíz és hatvan év között – sűrű, sötét maszszává tömörül a Petőfi Csarnok előtt, bent pedig bizonyosan kikezelnék egy agorafóbiás pánikbeteg összes tünetét a mélyvízmódszerrel. De meg kell próbálni beljebb menni, aminek az a technikája, hogy le kell tenni az egódat a ruhatárban, akkor nem félsz, arról nem is beszélve, hogy ha azzal foglalkozol, hogy ennyi magasba tartott kéz, ugráló láb és kiöntött sör között körülhatárold magad, még mindig nem értesz semmit a rock and rollból. Hát rajta. És akkor jön az egó halálugrása. Tömeg vagy. Jó.
Dübörög a zene, pontosan úgy szól, ahogy kell, az életről, a halálról, erről az országról és erről a korról, ahol „semmit nem adnak ingyen, /… Pénzét bárki bármit megtesz, te is jobban teszed, ha mentesz / Hiába vannak rendőrök, itt rend attól még nem lesz…” – és mindenki ezt énekli. Mert aki itt van, az „nem vak, és látja mi a lényeg, / A szegény minden nap szegényebb, / Aki gazdag, az meg tovább hízik, / Itt már senki senkiben nem bízik… / Üdvöz légy, digitális Krisztus… / Az égben az Isten, a földön az ördög az úr / És mind a kettő beszél magyarul...”
De miért kell így üvölteni? – kérdezi az időperspektíva távlatából egyre kisebb nagy generáció, és nem értik, hogy azért, mert az, amiben élünk, a „civilizáció vége”, és „a szeretet meg a béke / csak a régi korok emléke”, de még mindig az „az élet a legjobb méreg!”
Pörög a koncert, az időnél gyorsabban. (Hát jó, legyen minden héten a péntek, úgy kapod, ahogy kérted, Örömmel, haraggal…)
Közben azt ígérik, hogy hamarosan itt az új lemez, az előzőt meg Lukács László felmutatja: platina lett a múlt héten.
De miért is? Talán mert a Tankcsapda nemcsak majdnem az, hanem az. Nem 98 százalékos, hanem száz. Mert azon túl, hogy profik, amiről ez a zene szól, az igaz. És ami igaz, annak nagyon nagy a sodrása, még akkor is, ha kint, ahol „az isten a pénz lett; / Sorban nyílnak a bankok, És / az jelenti a rangot, / Hogy menynyire állat az autód”, nem hallják.
Aztán az ember egyszer csak arra eszmél, hogy nincs második ráadás. Vége. Néhányan bebuknak a közeli McDonald’s ajtaján. A többiek meg spontán kórusban ráadást produkálnak az utolsó villamos dermedt utasainak: „De te az orrodig se látsz, Neked jó a McDonald’s, / Neked elég, ha koka a kóla, te ugyanúgy tehetsz róla, / Hogy átb…nak a reklámmal, ezzel az Amerika-lekvárral, / Ezzel a műanyag élettel, ahol anynyi ember téved el…”
Lukács evangelista tanítványai csak azt üvöltik bele a harminc Celsius-fokos éjszakába, amiben élnek. Valakinek van még füle a hallásra?